Amikor nem vagyunk jól, „teremtünk” valamit, ami már évezredek óta létezik

Nem vagyunk jól. Miért is lennénk? A két évnyi pandémiás „házi őrizet” ma még csak részben felmért testi, szellemi és lelki károkat okozott. Szinte ki se lábaltunk belőle, kitört a szomszédban egy háború. Hadd ne mondjam, milyen testi, szellemi és lelki károkat okozott, okoz és úgy tűnik, okozni is fog még ki tudja, meddig. És nem csak azoknak, akik közvetlen elszenvedői az eseményeknek. A háború „mellékhatásai”, az energiakáosz, az infláció, a bizonytalanság tovább lapátolja a földet a közérzetünkre.

De nem voltunk jól a háború meg a pandémia előtt sem.

Hogy miért nem? Érzésem szerint azért nem, mert szépen, fokozatosan leszoktunk arról, hogy közösségekben gondolkodjunk. (Akinek nem inge, ne vegye magára.) A civilizált(nak nevezett) Nyugat társadalommérnökei a II. világháború vége óta szívósan (és megengedem, akarva-akaratlanul) dolgoznak azon, hogy a közösségek helyébe

az egyéni életstratégiákban gondolkodó, érző karaktert helyezzék az elképzelt világok legjobbikának középpontjába.

Karakternek nevezem, mert egy többé-kevésbé jól megírt forgatókönyv alapján leforgatott többé-kevésbé nézhető film figurája ő. A valósághoz viszont annyi köze van, mint Luke Skywalkernek vagy épp Darth Vadernek.

Azt készséggel elfogadom, hogy a Föld állatvilága olyan fajokat is tartalmaz, amelyek, úgymond, „magányosak”. Vagyis nem alkotnak bolyt, rajt, kondát, csapatot, hordát, falkát, kolóniát, esetleg társadalmat. A gerincesekre szűkítve a halmazt, azért párt minden faj alkot, legalábbis ideiglenesen, tekintettel az utódnemzésre, ami (nem is annyira) rejtélyes okok miatt fontos a természetben. Nos, a korábbi tapasztalatok arra utaltak, hogy az ember olyan fajhoz tartozik, amely kisebb-nagyobb csoportokat alkot, a pártól egészen a társadalomig. Viszont a civilizált nyugati „rendezők” (és a példaképet követve a civilizálatlan keletiek is) leforgatták, s ma is forgatják az individualizmus, az egyéni életstratégiák, a szingliszabadság megafilmjét. Úgy gondolom, ezért vagyunk egyre kevésbé jól, pandémiától, háborútól, inflációtól függetlenül. Rossz a közérzetünk, na.

És mit tesz ilyenkor az individualista karakter? Igyekszik javítani a helyzetén. Nyilván eszébe se jut (érthető módon, hiszen rossz esetben már közösségnélküliségbe született bele), hogy esetleg az egyedül való lét lehet az oka a bajnak. Nem.

Igyekszik új világot teremteni. Magának. Ahol jól lehet.

És hogy lehet irtó könnyen új világot teremteni? Új neveket adunk a dolgoknak, amelyek mindig is léteztek. A névadás pedig (világ)teremtő aktus, tudjuk, régi sztori. Akkor is, ha egyesek nem tudják. Mi az eredmény? Ha valaminek új neve van, akkor az új. És ha új van, az egy új világ része. Tehát új világ van, amelyben jobban érezzük magunkat. Van pár logikai bukfenc a fenti érvelésben, de hát kinek van joga megkérdőjelezni valamit, ha egyszer valaki más úgy gondolja, ugye.

Három példával illusztrálom a fenti tételt.

1. Az erdőfürdő.

A kifejezés Japánban született, ahol – bár nem vagyok az ottani életformák alapos ismerője – a hírek szerint szintén rosszul érzik magukat az emberek. Szóval, egy Tomohide Akijama nevű úr teremtette meg és nevezte el a műfajt annak, ami. Aztán a civilizált Nyugat ügyesen átvette. Nem a módszert. A nevet. Mert (egyébként érthető módon) Nyugaton másképp élnek az emberek, mint keleten. Tehát az