Mit csináljon a NÉP, amíg a feje fölött az ELITEK arról értekeznek, hogy mit csináljon a nép?

Van itt ez az entitás, ez a tényező, ez a zavaró elem, járulékos teher, inert massza, humán erőforrás vagy mi a bánat… annyi bajt okoz, hogy elitember csak kapkodja azt a nagy fejét, amiben vagy az ország felvirágoztatására irányuló gondolatok és tervek kavarognak, vagy amelyből az évtizedek során elolvasott roppant könyvmennyiségből lepárolt tudós bölcsesség próbál kitörni és rázúdulni a gyanútlan világra.

Szóval itt van a nép, mert róla van szó, mindig. Nos, ez a nép köszöni szépen, megvan, él, intézi a mindennapi dolgait, közlekedik, neveli a gyermekeit, örül és búslakodik, szeret és utál, vagyis csupa olyasmit tesz, amit a nép szokott istenadta népi mivoltában elmerülve.

Mert ez a nép nem mindig úgy viselkedik, ahogy elvárnák tőle azok, akik egyrészt négyévente a szavazataikért esdekelnek, vagy pedig valami könyvtárból vagy hipszterkocsmából kiszólva jól lehordják mindennek.

Itt van például a medve. Nem mint állat, hanem szintén mint probléma. A medvével ugye az a helyzet, hogy nem önmagában probléma, hiszen a medve egy ártatlan állat, és akkor válik problémává, ha medveségében összetűzésbe kerül az emberrel, annak népségében. A medve létezése természetes – az nem természetes, hogy az ország területén négyszer-ötször annyi medve él, mint amennyi az optimális lenne. Optimális a medvék természetes élete szempontjából és közvetve a nép szempontjából is.

Adott ez a problémás helyzet, mert a döntéshozó elit hagyta problémás helyzetté válni. Hagyta, hogy a – megint csak hangsúlyozom: önmagukban ártatlan – medvék településeket tartsanak rettegésben, háziállatokat tépjenek szét, embereket nyomorítsanak vagy öljenek meg. Holott a természeti törvény az természeti törvény: X méretű természeti területen Y számú medve tud optimális körülmények között élni. Az, hogy mi a terület/egyedszámra alapuló optimális körülmény, nem valami tetszőlegesen kitalált dolog, hanem a természet szabályozza be saját hatáskörben, attól függetlenül, hogy a nyakkendős döntéshozónak, vagy a nagyvárosi fotelaktivistának mi erről a kifinomult véleménye. Ha pedig már kialakult egy egészségtelen négyszeres-ötszörös medvetúltengés (mert hagyták, hogy kialakuljon, ugye), akkor az egyetlen megoldás csak az marad, hogy ezt a számot le kell csökkenteni, mégpedig olyan ütemben, hogy a nép a lehető legkevesebb kárt szenvedje el. Vagyis a medveállományt ritkítani kell, akkor is, ha ettől a radikális megoldástól sokan idegállapotba kerülnek.

ő jellemzően valami nagyvárosból, a medvés területektől jó távolról mondja meg, hogy hülye döntéshozó elit, a medvét lelőni kegyetlenség, mert a 21. században vagyunk, az állatoknak jogaik vannak. És hülye a nép is, mert nem hagyja, hogy a medve halomra ölje az háziállatait, nem nyugszik bele, hogy nem mehet ki az erdőre, mezőre, vízpartra, vagy a saját kertje végébe, és nem hagyja, hogy a kukoricásból vagy a bokorból kiugró medve megölje.

És amíg a döntéshozó elit a megmondó elittel és a fotelaktivistákkal bakalódik mindenféle közviták, petíciózások, tiltakozások, teoretikus elővezetések és egyéb iszonyú hatékony keménykedések formájában, addig a „hülye nép” elkezdi szép diszkréten saját hatáskörben megoldani a problémát. A medveproblémát, ugye, ami közvetlenül őt érinti, nem a messzi fővárosban élő döntéshozó elitet, sem a messzi nagyvárosban élő okos elitet.

Miután a medve odaszokik a nép lakóhelyére, megeszi a kukoricáját, a tehenét és leeszi a kutyáját is a láncról, és miután a döntéshozó elit a sorozatos jelzések és segélykérések ellenére sem tesz semmit, a nép estefelé szépen kiballag a földek végébe, megkeresi a csapást, amelyen a medve bejár a faluba juhot vagy embert enni, ás egy nagy gödröt és beletesz egy fél bárányt. Majd hajnalban ismét kimegy a nép, egy markolós traktorral és szépen eltemeti az éjszaka a gödörbe esett medvét. Ezzel pedig megoldotta a problémáját.

