Hóba mártott húsvét, avagy a (nem is) titkokban végbemenő csoda

Az ember kinéz az ablakon: havazik. Fehérek a tetők, a járdák, az autók. Hógolyózni is lehet. Mérgelődünk adott esetben: igen, mert ez a nyavalyás tél… igen, mert elromlott a húsvét… igen, mert kutya hideg van, az évszakhoz képest legalábbis. Egyesek ügyesen kihasználják az alkalmat: előszedik a síléceket. Ha már így alakult, nézzük a jó oldalát.

Eszünkbe juthat az időjárás elmeállapota is. Megbolondult! Már ez sem a régi. Bezzeg annak idején tavasz volt, olyan feltámadós. Na de ilyen, hát ilyen még nem volt. De volt, csak hát az emlékezés furcsa, hajlékony állat.

Poénok is elhangzanak ezen a zimankós nagyhéten. Boldog karácsonyt, mondjuk nevetve. A fenébe, tegnap elmentem fenyőt venni, de elfogyott. Idén karácsonyfa nélkül ünneplünk. Kántálni mikor megyünk, öreg?

Aki hitben él (és nem feltétlenül csak ő), máson is eltöpreng, például nagyszombaton, hiszen ez egy ilyen töprengős nap. A vigília előtt szentmise sincsen a katolikus hagyomány szerint: a nyájat önmagára bízza a pásztor. Szép gesztus ez: a bizalomé. Nem terelget, nem hirdet, nem magyaráz nekünk senki semmit a szószékről. Miénk a gondolat.

S akkor tehát nyugodtan, értsd, bízván a belénk vetett bizalomba, elmerenghetünk azon (miután bevásároltunk a Lidlben, vagy mielőtt, vagy ahelyett, mindegy), hogy a Megváltót nagypénteken keresztre feszítették. Meghalt értünk, ég és föld között. Hogy aztán majd feltámadjon, harmadnapra. Szóval, van itt egy halál. Nem is akármilyen. Megállt egy szív, máma már nem dobog tovább.

Na és ha most ismét kinézünk az ablakon, a behavazott bármilyen tájra, eszünkbe juthat az is, hogy Jézus megszületett. A naptár szigorú rendje szerint tévedés van, persze, hiszen áprilist írunk, nem decembert. Viszont az ablakon túli világ valósága nagyon is felidézi a betlehemi csillagot, a jászolt, az ablakon benéző barmot, a sorban álló pásztorokat, királyokat, az Anyát, a Kisdedet. Tehát van itt egy születés. Nem is akármilyen. Megdobbant egy szív. A Jézus szíve.

Ha tovább töprengünk, eljuthatunk oda, hogy karácsonykor és húsvétkor csodák történtek. Szeplőtelen szülés. A halál legyőzése. Többek között. És ha teszünk még egy lépést, a naptári és az ablakon túli valóságot összekapcsolva, eljuthatunk addig a pontig, ahonnan rálátunk a (nem is) titokban végbemenő újabb csodára: a karácsony eljött a húsvéthoz. A szeplőtelen szülés meglátogatta a legyőzendő, legyőzhető halált. Békésen üldögélnek egymás társaságában. Megisznak egy teát, esetleg rummal (mert hideg van, ugye), elbeszélgetnek a bárány áráról, mindennapi és mindennapokon kívüli dolgokról.

Talán értelmetlennek tűnik a fenti töprengéssor. De melyik csodalátás nem az, ha a ráció patikamérlegén mérjük? S amúgy is, megfejteni ugyan kinek lenne ereje, fantáziája? Nekem biztos nincs. Olyan a csodalátás, mint amikor az ember befordul a sarkon és váratlanul szembejön vele az Isten. Észre se veszi. Pedig lehet, hogy minden nap arra járnak. Vagy ha mégis, jól megmagyarázza. A csodalátás akkor van, amikor az ember nem magyaráz. Nem áll készen kész, félkész válaszokkal. Csak nyitott kapuként jár-kel.

Ne várja tehát senki, hogy elmondjam: mit jelent e a csoda? Miért is látogatta meg a karácsony a húsvétot? Miért kvaterkázik a szeplőtelen szülés a legyőzendő halállal? Miért, miért? Csak annyit tudok mondani: töprengjünk bátran, nem csak nagyszombaton, járjunk-keljünk nyitott kapukként. A bizalom megadatott nekünk.