Ólomszarkofág a mélyben – tizenhatodik erdélyi történet a jövőből

• 2315. május 21. – Keleti Kutatóközpont – erdélyi 48B. körzet (rég.: Kézdivásárhely)
• 16. hangjegyzet (dest: Kiegészítő 4-es Háttérarchívum, 36D7-es adattár, Mnémoszüné)
• adatközlő: T. K., 1.osztályú paleoarcheológus
• azonosító: 45-DF-99412-Y

Amikor megtalálták Csaba királyfi sírját, a Délnyugati Kutatóközpontban dolgoztam, a régebben Bánságnak nevezett térségben végeztünk mélyrétegi kutatásokat. A paleoarcheológia tudománya akkor jelent meg, mi teremtettük meg lényegében a semmiből, miután a hajdani Temesvár mellett, egy domboldalban, negyvenhét méteres mélységben megtaláltuk azokat a maradványokat.

mivel minden régészeti leletet – már ami nem földcsuszamlás, vulkánkitörés vagy egyéb kataklizma nyomán került a földbe – a talajszinttől pár méter mélyen találtak meg. A 2250-es évek nagy globális klímakatasztrófája után egyébként végképp megszűnt minden érdeklődés az archeológia iránt, volt épp elég fontosabb dolga az emberiség maradékának.

Szerencsére addigra volt annyi esze a világnak, hogy minden addig felhalmozott emberi tudást függetlenített a földi állapotoktól és több ezer év információját a Mnémoszünére gyűjtötte össze és folyamatosan frissítette. Ez a mesterséges kisbolygó a Hold körül keringett orbitális pályán és a három nagy földi nemzet ugyanolyan osztályú hadihajóinak blokádja garantálta a biztonságát. Persze a mikrometeorok ellen védő erőtéren kívül.

Pontosan emlékszem, a nagy étkező konyharészében voltam, amikor hívást jelzett a komm, én pedig az ablakon kibámulva hallgattam P. professzor izgatott összefoglalóját.

Csapata a Kárpátok kanyarulatában, az egykori Kovászna várostól keletre dolgozott egy domboldalban, amikor a szkenner – amit a mi kutatásaink alapján fejlesztettek ki –, iszonyú mélyen, nyolcvanegy méternél jelzett valamit. Ezeknek a szkennereknek száz méter a hatósugaruk, de a maximális mélység környékén a bizonytalanságuk is elég nagy.

Az adatokban minimális anomáliákat találtak, mentek is volna tovább a következő adatsorhoz, de egy fiatal és buzgó kutató még egyszer alaposan megvizsgálta és azt mondta, hogy szerinte van ott valami, amit meg kéne nézni közelebbről is. Vagyis fúrni kellene. Aztán hosszasan vitatkoztak, P. professzor emelt hangon osztotta ki a zöldfülű gyereket a fúrási költségekről meg a szakmai alázatról. Végül kötélnek állt és elrendelte a fúrást. Amikor a fúró negyven méterre ért, az aknába beleengedték a szkennerfejet. Akkor kezdődött előbb a lefagyás, majd utána a kiabálás.

Azokból ugyanis arra lehetett következtetni, hogy egy tökéletesen szabályos, éles körvonalú, hosszúkás tárgy fekszik nyolcvanegy méter mélyen a föld alatt, az anyakőzetbe vájt sima falú ovális kamrában.

– De ez lehetetlen – mondogatták egymásra nézve. Aztán a fiatal kutató felvetette, hogy ha már unnák a sóhajtozást, esetleg megpróbálhatják közelebbről is megnézni, emeljék ki a tárgyat. Értesítették hát a Keleti Kutatóközpontot, majd miután megkapták az engedélyt és az utasításokat, lefúrtak 81 méterre. Addig megérkezett egy műszaki csoport a Központból – csupa arrogáns pöcs, ahogy a professzor mesélte –, nehéz gépekkel és egy nagy szállítóval.

Két napig tartott, amíg az aknát kitágították, a tárgyat körbefúrták, majd nagy nehezen kiemelték a mélyből. Végül ott feküdt előttük egy ponyván, a domboldalba sebtében kialakított földteraszon. Közben az aknán keresztül leengedett robotkamera körbepásztázta a kamrát.

