Egy kisváros, amelyet „elnyelt” a sós víz: Marosújvár tükör-képe

Bevallom, Parajd miatt is akartam Marosújvárra menni. Meg akartam nézni, mi történik, amikor egy település, amely lényegében a sókitermelésből él, váratlanul magára marad. Végérvényesen. Marosújvárról nem sokan tudnak sokat, azon túl, hogy volt idő, amikor

Ennyit én is tudtam. Meg azt, hogy ott született a mostanság a Nemzeti Liberális Párt színeiben legyeskedő, nem mellesleg jó étvágyú magyarfaló ex-médiahisztérika, Rareș Bogdan úr. Ja, azt is tudtam, hogy Marosújváron született Jancsó Elemér professzor úr is, aki nagy irodalomtudor volt annak idején, no meg Jancsó Miklós színész édesapja. Igen, és azt is tudtam még, hogy van Marosújváron egy romos kastély, valahol egy dombon. És az újságból azt is tudtam, hogy csomó késlekedés, halogatás után 2023-ban megnyílt az új sós fürdő.

Marosújvár alig egyórányi autóútra van Kolozsvártól. Egy ideig autópályán is lehet suhanni, mint a szél. Sőt, két év se telt el az építkezés kezdete óta, és a villámgyors építkezők idén júliusban befejezték és átadták a tordatúri bekötőutat. Szép út, széles út, hasznos út. Egy ismerőssel beszélgettem az utakról.

Nem tudtunk megegyezni, akárcsak Karinthy Frigyes úr a versköltészet céljáról írott cikkel amott, kicsit messzebb, egy Rottenbiller utcai kávéház asztalánál. Abból a nem-megegyezésből a magyar irodalom egyik legkeményebben csillogó versgyémántja lett. A miénkből az lett, hogy továbbra sem szeretem az autópályát. Hasznos, elismerem, az ember hamar eljut A-ból B-be. Csak közben, hogy kicsit pátoszos legyek, elfelejt élni. Pont azt nem cselekszi, amitől egy út mindig több önmagánál.

Az Armani-kerítés. A hátsó. Az elülső ennél sokkal pompázatosabb. Viszont legalább nem düledezik. Valaki törődik vele.

Ha drón lennék, ezt látnám, Marosújvár fölött lefele figyelve: a városka gyakorlatilag a tárnák köré épült. A sóbánya volt Marosújvár főtere. Vagyis évtizedek óta nézi saját lényegének pusztulását a bányatavak vizében.

A felszínen járva mindez lassabban körvonalazódik. Leparkoltam az autót egy tágas utcában. Meleg volt, nagyon meleg. Lélek sehol. Elindultam a tavak fele. A halott bányák területét hol palánk, hol drótkerítés határolja. A palánkokat itt-ott letörögették. Aztán valaki szemetet öntött a rések elé, hogy elvegye a határsértők kedvét a behatolástól. Táblák hirdetik: a bányaterületre belépni tilos. Az utca másik oldalán házsor. Eladó, rom, rom, lakott. Egy hölgy rádiót hallgat. Romantikus melódia, valahonnan a hetvenes évekből. Amikor minden jobb volt.

Az utca végén kocsma, onnan támolyoghatott ki. Amikor még volt értelme. Amikor még sziszegve-morogva fúrtak a szondák, amikor még emelkedett a mélyből a só, ki a felszínre, aztán hordták is tovább, eleinte hajón, majd vonaton, a szélrózsa minden irányába. A kocsma ajtaja nyitva. A huszadik századdal együtt eltántorogtak a székek, az állomásfőnökök egyre ritkuló sípszavai, a férjüket kereső fejkendők, sodrófástól, a székely, torockói, széki, magyar, román, szász, cigány sóvágó-felmenőkkel rendelkező ivócimborák. A kocsma eladó, de csak néhány madár érdeklődik iránta, biztonságos fészek épülhet a padláson.

A kocsma, ahová már a lélek se jár inni, hálni. Biztos potom áron megvásárolható.

Körbejártam a bányaterületet.

A kopott, arra járónak hátat fordító házak közt van egy-egy, amelyik igyekszik feltámadni halottaiból. Egy gazda épp kerítést festett. Armani, ez állt a kerítésen. Megcsodáltam a munkát. Büszkén mesélte, hetek óta dolgozik rajta. Kenyérbe esett, külföldön. De elmenni Marosújvárról, azt nem. Most már újra érdemes ott élni, a polgármester jó ember.

