Ember, ha nyaralni mész, ne légy földönkívüli!

Dúl a nyári szabadság- és vakációs szezon. Sokan már rég megszervezték az idei nyaralást. Aki meg nem, az most gyúr, ezerrel. Hova, mikor, mennyi időre és mennyiért. Ami teljesen érthető. Pihenni kell. Kikapcsolódni kell. Más tájakat látni több tekintetben is hasznos. Meg szép is. Akkor mi a baj? Nos, például az, amiről a Guardian egy régebbi cikke (is) beszámol. A népszerű turistacélpontokban lakó polgárok úgy érzik,

megfojtja őket a minden nyáron árhullámként odahömpölygő tömeg.

Tüntetések zajlottak, zajlanak Barcelonában, Velencében, Rómában, San Sebastianban, Dubrovnikban satöbbi. Persze, azt mindenki érti, hogy a turizmus nagy gazdasági motor, országosan is, helyileg is. Magyarán: a turisták jönnek és ott hagyják a pénzt. Erre nincs mit mondani, mert mindenképp hasznos. Valaki megkért a minap, mondjak neki egy olyan helyet, ahova elmehet nyaralni, de nincs invázió. Hirtelen rovarinvázióra gondoltam, rá is kérdeztem. Nevetve mondta, nem a szúnyogok vagy a platán-csipkéspoloskák zavarják. A turisták. Erre viszont én válaszoltam nevetve, hogy ha ezt szeretné, ajánlom melegen Kolozsvárt, például a nyári szezonban. Mert kiürül a város. (A fesztiválidőszakokon kívül ideérkező turisták száma pedig nem számottevő, ami persze, fáj a helyi gazdaságnak, de ez más kérdés.) Mindenki valahol – lehetőleg népszerű külföldi vagy belföldi üdülőhelyeken – pihen, jön-megy, fürdőzik, tolong, szelfizik a kötelező látványosságok előtt. (Félreértés ne essék: akinek sok pénze van, az nem. Mert sok pénzért a csendet, az üres tengerparti szakaszt, a megérdemelt pihenőmagányt is meg lehet venni. És ez nem rossz, nem is jó, ez van, így működik a rendszer.) De ha valamiért nem a nyári időszakban teljesen élhető Kolozsváron szeretne nyaralni, akkor

elmehet például bármelyik hazai vagy külföldi posztkommunista gyárvárosba

(a nyugatiak is játszanak, csak a kommunizmus hiányzik belőlük). Holtbiztos, hogy egyetlen épeszű túraszervező sem fog például Petrozsénybe nyaraló tömegeket vinni. Pedig (épp a tavaly voltam ott) csodálatos a táj, a természet, de a dinoszaurusz-csontvázakként heverő gyárromok, az omladozó polgári házak, a szintén omladozó tömbháznegyedek, a csiricsáré bodegák és éttermek is. Vagy elmehet bármely olyan helyre, ami nincs rajta a turizmus nagytérképén. Nyilván értem, hogy bárki nyaraló azt mondhatja erre, ostobaság. Pedig a turizmusiparnak van már egy ilyen (szerintem perverz) válfaja is, nyomorturizmusnak nevezik, amikor gettókat, lepukkant helyeket néznek meg a jól fizető kliensek, és a túra végén levonhatják a következtetést: milyen jól élünk mi. Ha egyszer egy ügyes vállalkozó észreveszi, hogy akár a legőrültebb ötletre is van igény, akkor a rendszer működési mechanizmusai beindulnak. Tehát ezzel nincs mit kezdeni.

Amivel lehet(ne) valamit kezdeni, az a mi (turisták, nyaralók, kirándulók) hozzáállásunk.

Erről is sok szó esett, esik a mindenféle közbeszédekben, ezért inkább példákat sorakoztatnék fel. Egy barátom elment Londonba. Jaj, de jó, és mit láttál, kérdeztem. Semmit, volt a válasz. Kicsit elhűltem. Oké, értem, nem mentél múzeumokba, kilátókra, de egy kocsmában se voltál? Nem. S akkor mi a fenét csináltál ott két hétig? Ültem a lakásban és olvastam. Jó, ilyen fokú aszkétaturizmusra én sose voltam, sose leszek képes. Csak leírom, mint (szintén) extrém példát. Másik példa: korábban történt, hogy ismételten egy horvátországi szigeten nyaraltunk. Ez nagyon sokakkal megesik. És teljesen mindegy, hogy csúcsszezonban vagy azon kívül megy oda az ember, mindig hömpölyögnek a tömegek. Csak másfélék. Szezonon kívül a kisebb pénzűek, illetve az „alternatív turisták” viszik a prímet, ennyi a különbség. A lényeg az, hogy összebarátkoztunk a bérelt lakásunk tulajdonosával, és egy szép estén váratlanul megkérdeztem (miután a piacon már vagy hatodszorra vágtak át a helyi árusok), mennyi ideig kellene még odajárnom, hogy „befogadjanak” maguk közé, értsd, ne csak egy két lábon járó pénztárcaként kezeljenek. Azonnal érkezett a válasz: legalább tíz éven át. Mondtam is gyorsan, hát ez jó hír.

Mire felemelte az ujját: na de legalább egyszer télen.

Amikor a kutya se jár oda. Amikor a kutya se mozdítja az ujját a turista igényeinek kielégítése végett. És amikor nem tudhatom, hogy a viharos tenger okán el tudok-e mozdulni a szigetről, akár heteken át. Kicsit elnémultam, ez már nagyobb falat volt. Aztán megkérdeztem: na de miért van szükség a téli (tor)túrára? Rám mosolygott: hogy végre köztünk légy. Azt hiszem, a jó házigazda rátapintott a (célként egyébként a villámgyors tömegturizmus korában szinte elérhetetlen) lényegre. A turista talán észre se veszi, hogy boldog nyaralása közepette egyfajta földönkívüliként viselkedik. Jön, szertebogárzik, fizet, megy. Ja, közben fotók százait készíti, amelyeket utána jó esetben megrostál, feldob a közösségi hálózatokra, rossz esetben nem néz meg soha. És lényegében nincs jelen a tájban. Ilyen értelemben is mondom, hogy földönkívüli. Utána persze elmeséli, milyen jól nyaralt, mennyi volt a szállás, milyen olcsó (vagy drága) volt a kaja, a csónak, a belépő, a bármi, milyen csodálatos helyeket látott. Nem, nem látta őket. Csak a képeiket látta. Igaz, élőképeket. Amelyeket akár meg is lehetett tapogatni. Beléjük is lehetett karcolni, hogy itt járt XY. De közben nem volt jelen.

Ahhoz, hogy jelen tudjunk lenni egy tájban, bármely tájban, le kell mondanunk földönkívüliségünkről.

Bele kell épülnünk a tájba. Ennek feltétele pedig az, hogy lelassuljunk. Ne szorongjunk attól, hogy nem jutunk el oda, meg amoda és ki tudja, mikor lesz még rá lehetőségünk. Nyugodtan torpanjunk meg, akár napokra is, próbáljuk meg elfeledni a kötelező turistaköröket. És akkor talán nem leszünk földönkívüliek azon a földön, ahol épp vagyunk.