– mondta a professzornak a műszakisok vezetője. – Ovális, sarkok és élek nélküli kamra… Harcászati lézerrel lehet ugyan lyukat vágni a kőzetbe, de nem ilyen szabályosat, és annak üvegesre olvad a felülete. De itt nincs semmiféle olvadás. Teljesen sima a felület, de nincs üveges réteg. Elképzelni nem tudom, hogy ezt hogyan… – nézett a professzorra zavartan a főműszakis.

A nagyjából három méter hosszú és legvastagabb részén egy méter átmérőjű, hatalmas hangyatojásra hasonlító tárgyat üggyel-bajjal felpakolták a szállítóra és bevitték a Keleti Kutatóközpontba. Ott a legmagasabb, nyolcas biztonsági fokozatú elemzőteremben helyezték el, majd elkezdték a vizsgálatot.

A tárgy ólomból volt. Ez önmagában nem volt világrengető információ, hiszen az ólmot már az emberiség hajnalán ismerték és használták.

– De az anyaga, az alakja és megtalálásának helye, így együtt, bekapcsolt egy egyelőre bizonytalan vészcsengőt a fejünkben – mesélte P. professzor.

Miután a felszíni vizsgálattal és az átvilágítási próbálkozásokkal semmire nem jutottak, úgy döntöttek, hogy radikálisabb módszerekhez nyúlnak.

Nem tudtuk, hogy tömör vagy üreges-e, de a vágóberendezés amúgy is úgy van programozva, hogy megáll, ha átüt valamit, vagy üreghez ér. Nem tököltünk, ráeresztettük a gépet – folytatta a prof.

Elkezdték szeletelni az ovális ólomtárgy egyik végét. A kilencedik szelet után megjelent egy lyuk a vágási felület közepén, tehát üreges volt. Ez volt az első meglepő felfedezés. A másik pedig az, hogy ezzel egyidejűleg az elemzőteremben az egekbe szökött a radioaktivitás.

– Akkor nyilván annak is leesett, hogy itt valami csúnya dolog van, akinek az elején nem szólalt meg a vészcsengő az agyában. Persze az elemzőterem nem hiába nyolcas biztonsági fokozatú, nem jött át a falán semmi. De tudtuk, hogy a berendezések nem sokáig bírják ezt a sugárterhelést, ezért nem sokat gondolkodtunk, nekiestünk a vágóval. Vízszintesen körbement rajta és szépen levágta a tetejét róla – folytatta P. professzor.

Az ólomgubóban egy keményfából készült ládaféle volt. Egy szarkofág. Abban meg egy mumifikálódott emberi holttest. A vágó meg néhány manipulátorkar lényegében lebontotta a fa koporsót a test körül, amely most már minden irányból láthatóan feküdt a vizsgálótalapzaton. Ezért kellett sietni: nem sokkal ezután a vágó és a manipulátorok leálltak, tönkretette a sugárzás az irányító egységeiket.

Kiszednek egy nagy ólomgubót, benne egy emberi holttesttel és annyi gamma-sugárzással, hogy egy gyapjas mamut is ropogósra sült volna benne. Ilyenkor jobb, ha az ember belevág a közepébe, nem finomkodik.

Szóval ott feküdt egy mumifikálódott holttest az elemzőben, a profék meg nézték a vastag ablakok túloldaláról. A férfialakon bőrből és valami kezdetleges textíliából készült ruha volt, tele valamilyen ékszerekkel. Rögtön feltűnt nekik, hogy a bronznak és vasnak tűnő fémékszerek között élénkzöld, fényes, láthatóan precízen megmunkált, mindenféle alakú fémtárgyak vannak. Megnézték a standard távspektroszkóppal, de az értelmezhetetlen adatokat dobott. Odavitték a Központ legfejlettebb spektrolézerét, de az sem tudott értelmezhető adatokkal szolgálni. Azt viszont megállapították, hogy a zöld fémtárgyakból jön a gyilkos gamma-sugárzás.

Tekintettel a lelet jellegére, addigra már paleoetnográfusok, történészek és hasonló szakemberek is ott tolongtak a professzorék mellett, hol az alakot nézegették veszettül, hol a táblagépeiken bújták az adatbázisokat és a tudományos munkákat.

Úgy néztek rá, mint egy tömeggyilkosra. Ez persze akkor még csak egy merész állítás volt, de később összeállt a kép. Az első hosszabb tanácskozáson ugyanis ez a paleoetnográfus összerakta és be is mutatta, hogy mi alapján jutott erre a következtetésre.

