Mire számíthat az erdélyi, székelyföldi magyarság a kommunizmus bűneiért késve bocsánatot kérő, szociális téren és közalkalmazottak bérével zsonglőrözésre készülő politikustól, akit különben választási csalás és befolyással üzérkedés miatt alapfokon elítéltek, illetve az SZDP megújult vezetésétől?

Sokáig abban a hitben ringattam magam, hogy a mi erdélyi/székelyföldi magyar politikusaink másabbak, mint a Dâmbovița partiak: komolyabbak, higgadtabbak, mértéktartóbbak – legalábbis a kampány­ígéretek terén. Ma már csöppet sem vagyok biztos ebben.

Az, hogy büntetőeljárás alatt állók és elítéltek lehetnek vezető politikusok, az a választók hibája, de úgy is mondhatjuk, hogy a választók akarata.

Az alakulat gyakorlatilag akkor szűnt meg ellenzéki pártnak lenni, amikor ennek a politikai hitvallásnak a szülőatyja, Szász Jenő – akkor már nem az MPP elnöki minőségében – a 2012-es parlamenti választások idején arra buzdította az erdélyi magyarokat, hogy ne a néppártra, hanem az RMDSZ-re szavazzanak.

Különösen jellemző a nacionalizmus militáris modora Romániában.

A XXI. századi, európai Romániában egy város választott testülete nem dönthet arról, hová ültet fát, alakít ki dombot, állít szobrot, csak ha ezt a központi erőszakszervek is jóváhagyják – prefektusunk értelmezésében ez a modern kori román demokrácia, ez az eredeti román önkormányzatiság.

A pet a fiú-, a puca a leánygyermek nemi szervét jelöli.

Az egyik eldugott faluban, ahol sem orvosi rendelő, sem buszjárat, de még telefonhálózat sem volt, kérdésünkre, hogy mi történik, ha megbetegednek, egy idős ember azt válaszolta: „lefekszünk az ágyba, és várjuk a halált”.

Várhatóan tavasszal rajtolhat az újjáépítés, illetve kezdődhet a munka több más sztrádaszakaszon. Már félünk, hogy mi lesz a vége. Jövőre önkormányzati és parlamenti választások is lesznek.

Munkából, termelésből nincs fedezetük a népjóléti kiadásoknak.

Ilyen gyenge képességű, szociálisan érzéketlen, korrupt, csak a saját érdekeiket néző képviselők és szenátorok sem ültek még a demokrácia legfőbb intézményeiben.

Abból, amit nálunk szétlopnak, egy törpeállam gond nélkül elélne tán évtizednyit is.

Ha egyesek homogén Erdélyt akarnak, ez jogukban áll, ahogyan nekem is jogomban áll egy olyan Erdélyt kívánni, amely interkulturális, sokvallású, toleráns és többnyelvű, és amelynek a lakói tudják magukról, kicsodák, honnan jönnek és mi a feladatuk az elkövetkezőkben.

Amíg Washington az egyik kezével tessék-lássék, következmények nélkül figyelmeztet, a másikkal viszont barátságosan hátba veregeti az érdekeit kritikátlanul, szervilisen szolgáló szövetségesét, kevés az esély arra, hogy csökkenjen a román hivatalosságok kisebbségekkel szembeni visszaéléseinek mértéke.

Tájainkon, Közép-Kelet-Európában az amúgy mindenütt jelenlevő „hétköznapi” focihulaganizmust és a - Nyugaton érezhetően csökkenő –rasszizmust történelmi sérelmekből táplálkozó nacionalizmusnak mondott gyűlölködés súlyosbítja.

A könnyítésnek nem csupán a kis jövedelműek, a nehezen élő nyugdíjasok örvendezhetnek, hanem azok a mélyen eladósodott, esetlegesen pártpolitikai kötelékekbe csavarodott cégek is, amelyeket rossz pénzügyi mutatóik miatt eddig eltiltottak a közbeszerzési eljárásoktól.

Távolítsák el a kereszteket egy templomból, javasolja egy svéd püspök, hogy azok ne zavarják a muszlimokat. Megindultan állunk a nagylelkűség eme Csomolungmája előtt.