Szántai JánosAmikor nem vagyunk jól, „teremtünk” valamit, ami már évezredek óta létezik
Értsd, új nevet adunk neki. Nem leszünk tőle jobban, de legalább teremtőnek képzeljük magunkat. Ami akár az elmebaj jele is lehet.
Nem vagyunk jól. Miért is lennénk? A két évnyi pandémiás „házi őrizet” ma még csak részben felmért testi, szellemi és lelki károkat okozott. Szinte ki se lábaltunk belőle, kitört a szomszédban egy háború. Hadd ne mondjam, milyen testi, szellemi és lelki károkat okozott, okoz és úgy tűnik, okozni is fog még ki tudja, meddig. És nem csak azoknak, akik közvetlen elszenvedői az eseményeknek. A háború „mellékhatásai”, az energiakáosz, az infláció, a bizonytalanság tovább lapátolja a földet a közérzetünkre.
De nem voltunk jól a háború meg a pandémia előtt sem.
Hogy miért nem? Érzésem szerint azért nem, mert szépen, fokozatosan leszoktunk arról, hogy közösségekben gondolkodjunk. (Akinek nem inge, ne vegye magára.) A civilizált(nak nevezett) Nyugat társadalommérnökei a II. világháború vége óta szívósan (és megengedem, akarva-akaratlanul) dolgoznak azon, hogy a közösségek helyébe
az egyéni életstratégiákban gondolkodó, érző karaktert helyezzék az elképzelt világok legjobbikának középpontjába.
Karakternek nevezem, mert egy többé-kevésbé jól megírt forgatókönyv alapján leforgatott többé-kevésbé nézhető film figurája ő. A valósághoz viszont annyi köze van, mint Luke Skywalkernek vagy épp Darth Vadernek.
Azt készséggel elfogadom, hogy a Föld állatvilága olyan fajokat is tartalmaz, amelyek, úgymond, „magányosak”. Vagyis nem alkotnak bolyt, rajt, kondát, csapatot, hordát, falkát, kolóniát, esetleg társadalmat. A gerincesekre szűkítve a halmazt, azért párt minden faj alkot, legalábbis ideiglenesen, tekintettel az utódnemzésre, ami (nem is annyira) rejtélyes okok miatt fontos a természetben. Nos, a korábbi tapasztalatok arra utaltak, hogy az ember olyan fajhoz tartozik, amely kisebb-nagyobb csoportokat alkot, a pártól egészen a társadalomig. Viszont a civilizált nyugati „rendezők” (és a példaképet követve a civilizálatlan keletiek is) leforgatták, s ma is forgatják az individualizmus, az egyéni életstratégiák, a szingliszabadság megafilmjét. Úgy gondolom, ezért vagyunk egyre kevésbé jól, pandémiától, háborútól, inflációtól függetlenül. Rossz a közérzetünk, na.
És mit tesz ilyenkor az individualista karakter? Igyekszik javítani a helyzetén. Nyilván eszébe se jut (érthető módon, hiszen rossz esetben már közösségnélküliségbe született bele), hogy esetleg az egyedül való lét lehet az oka a bajnak. Nem.
Igyekszik új világot teremteni. Magának. Ahol jól lehet.
És hogy lehet irtó könnyen új világot teremteni? Új neveket adunk a dolgoknak, amelyek mindig is léteztek. A névadás pedig (világ)teremtő aktus, tudjuk, régi sztori. Akkor is, ha egyesek nem tudják. Mi az eredmény? Ha valaminek új neve van, akkor az új. És ha új van, az egy új világ része. Tehát új világ van, amelyben jobban érezzük magunkat. Van pár logikai bukfenc a fenti érvelésben, de hát kinek van joga megkérdőjelezni valamit, ha egyszer valaki más úgy gondolja, ugye.
Három példával illusztrálom a fenti tételt.