Arrébb megálltam fotózni, eszembe jutott Csukás István remek ifjúsági regénye, a Vakáció a halott utcában, a lakótelep melletti lecsúszott, félvilági kis házakkal. Annak idején, amikor itt még sistergett a só, takaros utca lehetett, takaros házakkal. Nem vettem észre, hogy egy kendős, középkorú asszony közeledik. Odalépett hozzám, megkérdezte, mit keresek. Elmondtam: konkrétan semmit,

Egy adott ponton megkérdezte, magyar vagyok-e. Mondtam, igen. Azonnal magyarra váltott. Marosújváron 12 480 lélek él, a 2021-es népszámlálás adatai szerint. Ebből 772 magyar. Az asszony beinvitált magához. Idős édesapját gondozza, mesélte közben, azért van itt. Meghalt a felesége, azóta ápolásra szorul. Egyébként Bukarestben lenne. Miért, kérdeztem. Apáca. Igen, gyönyörű a Szent József-székesegyház, tavaly jártam benne.

Az ipari beltenger és a bálnatemető. Talán 14 ilyen szonda mered az égnek Marosújváron. A helyiek szerint szóba se kerül az elbontásuk.

Megtorpantam. Kiszaladt belőlem a kérdés: ez hogy lehet? Hosszú történet, nem szívesen beszél róla, válaszolt az asszony, miközben a ház kapuját nyitotta. Két kutya rontott rám, körülugráltak. Az udvaron idős férfi dolgozott. Az édesapa – mint később kiderült, 88 éves – egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki gondozásra szorult. Alaposan kikérdezett, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok, aztán váratlanul az órájára nézett, bocsánatot kért, most jön az ő műsora, nézi a háborús híreket, éljen Magyarország!

Ültem egy udvaron, Marosújváron, eszegettem a remek sajtot, barackot, szilvát, amivel kínáltak és csak

az apa nemzetőrnek is elmehetne, ha bírná a lába, a lánya ortodox apáca, a fia Brassóban él, román környezetben.

Miután utamra engedtek, elindultam, amerre a központot sejtettem. Egy térszerű betonlaphoz érve földbe gyökerezett a lábam. A parkolóként használt betonlap egyik végén a szokásos palánk, amely elválasztotta a várost a bányaterülettől, a másik végében egy… valamikor impozáns épület lehetett. Most kiömlött belű hullára emlékeztetett. Semmiféle kerítés, fal sehol. Felirat se. Bementem a sarkon álló panzióba, ahol épp keresztelőre gyülekeztek. Kérdeztem, mit tudnak a romházról, de senki semmit. Az alkalmazottak sem.

Előtérben egy darab Nyugat. Bontóban lenne a helye. A háttérben a Glamour fodrászat. Éppen vagy végleg zárva.

A panzióval szemben a járdán két férfi beszélgetett. Két magyar. Ilyen szerencsém nem lehet, villant át rajtam. Kiderült, hogy egyikük a helyi református lelkész. Ő is beinvitált. Elmesélte, egy ideje aróniát termeszt. Néztem, mint borjú az új kapura. Később utánaolvastam: fekete berkenye. A tiszteletes úr megkérdezte, kérek-e. Irtó finom volt. Most fogyott el az üveg, amit már idehaza vettem. Hogy mennyire csodatévő a hatása, nem tudom, de finomnak valóban az.

Volt. Kérdeztem, nem újítják fel? Vagy nem hordják el, ha már menthetetlen? Mindenképp jobb lenne, mint így. Életveszélyes is. Tervbe van véve. De az Isten végez, ahogy a mondás tartja. Kérdeztem, hogy vannak errefelé a magyarok. A tiszteletes úr nevetett: jól, hogy lennének. Csak kevés a gyerek. Ittuk az aróniát.

A hajdani, úgy értem, történelmi magyarországi sóbánya egyik gazdasági épülete. A központtól egy köpésre. Megvárják, amíg összedől? Nincs válasz.

