Lapszéljegyzetek toleranciáról, többségi és kisebbségi közösségekről, Pride-ról… na és a dühről

Nem tudtam részt venni az idei kolozsvári Pride-felvonuláson. Pedig általában kimegyek. Éppen Aradon voltam, egy multikulturális irodalmi fesztiválon. Ahol román, magyar, sváb, cseh írók, költők találkoztak. Az összes történelmi régió képviseltette magát, plusz egy furcsa kanyar folytán Csehország és a kommunista diktatúra áldásos tevékenysége nyomán Németország. Az ott levő irodalmárok felolvasták műveiket románoknak, magyaroknak, sváboknak, mindenféle népeknek, utána pedig együtt voltak, egyfajta ad hoc közösségben. Ja, ami fontos: minden szerző a saját anyanyelvén olvasott fel, ami kies hazánkban (még) nem elterjedt szokás. (A román fordítás kivetítőn futott, hogy a többség is értse.) Úgy gondolom, pompás akció ez a fesztivál.

Bár nem azt mondanám rá, hogy multikulturális, ugyanis ezt a szót enyhén szólva „lelakta”

a kultúrpolitikai marketing szempontjából jól eladható álrendezvények hosszú sora. Azt mondanám rá, hogy normális. Mert ez (lenne) a normalitás állapota kies hazánkban. Mondjuk, az unalomig ismételgetett egységes és oszthatatlan és egynyelvű helyett. Persze, akadtak zökkenők. Például, amikor egyesti, amúgy baráti lokalitás versus globalitás vita során elhangzott a mondat: Én leszarom, hogy mit gondolnak a székelyek. Kérem a nyájas Olvasót, ne nyíljon ki a zsebében azonnal a bicska. Mert ha erre csípőből azt mondja az ember, hogy oké, én meg leszarom, mit gondolnak a románok, akkor itt ér véget a párbeszéd. És itt kezdődik a dzsihád. Természetesen jogos a kérdés: miért szervez valaki multikulturális normális fesztivált, ha nem érdekli, hogy a meghívottak a saját lokalitásaikat viszik oda. A lényeg a következő: nehéz dolog a párbeszéd. Mert amint egyre mélyebbre megyünk az egymáshoz simuló vagy épp egymásnak feszülő mondatok hátán, egyre különösebb, a kifele zajló (ha tetszik, diplomáciai) diskurzusból gondosan kiirtott gondolatokkal, érzelmekkel, indulatokkal találkozunk. Ha engedjük, hogy ezek a nagyon is létező dolgok felrobbantsák a párbeszédet, akkor jön is a dzsihád. És annyi a multikulturalitásnak normalitásnak. 2008-ban kezdtem el egy hasonló párbeszédet román irodalmárokkal. Nyolc évünkbe telt, amíg megszületett az első nagyobb lélegzetű konkrét áttörés, egy könyv formájában, amely fiatal magyar költők románra fordított verseit tartalmazta. Azóta is folytatom a párbeszédet, egyre higgadtabban, de csökönyösen, mint egy öszvér. Például arról, hogy mi, erdélyi magyarok, nem akarjuk ellopni Erdélyt, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember logikailag képtelen ellopni azt, ami az övé. Ja, Erdély a miénk. Is.

Akik román állampolgárok vagyunk ugyan, de románok nem.

(Ezt egy többségi létmódban szocializált román nehezen érti meg, még akkor is, ha civilizáltan bólogat.) Vagy arról, miért olyan fontos egy magyar (sváb, szerb, roma stb.) író számára, hogy többségében román nyelvű környezetben magyarul (németül, szerbül, roma nyelven stb.) olvashatja fel műveit. Persze, néha elszalad velem is az a bizonyos öszvér. Mert bennem is ott vannak azok a gondolatok, érzelmek, indulatok, amelyekről beszélni kell, de nem mindegy, hogyan. Mindezt csak azért mondtam el, hogy ha tetszik, nappali fényben térhessek vissza a Pride-hoz. Azért járok ki a felvonulásra, mert én is egy kisebbség tagja vagyok. És át tudom érezni egy (több) másik kisebbség helyzetét. Tudom, milyen az, amikor valakit kirekesztenek, kigúnyolnak, mellőznek, mert más. Egy alkalommal nyilvánosság előtt elmondtam egy meleg költőnek (aki történetesen román, tehát ilyen értelemben többségi), hogy megértem az elkeseredettségét, tekintettel arra, hogy megvannak a saját tapasztalataim azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés kisebbséginek lenni, például a többségi tükörben. Ekkor az történt, hogy egy másik hozzászóló, aki történetesen nagyon progresszív (értsd, nagyon toleráns, nagyon nyitott, nagyon empatikus, elvileg legalábbis), kioktatott, hogy én

nem érezhetem át a meleg költő frusztrációit, mert nem vagyok meleg.

