Számunkra is kiábrándító, hogy egyesek még mindig nacionalizmusból akarnak megélni.

A zászlajukra a székely autonómia ügyét tűző hazai szervezetek és mozgalmak akkor követnék el a legnagyobb hibát, ha folyamatosan egy kedvező politikai konstelláció függvényében hallatnák a szavukat, addig pedig mélyen hallgatnának.

Meg akartuk mutatni Székelyföldet, csakhogy más terhektől nyög most Európa, a világ, nem ér rá mireánk figyelni, nagyobb bajai vannak Bukarestnek, a kormánynak, mintsem hogy velünk foglalkozzék.

Lehet, most egy kicsit nehezebben megy, de biztos vagyok benne, hogy rövid időn belül megtalálják a pénzek eltulajdonításának kiskapuit azok, akik hatalomközelbe kerülnek.

Európa gyújtogat. Most ilyenje van. És közben egy, a jogaiban ezerszer és ezerszázszor megalázott és megtiport nemzeti közösség csendben, méltóságteljesen gyertyáért, száraz fenyőágért, nyírfavesszőért nyúl.

Minden forradalom szent pillanat. Nagyon szép, hogy szent, és kár, hogy csak egy pillanat.

Erdélyi ’56 nincs. Évek óta minden október 23-án hiányérzetem van, és egyfajta büszke irigységgel nézek az anyamagyarokra.

Száguldjon a konvoj, nyilvánuljon meg a hatalom!

Amíg olyan országban élünk, ahol egy egyetem, a szintén vásárhelyi MOGYE vezetői az oktatási tárca – tehát a kormány – támogatásával vehetik semmibe a törvényt, amiben a magyarok számára kedvező elemeket, a magyar főtanszékek létrehozását rögzítették, nincs amin csodálkozni.

Az incidensek után az országból (többnyire végleg) távozó fiatal értelmiségiek számáról máig nem készült statisztika. Mindez Ion Iliescu batyuja.

Az „oszd meg, és uralkodj” parancsára, a Székely Nemzeti Tanács pozícióinak meggyengítésére hozták létre az újabb, a székely önrendelkezés asztalánál áruló szervezetet.

Már a székelyek nagy menetelésén is bebizonyosodott, hogy az RMDSZ-es polgármesterek támogatása nélkül kudarcra van ítélve minden kezdeményezés.

Stefano Bottoni történésszel tekintettük át, mi történt azokban a bizonyos októberi napokban Romániában. „Magyar ügy” volt-e az erdélyi ötvenhat? Párhuzamok és különbségek, mítoszok és valóság.

Szégyenletes és felháborító, hogy az 1990-es bányászjárás miatt a mai napig egyetlen vájárt, történetesen a magyar nemzetiségű Domokos Dénest ítélték – természetesen nem érdemtelenül – börtönre.

Valószínűsíthető, korábbi fanyalgásai okán is, hogy Liviu Dragnea a magyar kártyát még mindig nyerőnek tartja.

Ez az a régió, amelyet otthonunknak tekintünk, nem kell bukaresti irodákban hátsó szándékoktól fűtve, asszimilációs törekvésektől vezérelve mesterséges régióhatárokat megrajzolni.

A nemzeti büszkeség, a nemzeti érzelmek felpiszkálása, tüzelése még ma, negyedszázaddal a rendszerváltás után is jó kampányfogás.