Azzal kezdte, hogy a 2190-es években az Egyeskő alatt felfedezett mély barlangban találtak egy feliratot, egy kőtáblát, amelyre sűrű és meglepően jól olvasható írással egy elég hosszú szöveget véstek. A szöveg korát mindent kétséget kizáróan meg tudták állapítani: legalább másfél évezred. Az ismeretlen szerző aprólékosan, de érezhetően összezavarodva írt le egy történetet.

amikor a próféta kínos pontosságra törekedve megpróbálja leírni az égből leereszkedő fura jelenséget. A 20. században és utána sokan úgy magyarázták ezt a leírást, hogy Ezékiel valamilyen repülő szerkezetet látott, csak nem volt meg a megfelelő fogalmi készlete ahhoz hogy tudja és megfelelően leírja, mit is lát.

Ez az ismeretlen krónikás azt írta, hogy Csaba, Attila hun vezér fia az egykori Ojtozként azonosított térségben próbált csapatával átjutni a Kárpátok kanyarulatán, amikor mennydörgést hallottak, a közelben megrendült a föld, majd amikor odamerészkedtek, egy domboldalon egy furcsa szerkezetet találtak. Soha nem láttak még ilyesmit, csillogó fémelemeket, nagy és kis tárgyakat.

A roncsok közül forróság áradt, de lándzsákkal sikerült kipiszkálniuk néhány élénkzölden csillogó fémdarabot. Miután kihűltek, tanácstalanul forgatták a kezükben, aztán az egyik harcos némi bőrszíj segítségével nyakbavalót és ruházatra aggatható „ékszert” gyártott belőlük, majd felajánlotta Csabának. Aki magára aggatta és indultak tovább a fura helyszínről.

Harmadnapon Csaba meghalt, nem sokkal utána az ékszerkészítő is. A többi harcos is igen beteg lett, egy héten belül még hatan meghaltak, ketten pedig egy hét múlva követték. Csaba halálának éjjelén az alvó csapat erős fényekre és süvítő zajra ébredt, de nem mertek kimenni a sátorból. Reggelre Csaba holtteste eltűnt, a sátortól nem messze pedig megjelent egy „hosszú, szürke tojás” – így írta az ismeretlen krónikás. A rémült harcosok elmenekültek, amilyen gyorsan, csak tudtak. Ezzel zárult a kőtábla beszámolója. Felfedezése után persze a tudományos szakma rekordgyorsasággal a legendák körébe utalta az egész zavaros históriát, nem nagyon foglalkozott vele senki. Bekerült egy adatbázisba és ennyi.

A zöld fémtárgyak stimmelnek, a „hosszú, szürke tojás is” – zárta le kiselőadását a paleoetnográfus. – Azt a legsürgősebb kideríteni, hogy miként került az ólomgubó 81 méter mélyen a földbe, de ugye, mondanom sem kell, mennyi kérdőjel van itt az egész történetben.

Ezzel zárta P. professzor a beszélgetést, amelynek a végén idehívott a Keleti Kutatóközpontba. Rajtam kívül sok más terület képviselői is itt vannak, fizikusok, mérnökök, asztrofizikusok, magas rangú katonai szakértők, történészek, pszichológusok, de még filozófusok is. Holnap kezdődik a plenáris tanácskozássorozat, hogy valami értelmes magyarázatot találjunk arra, hogy mi történhetett.

Miért nem tudtuk azonosítani? Honnan származnak? Mi történt itt közel kétezer évvel ezelőtt? Mi ez az ólomgubó? Hogy került bele a holttest? Hogy került 81 méteres mélységbe? Földön kívüli civilizáció? Időutazók? Transzdimenzionális utazás? Minden lehetőség nyitott, és mindegyiket igen figyelmesen elemeznünk kell.

Beszámoló vége

T. K., 1.osztályú paleoarcheológus
azonosító: 45-DF-99412-Y

***

Sorozatunk korábbi részei:

• Plazmavágó-blues – tizenötödik erdélyi történet a jövőből
• Húsz fényévre a Földtől – tizennegyedik erdélyi történet a jövőből
• A faültető – tizenharmadik erdélyi történet a jövőből
• Válságkezelés a Székelykőn – tizenkettedik erdélyi történet a jövőből
• Mostantól jobb! Mostantól kényelmesebb! – tizenegyedik erdélyi történet a jövőből
• Pityókaföld az erdőben – tizedik erdélyi történet a jövőből
• Az alvó vulkán mélyén – kilencedik erdélyi történet a jövőből
• Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből
• Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Erdélyi történet 2154-ből