Miután elbúcsúztam a lelkésztől, elindultam a betonplaccon túl húzódó kisutcán. Jobbra fásszínekre emlékeztető bódék, balra garázsok. Apró kutya szegődött nyomomba, ronda kis vakarcs. Aztán besurrant két garázs közé. Megmutatta az utat a bányaterületre. Követtem a büdös, koszos garázsközön át. Perceken belül ott álltam az egyik szonda alatt. A bálnák halálukban is lenyűgözőek. Nem mertem felmenni a rozsdás, félig leszakadt vaslépcsőkön. Mindenütt szemét, olaj, odébb meg a tavak. És a tudat, hogy ezzel az egésszel nemigen van mit csinálni. Ez már így marad, pont. Sirályok lebbentek át a tavak fölött. Hirtelen az az érzésem támadt,

Sokáig állingáltam a parton. Térdig alkonyba süppedt a délután. Szállást kellett keresnem. Az Európa szálloda egy lehangolóan puszta, letarolt térség túlsó végében volt. Nagyon sok, túl sok lehangolóan puszta letarolt térség van Marosújváron. Egy kis ideig töprengtem, behajtsak-e a ragyás bekötőútra. Odabent, a szállodában viszont takaros recepció, szoba fogadott. Leraktam a csomagom és mentem is tovább, fel a dombra, a Mikó–Teleki-kastélyhoz.

A szondák impozáns fémtornyok, kétségtelen. Nyikorogva ing a hatalmas horog, ha egy-egy szélroham megrázza. Mint egy harangnyelv.

A romos épület tulajdonképpen Felsőmarosújváron van, amely idővel összeolvadt a városkával. Leparkoltam a kastély kapuja mellett és besétáltam a birtokra. Sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem. A csausiszta rezsim nem arról volt híres, hogy a jogos tulajdonosaiktól elvett birtokokkal, épületekkel csínján bánt volna. Általában árvaházzá, öregotthonná, elmegyógyintézetté, gazdasági épületté váltak a hajdan ragyogó épületek. Ilyet azonban még nem láttam. A kastély feltehetően a kutyának se kellett. Viszont a telek igen.

a kunyhótól a tömbházon keresztül az álújgazdag (az igazi újgazdag oda nem épít) villákig, amit csak el tud képzelni a kommunista és posztkommunista fantázia. Leesett állal sétáltam végig a „főutcán”, vagyis a kastélyhoz vezető allén. Aztán ott álltam egy rozoga fémkapu előtt. Eddig, s ne tovább.

Megzörgettem a láncot, nem volt rajta lakat. A kapun túl sűrűn burjánzó növényzet. Aztán valaki rám köszönt a hátam mögül. Hetvenes férfi állt a szomszédos kapu előtt. Mit csinálok itt, kérdezte. Mondtam, megnézném a kastélyt. Nem lehet, veszélyes. És sötétedik is. Mondtam, akkor jó, visszajövök holnap reggel. Eh, mindegy. Csak őt a polgármester felkérte, vigyázzon a területre. Mert a kurva kölkek folyton bemásznak.

Az anno elegáns, neogótikus stílusban újjáépített Mikó–Teleki-kastély. Legalábbis ami még kilátszik a romot körbenövő dzsungelből.

Barta a neve. Gyermeki örömmel ismételgette a nevem, vagy ötször. Na, jöjjön, Szántai, megmutatom én magának.

Bementünk, át a dzsungelen. Közben Barta úr arról mesélt, rengeteg boroshordó van az omladozó pincékben. A második világháború után borászati központ volt a kastélyban. Aztán meg karácsonyfadísz-gyár. Most meg galambok, denevérek, szar. Átvágtunk a dzsungelen, a kilátóig. Odalent még egy lehangolóan puszta, letarolt térség, a közepén egy 19. század végi épülettel. Ott volt a szódagyár. Amit még a belga Solvay és egy német vállalat alapított 1894-ben. És az akkori Magyarország szinte teljes szódaszükségletét ellátta. Szép volt, nagy volt, sorolta Barta úr.

A Rareș apja, kérdeztem. Az. Innen a kastély mellől is elloptak minden gépet. Egy éjszaka jöttek emelődaruval, beszakították az épület tetejét és kiemeltek minden elhordhatót. Az egyik melléképület teteje valóban beszakadt. De hát itt minden égi épület teteje beszakadt. A kastélyba bementünk ugyan, de csak épp… a mennyezeteket a szentlélek is megunta már tartani, itt-ott beomlott.

A kastélyparkban épített házak kertjeiben afféle arisztokratikus díszként ott állnak a kastélyhoz tartozó melléképületek romjai.

