Miért nem tudunk mit kezdeni sem rabsággal, sem szabadsággal?

– rezignált, de szép, átgondolt, tiszta gondolat.

Az ilyenek olvastán van olykor „aha” érzésünk. Amikor valaki megfogalmaz helyettünk valamit a világról, a világ egy szegletéről, ami bennünk is motoszkált már jó ideje, csak valahogy nem jutottunk dűlőre, amikor ki akartuk deríteni, mi is az a valami.

Bonyolult, kusza, semmit sem jelentő, esetleg csak acsarkodó, bezzegelő mondatokat nagyon könnyen meg lehet fogalmazni. Teszi is mindenki nap, mint nap – a világ sosem volt alkalmasabb még arra, hogy mindenki közzétegye a kéretlen gondolatait.

A fenti idézet a 89 éves Bodor Ádám írótól származik egy nemrég, a Krónika felületén megjelent interjúból. Bodor Ádám nem tesz mást, mint amit tett egész életében: ez a fenti gondolat is arról tanúskodik, hogy csak figyel, elemez és értelmez.

Valamelyest megérteni mindazt, ami körülöttünk történik, vagy legalábbis törekedni erre.

Megérezni legalább, merről is fúj a szél.

Ezzel szemben a kortárs művészek nagy része már nem azzal foglalkozik, hogy megértse a dolgokat, és esetleg lejegyezzen, megörökítsen belőlük valamit, ehelyett inkább ráfeszültek pillanatnyi politikai problémákra, mint itt most mindenki.

ha az ember a nyilatkozatait a fentihez hasonló magvas meglátások megfogalmazása helyett inkább arra használja, hogy folyamatosan politikusok mellett vagy ellen kampányoljon. Ha meggyőződésből teszi is az illető művész, amit tesz, akkor is rosszul teszi.

Az én meglátásom szerint a művészetnek, így az irodalomnak sem célja a népnevelés, sem a világ megjobbítása. Manapság sokan megint ebbe az irányba akarják tolni az irodalmat: mondjon valami hasznosat, valami olyat mutasson, amitől az olvasó máris jobb ember lesz, amitől a társadalom is jobb lesz, és így tovább. Holott az irodalomnak mindig is csak ez a megfigyelő szerepe volt, leírni azt, amit egy író a közegében élete során tapasztal.

Akár tetszik az illető írónak az illető valóság, akár nem.

Bodor Ádám azért az egyik utolsó igazi élő magyar írónk még a kevés közül, mert nem adja alább az ilyen megállapításoknál. Nem folyik bele a napi politika mocskos bugyraiba, sem kampányolni sem ellenkampányolni nem akar senkinek, ő csak megfigyeli, ami van.

Észrevette például, hogy itt, Kelet-Európában olyan népek élnek, amelyek egyszerűen nem nagyon tudnak mit kezdeni sem a rabsággal, sem a szabadsággal.

Mert valahogy úgy szocializálódtunk a kommunizmusban, és azóta a különböző kormányzatok alatt, hogy nem tanultuk meg, mi az a szabadság, így nem is tudunk hozzá egyelőre megfelelően viszonyulni, a rabságból viszont már elegünk van.

Elvesztettük a nagy kép megszemlélésének képességét. Egyrészt mert a nagy kép egyre ijesztőbb és kaotikusabb, a darabjai pedig a modern technikának köszönhetően egyre-másra betüremkednek a hétköznapjainkba, sokszor már eleve eltorzított alakban, nem tudjuk kivonni magunkat a folyamatos zaklatásaik alól. A felgyorsult információáramlás nem azt eredményezi, hogy jobban megértsük a világot, ellenkezőleg,

Mindenki kényszeresen beszél, de alig mondanak valamit. Csak zaj, ami elér hozzánk.

Meg kell becsülni, az ilyen „régi vágású” írókat, mint Bodor, akik még tudják, miről szól az, amit csinálnak. Akik csak figyelnek és elemeznek, aztán évtizedek töprengéseiből lesz egy pár egyszerű, de megkérdőjelezhetetlen mondat.

Mint ezek ugyanabból az interjúból: