A kék sarokban: Krasznahorkai László! A piros sarokban: Mircea Cărtărescu!

Az irodalmi Nobel-díj mindig is (kor)ízlés kérdése volt, többek között. Ahogy maga az irodalom is. Mondok egy példát: volt olyan idő, amikor Rudyard Kipling urat igen nagy hatású írónak tartották. Aztán eljött az idő, amikor Kipling úr egy rohadék gyarmatosító lett, aki csakis azért válhatott igen nagy hatású íróvá, mert a Brit Birodalom akkoriban még mindig szanaszét terjengett a fél világ felett, és akit igazán jó lenne kitörölni az emberiség emlékezetéből.

De nem kell az évente fellángoló parázs vitákhoz ennyi sem. Mert ugye, az olvasó ember nem kedvelheti minden író műveit. Van, akinek nem tetszik a realizmus. Aztán van, aki a szimbolizmustól vagy a posztmoderntől kap agyérgörcsöt. Vagy, tudom is én, szédülni kezd, valahányszor Saint-John Perse valamelyik versére néz.

Szent-Györgyi Albert orvosi Nobel-díja logikus, kristálytiszta: tudjuk, van a C-vitamin, na, ő ezzel a csodás vegyülettel bíbelődött. Gábor Dénes fizikai Nobel-díja is precíz, nem lehet vele vitatkozni: a jóember feltalálta a holográfiát. Pont.

Szóval, mióta az eszemet tudom, izgalommal várom az irodalmi Nobel kihirdetését, mert egyrészt mindig lehet vitatkozni rajta, másrészt persze, az ember drukkol, hogy megkapja egy magyar is, mert hát ilyen az ember, ha magyar.

s ha ezen felül még fociszurker is lennék, akkor a román válogatottért idegeskednék a vébén. Fura dolog ez az identitás…

Egy ideig volt, ahogy volt. Emlékszem, tiniként hogy örültem, amikor William Golding megkapta a Nobelt. Á, naná, megérdemelte, mekkora regény A legyek ura, hozták nekünk az Európa zsebkönyv-sorozatot a kádári Magyarországról. Olvastam, jeles!

Seamus Heaney Nobelének is nagyon örvendtem, bő tíz évvel később. Angolul olvastam a verseit, egyet le is fordítottam. Még a díj előtt. Jól el is veszett azokban a csodás-csapzott kilencvenes években.

Az írásait nem kedveltem különösebben, főleg a számomra enyhén modoros stílus miatt (akkoriban Charles Bukowski és Hajnóczy Péter volt a sláger nálam, többek között), viszont emlékszem, úgy örültem a magyar Nobelnek, mint kutya a farkának. Hogy miért? A válasz teljesen irracionális, ha az ember őszinte. Azért mert egy kicsit az enyém is. Mert hogy én is magyar vagyok. Mint Kertész Imre.

Azóta eltelt 23 év, a világ teljesen megváltozott, a történelemnek nem akar vége szakadni (ezt kapd ki, Fukuyama úr!), van nekünk széles sávú internetünk,

egy tehetségtelen, buta, humortalan, ám annál rosszindulatúbb újságíróból is lehet lájkfüzéreket és émelygős kommentömlenyeket generáló digitális tartalmak awww de cuki készítője, és egyáltalán, vannak JÓK, akiknek az igaza úgyis jobb, mint a ROSSZAKÉ, és ha ez utóbbiak mernek nem egyetérteni az előbbiekkel, akkor azonnal és automatikusan nácifasiszták, akiknek igazán ki kéne már halni, ha már azt nem lehet elintézni (persze, csakis a Demokrácia szent nevében és annak védelmében), hogy ne írhassanak egy sort se, ne szólhassanak egy szót se… és sorolhatnám az idevágó változásokat hosszan.

Ebben az alaposan megváltozott világban, annak is az erdélyi végein (amelyből külön bonyodalmak származnak)

Ugyanazt az örömöt éreztem és érzem most is, amikor e sorokat írom, mint annak idején, 2002-ben. Akkor is, ha nem kedvelem a szövegirodalmat. Akkor is, ha ki nem állhatom a hosszan burjánzó mondatokat egy prózai műben. Akkor is, ha Krasznahorkai egyetlen könyvét sem olvastam végig, bár vagy ötnek nekiveselkedtem, többször is (na igen, sok méltatója jegyzi meg, hogy khm, nehezen olvasható, DE… ). Készséggel elismerem mindennek ellenére (mivel olvastam a szövegeit), hogy a kiválók közt is kiváló író. Még továbbá: egyetértek mindazokkal (elég sokan írtak erről az utóbbi napokban), akik azt mondják, mindenkinek joga van ahhoz, hogy a szabad véleményformálás jogán

A marhaságok mit sem vonnak le az írói életmű roppant nagyságából. Hurrá tehát, éljen Krasznahorkai, éljen a magyar irodalom! Ez teljesen természetes, nincs is mit osztani tovább.

Azt lehet osztani (fogják is), hogy akkor a jövőben hány éves kortól kell az iskolás gyermeknek olvasni Krasznahorkai kígyózó hurkamondatait.

hiszen sokkal, de sokkal könnyebben olvasható, szinte lektűr a Báró Wenckheimhoz képest. De lényegében ezt is Krasznahorkai úrnak köszönhetjük majd!

Ami viszont annál érdekesebb (itt, a transzilván végeken legalábbis): a román olvasók, irodalmi és közéleti elitek, média, illetve az egyetlen Nobel-versenytárs reakciói.

mert Krasznahorkai két regénye is (a Sátántangó és a Báró Wenckheim hazatér) megjelent román fordításban. Az igaz, hogy évente megérkezik (pontosabban, mint egy CFR-járat) a lehangoló statisztika, hogy manapság a románok olvasnak a legkevesebbet az EU-ban. Viszont az is igaz, hogy a Krasznahorkai-regényfordításokat árusító pultnál soha nem fog akkora tömeg tolongani, mint mondjuk az Igor Bergler nevű úr könyvei alatt roskadozó polcok környékén (állítólag ő az elmúlt 30 év legeladottabb román írója).

A román olvasók (nyilván az elitről beszélünk) és a sajtó többé-kevésbé korrektül látott a Krasznahorkai László Nobel-díjának elemzéséhez. Volt ugyan egy-két bizarrabb felütés, mint azé a sajtóorgánumé, amely azzal indított, hogy na ki az idei irodalmi Nobeles, aki 5 kilométerre született Romániától… ugye, bezzeg, ha Trianon idején egy kicsit, csak rongyos öt kilométerrel arrébb húzták volna meg a határt a bölcs kartográfusok,

Na de a biztató kezdet után jött egy enyhén szólva bizarr fordulat, amely szinte mindegyik román analízis közös nevezője, amelyet az elmúlt napokban volt szerencsém elolvasni (több tucatról beszélek), mégpedig a következő: Krasznahorkai László kemény kritikusa az Orbán-rezsimnek. Nem tudom megfejteni ezt az attitűdöt. Mintha a román szellemi és sajtóelit

Igazán kíváncsi lennék, mit mondanának ezek az elitolvasók, elit-sajtóorgánumok, ha történetesen Krasznahorkai úr szimpatizálna az Orbán-rezsimmel, vagy épp nem mondott volna róla semmit. Az a gyanúm, hogy az említettek a saját világképük és önnön szeretett maguk igazolására siettek kielemezni a nagy magyar író Nobel-díját, annak politikai kontextusára helyezve a hangsúlyt, mivel a művekről a hozsannás lelkendezésen túl nem igazán írtak.

Mint Cărtărescu valamelyik, már megjelentetett naplójából kiderül, a két író ismeri egymást. Milyen elegáns is lett volna, ha a jó Mircea úr (aki amúgy serényen szokott posztolgatni, többnyire magáról, eléggé el nem ítélhető módon) kitett volna egy bejegyzést a Facebookra, hogy teszem azt: Bravo, măi Loți! (Aki nem érti, tegye be bátran a Google-fordítóba.) Nos, nem ezt posztolta ki a román Nobel-díj örökös várományosa a nagy hír szent csütörtöki napján. Hanem egy eléggé szánalmas dolgot. Lefotóztatta magát a trieszti James Joyce-szobor mellett (ugye, Joyce az egyik nagyon nagy és többnyire olvashatatlan író, aki nem kapott Nobelt), mondván, hogy

A reakció röhejesen kicsinyesnek nevezhető egy Nobel-jelölt részéről, aki ráadásul ismeri az épp befutott kollégát.

De Cărtărescu úr nem állt meg itt. Két napra rá közölt egy iszonyatosan szirupos bejegyzést, amelyben megköszöni az őt támogatóknak, szeretőknek (ami teljesen normális) a támogatást és szeretetet, továbbá megígéri, hogy folytatja az írást, mégpedig az egyetlen érdemleges fizetségért, egy könyvért, egy versért… tessék? De hát

És nem most először. Az idén megjelent naplóban például azért fikáz egy újságírót, mert ugyanarra a kaptafára merte őt, Mircea Cărtărescut húzni László K.-val (Krasznahorkai László Nobel-díjas író, biza), akivel szinte egyetlen közös pontja sincs. És hogy ő biza megharagudott ezért az újságíróra.

Egy másik naplórészletben így siránkozik a jó Mircea úr (az ember látni véli a nagy krokodilkönnyeket az arcán):

De még itt sincs vége. A jelenbe visszaugorva, Mircea Cărtărescu jelen pillanatban legfrissebb Facebook-bejegyzése egy vasárnapi poszt, amelyben arról ír, hogy meglátogatta a duinói várkastélyt, ahol, ugye,

Hogy mit szeretnék ezzel mondani? Egyrészt azt, hogy mindazon magyarok és románok, akik a saját indokaik alapján elferdítik, önnön világképükre akarván hajlítani Krasznahorkai László Nobel-díjának hírét ahelyett, hogy egyszerűen örüljenek a kiváló író teljesítményének, talán jobban tennék, ha önvizsgálatot tartanának.

Másrészt pedig arra a józan ész szülte gondolatra próbáltam utalni, ami szinte közhelyszámba megy:

Mert igen könnyen kiderül, hogy kibírhatatlan, pöffeszkedő, undok alakok. Akinek nem inge, ne vegye magára. Ezért sem fogom elmesélni, hogyan, mikor és hol ismertem meg a Krasznahorkai László és Mircea Cărtărescu nevű urakat. Inkább örülök még egy kicsit a magyar Nobelnek és elolvasok pár remek Cărtărescu-verset, Visky András fordításában.