1. Az erdőfürdő.
A kifejezés Japánban született, ahol – bár nem vagyok az ottani életformák alapos ismerője – a hírek szerint szintén rosszul érzik magukat az emberek. Szóval, egy Tomohide Akijama nevű úr teremtette meg és nevezte el a műfajt annak, ami. Aztán a civilizált Nyugat ügyesen átvette. Nem a módszert. A nevet. Mert (egyébként érthető módon) Nyugaton másképp élnek az emberek, mint keleten. Tehát az
" target="_blank" rel="noopener">erdőfürdő sem ugyanaz. Hogy mi? Hát, dióhéjban: tudatosan sétálgat a civilizált nyugati karakter az erdőben, ökopszichológiai és természetterápiás alapon, egy vagy több erdőfürdő-szakértő vezetésével. Közben kapcsolatot teremt az erdő élőlényeivel (kérem, ne gondoljanak semmi rosszra, medvés poénokat se sütögessenek el kommentben), tudatosítja magában az ember és az ökoszisztéma kapcsolatát, érzékszervi és érzelmi szinten. Persze, az ember (mindegy, hogy nyugati vagy keleti vagy bármi más égtáji) évezredek óta sétál az erdőben. (A mágikus-rituális-vallási dimenziót hadd tegyem zárójelbe, messzire vinne.) Néha bizony, csak úgy. Megfürdik benne, ha tetszik. És kapcsolatot teremt a természettel. De az ezek szerint más. Vagy ki tudja, talán nem is létezett. És ami nem létezett, azt meg kell teremteni. És most, hogy megteremtetett, már létezik. És akik megteremtették, azok bizonyos értelemben istenek.
2. A hygge (értsd, hügge).
Ez egy civilizált dán (és norvég) szó. Elég régóta létezik. Ahogy az is, amit a 20. század végén Dániában, azóta pedig a világ civilizált részén megteremtettek a rituális névadás által, nem létezik régóta. Csak nemrég. Mióta elnevezték. Nézzük, mi az a
" target="_blank" rel="noopener">hygge: meghittség, otthonosság, kellemes környezet, jó étel, komfortos öltözet… különleges életérzés, nem? Azt hiszem, az emberiség rövidke története során egyetlen normális ember nem volt, aki ne vágyott volna meghittségre, otthonosságra, jó kajára, klassz cuccokra… az adott kontextusban. Na de: ez volna a boldogság titkos dán receptje. Tényleg? Ilyenkor eszembe jut a film, amelynek címe: Az istenek a fejükre estek.
3. A niksen.
Ez egy civilizált holland szó. Amit általa megteremtettek a teremtők: a semmittevést. Nem vicc. A karakter akkor
" target="_blank" rel="noopener">nikszel, amikor nem csinál semmit. Tudományosan, persze. Nem tudományosan az elmúlt évezredekben feltehetőleg többször előfordult már, hogy az ember kiment a ház mögé (vagy nem ment ki), leült a földre és csak nézett ki a fejéből. Vagyis nem csinált semmit a szó köznapi értelmében. Ma is előfordul ez. De figyelem: aki nem tudományosan csinálja, az ne várja el, hogy jobban fogja magát érezni attól, hogy nekitámaszkodik egy parki fának és…
Nevezhetjük viccesnek ezeket a dolgokat. Pedig tulajdonképpen szomorú teremtésről van szó. Egy olyan filmről, amelyben civilizált, individualizált karakterek szavakat mondanak ki, ezáltal új világot teremtenek, amelyben más civilizált, individualizált karakterek eljátsszák, hogy jól érzik magukat. A valósághoz nyilván ennek sincs köze. A valóságban ugyanis ezek az új „teremtmények” ott vannak, hosszú évszázadok óta. Csak nem kellett volna civilizáltan, individualizáltan leszakadni róluk. Mert az is elképzelhető, hogy ez az egész teremtősdi bizonyos értelemben nem a jóllét jele. Hanem az elmebajé.