Tehát, ezen okfejtés végkövetkeztetése az lenne, hogy csak akkor érthetem meg a melegek frusztrációit, ha magam is meleg vagyok. Egy csöppnyi irónia erejéig: vállalom, de csak akkor, ha a román többség is vállalja, hogy magyar lesz. (Szmájli.) És a fenti esettel eljutottunk a kommunikációs probléma egyik gyökeréig. Annak ellenére, hogy egyes körök nézete szerint nem érthetem meg egy másik kisebbség problémáit (különben is, fehér férfi vagyok, ami mostanság ama körökben eleve hendikepet jelent), szeretettel – és saját kisebbségiségemből fakadóan nem felsőbbrendű pozícióból – mondom: átérzem a meleg és egyéb közösségek frusztrációit, sőt, egyetértek például azzal, hogy legyen meg a bejegyzett élettársi kapcsolathoz való joguk, annak minden hozadékával egyetemben. A melegházassággal például nem értek egyet, elmondom, miért (és remélem, az érintettek nem csak ezt a részt fogják kiragadni a kontextusból, ha olvassák a szöveget): úgy gondolom, vannak határok. Például: teljes mértékben megértem a román viszonyulást, miszerint a területi alapú autonómia koncepciója túllépi azt a határt, amelyet elfogadhatónak lehet tartani. Nem értek egyet vele, de megértem. És elfogadom, ha valaki nem ért egyet a melegházassághoz való viszonyulásommal. Viszont elvárom, hogy megértse, itt van egy határ. Amelyről folytatni kell a párbeszédet. Méghozzá düh nélkül.

Mert a dühhel végképp nem tudok egyetérteni. És nem is tudom megérteni.

Azt a dühöt sem, amellyel egyesek a Pride-felvonulásokat igyekeznek „bojkottálni”. De azt a dühöt sem, amellyel a mások követelik a teljes egyenlőséget. (Igen, lehet ezen gondolkodni, de úgy tűnik, egyelőre tény: nem vagyunk és nem is lehetünk teljes mértékben egyenlőek.) Valamelyik korábbi Pride-felvonulás alkalmával elbeszélgettem egy nyugati város alpolgármesterével, meghívott felszólaló volt az illető. Megkérdeztem tőle, hogy látja, hogy áll a melegmozgalom Romániában. Azt válaszolta: gyerekcipőben jár. Amíg az a fontosabb, hogy – igyekszem idézni – kívül hordott bugyiban vonuljanak fel a kisebbségi közösség tagjai (ha nem is a többség), például ahelyett, hogy komoly lobbitevékenységet fejtsenek ki, addig nehéz lesz párbeszédet folytatni, érdekekért, jogokért küzdeni. A helyzet azóta természetesen változott, örülök is neki. Viszont jelezném: a határok dühös, katonabakancsos feszegetése (látom a saját kisebbségi közösségem esetében is) nem fog eredményhez vezetni. Hiába kiabálja dühösen valaki, hogy ilyen meg ilyen jogokat követel, mert az neki jár. Meg kéne érteni: ez borítékolható kudarc. Finomabb árnyalatokat is érdemes megérteni: olvastam valahol, hogy milyen szép és normális, hogy Kolozsvár főterén zajlik a Pride. Értem. Megértem. Csak akkor legyen az is normális, a szólás-, vélemény-, gyülekezési és egyáltalán, a szabadság nevében, ha esetleg más közösségek más jellegű felvonulásai zajlanak ugyanott.

Esetleg olyanok is, amelyek civilizált módon, de ellentétes nézeteket képviselnek.

Mert ez is a normalitáshoz tartozik. És még valami, egy egészen apróság: szeretném, ha egyszer, amikor az én közösségem vonul fel valamiért, ami az én közösségemnek fontos, jelen legyenek a Pride-felvonuláson résztvevők is. Nem feltétlenül azért, mert egyetértenek azzal, ami ott történik. Hanem azért, mert átérzik azt, amit én is, az ő esetükben. Hogy milyen létélmény másnak, kisebbséginek lenni. Mert értelmezésem szerint ez is a multikulturalitáshoz normalitáshoz tartozik.