Barta úr búcsúzásként megmutatta a kertjét. Nem ott lakik, mondta, arrébb a blokkban. Adott paradicsomot, hagymát. A kerten túl, a földút másik oldalán egy kupola meredezett. Mondtam, azt még megnézem, aztán megyek. Barta úr rám szólt,

Laknak abban a kápolnaszerű épületben, kérdeztem döbbenten. Nem, nevetett Barta úr. De a kápolna az ember udvarán van, és az ember rosszféle. Kezdtem érteni. A népek úgy építkeztek a kastélyparkban, ahogy akartak. Ha útban állt egy melléképület (kápolna, istálló stb.), lebontani ugyan nem tudták (az épület nem a városé), de körbeépítették. És a magánterületre ugye, nem lehet csak úgy bemenni. Elbúcsúztam Barta úrtól, még sétáltam egy kört a teljesen beépített kastélytelken –

aztán elindultam visszafele. Ez a történet is annyira erdélyi. Sajnos.

Másnap reggel egy fiatal hölgyet találtam a szálloda recepciójánál. Fizettem, megköszöntem, épp menni akartam, aztán mégis megkérdeztem, mondja már el, miért áll ez az egyébként csinos szálloda egy lehangolóan puszta, letarolt térség mögött. Így nem túl bizalomgerjesztő egy átlagos turista számára. Arra számítottam, ő is valami olyat fog mondani, amit egy nappal korábban a panzió alkalmazottja: túl fiatal ő az ilyen régi dolgokhoz. Aztán leesett az állam. A fiatal hölgy részletesen elmondta,

Mindent elbontottak az idők során. Marhaság volt. Főleg, hogy most meglett az új fürdő. Elkelne a turistalátványosság.

A Plus-tó. Odalent, a mélyben a Lidl, amelyet 2010-ben nyelt el a bánya. A tó maga borzalmasan piszkos.

Persze, a központi bányatérrel nincs mit csinálni. De azért is az emberek a hibásak. És sorolta a bányakatasztrófákat. Az 1912-esen kívül mindet: 1954, 1978, 2010. Az 1978-as bányakatasztrófa adta a végső döfést a marosújvári sókitermelésnek. Ugye, a szódagyártáshoz só kell. És a hetvenes években a megmaradt tárnák már nem tudtak elég sót adni a szódagyár szükségleteire. A korabeli fejesek úgy döntöttek, hogy a hiányzó sót a tárnák fölött levő bányatavak sűrű sóoldatával pótolják.

A sóoldat felhígult, mert tiszta víz folyt a kiszivattyúzott helyére, a tárnafalakból kioldódott a só is egy nap beomlott. És ezzel vége lett a régi jó világnak.

2010-ben volt még egy omlás, mesélte a hölgy. Mindjárt a szálloda közelében. Elsüllyedt a Lidl. Ezért Plus a tó neve. Megköszöntem a kis helytörténeti előadást. Indulás előtt elsétáltam a Plus-tóig. Elképzeltem, hogy odalent a sóférgek szombatonként intézik a heti nagybevásárlást. Aztán megkerestem az új sós fürdőt. A Halak jegyében születtem, ha valahol víz van, az számomra Isten egyik segédigéje.

amit Rareș Bogdan apja állítólag tönkretett és széthordatott, középen az impozáns régi épülettel. És a semmi ágán egy ultramodern fürdő. Megható volt ez a kontraszt. Ahogy a település afféle magát nem hagyó Atlantiszként igyekszik felmerülni a sós mélységből. A fürdő átlagosnak nevezhető: van benne négy medence, két beltéri és két kültéri, van sós is, édes is, meg gyerekeknek való. Áztattam magam vagy másfél órát, néhány száz embertársammal együtt. Hétvége volt, sokan érkeztek.

Egy régi komcsi ipari bejárat. A csillagok annak idején nyilván vörösek voltak. Amikor minden jobb volt, állítólag.

Aztán elindultam hazafele.

Segítsünk Parajdon, így a felirat. Segítettem. És nem, nem töprengtem el a jövőn, a marosújvári példából kiindulva. Elindultam, lassan mögöttem maradt a bálnatemető, a lehangolóan puszta, letarolt térségek, a magába roskadó dombi kastély. Az egész felmerülni igyekvő Maros-parti Atlantisz.