És így oldódik meg a medveprobléma egy-egy konkrét esete, törvénytelenül (mondja a passzív döntéshozó elit), kegyetlenül és durván (mondja a teoretikus és széplélek megmondó elit). De hatékonyan, mert ezután nyugalom van (mondja a nép, mert az ő életét keserítik a túlszaporodott medvék). És az élet megy tovább. A nép nem „helyes ideológiákat” valósít meg a gyakorlatban és nem könyvekből él, hanem leginkább tapasztalatból.

De van még egyéb is. Elmegy – sőt: lemegy – a közvélemény-kutató a néphez, a közvéleményt kutatni, és felteszi neki azt az ilyenkor kötelezően felteendő kérdést, hogy elfogadna-e szomszédjaként más nemzetiségű vagy nemi irányultságú embereket: muszlimot, zsidót, meleget. Mire a nép válaszol, hogy igen vagy nem. Ezután a közvélemény-kutató visszamegy az irodájába és levonja a következtetést: a nép ilyen és ilyen százalékban intoleráns és náci és hogy a tavalyhoz képest erősödött-e vagy csökkent-e az intoleranciája. Amin aztán a megmondó elitemberek hónapokig szörnyülködnek. Holott a nép, az „intoleráns” nép életszerűen soha nem találkozik ilyen helyzettel, csak egy szintetikus, túlideologizált kérdéssel, amit elé tesznek és kérnek rá egy igen/nem választ. Ugyanis az a bizonyos odaköltözési szituáció, amit a közvélemény-kutató beleépít a kérdésébe, egy hipotetikus, életszerűtlen helyzet. A szomszédba költözés soha nem úgy zajlik, hogy „jó napot kívánok, meleg vagyok, ideköltözhetek és elfogad-e engem szomszédként?”

De azt is megkérdezik mindig a közvélemény kutatói, hogy a nép melyik intézményben bízik leginkább, a kormányban vagy a parlamentben? Mire a nép megint ad egy választ, amit a kutató lejegyez, majd annak alapján sommás következtetéseket fogalmaz meg. Amin aztán megint csak a megmondó elitemberek szörnyülködnek. Pedig a nép csak annyit tett, hogy ha már becsöngetett az a kedves arcú kérdezőbiztos és válaszokat kért, akkor ő kedvesen válaszolt neki. Azt már nem kérdezi meg tőle, a néptől a kutató, hogy tudja-e, mit csinál a kormány és mit csinál a parlament és miért bízik jobban egyikben, mint a másikban, mert ez alapozná meg az egész kutatást.

És itt siklik félre az egész és válik előregyártottelőfeltevés-igazolássá. Mert a nép szempontjából teljesen irreleváns kérdés, hogy mi a kormány és a parlament hatásköre, a nép fejében ez a kettő teljesen érthetően összemosódik, mert miért is különülne el. A nép nem politológus vagy államstruktúra-teoretikus, a nép él, dolgozik, több vagy kevesebb pénzt keres, ezen túl nem igazán érdekli a kormány vagy a parlament hatásköre. És ez így teljesen rendben van. Az nincs rendben, amikor az ezt a könnyen belátható helyzetet kutatók valóságként mutatják be az eredményeiket.

Ezek az emberek hangosak ugyan, de kevesen vannak. Amikor egy megmondó elitember azt mondja, hogy a „közvélemény” vagy hogy „köztudott”, akkor emögött általában csak néhány másik hasonló megmondó elitember van, vagy az, hogy ők valamiben egyetértenek, ezt az egyetértést pedig rendszeres megnyilatkozással fenn is tartják. Ők úgy gondolják, hogy folyton meg kell nyilatkozniuk (és szigorúan csak megnyilatkozniuk) és ez is teljesen rendben van, meg is teszik a közösségi médiában vagy médiafelületeken.

Az a lényeg, hogy a megmondóember jelenségét kezeljük a helyén. Ne hagyjuk teljesen figyelmen kívül, de ne is vegyük túlságosan komolyan. Mert ezek a megnyilatkozások általában számonkérnek valamit, ami nincs ott. Hogy a nép miért ilyen és miért nem olyan. Mint ők. Miért reagál így és miért nem úgy. Ahogy ők. Miért ezt gondolja és nem amazt. Amit ők. Ne higgyen, tudjon. Változzon meg, most azonnal, holnaptól, de lehetőleg mától. Vagyis ezek a megnyilatkozások leginkább arról szólnak, hogy bizonyos megmondóember vagy megmondóemberek csoportja éppen mit gondol valamiről, nem többet. Hogy miben van, éppen most, mert holnap elképzelhető, hogy másban lesz, amit megint csak számonkér a népen is.

Az olyan megnyilvánulások, amelyek a „mit kezdjünk a néppel” vagy „mit kezdjünk ezzel vagy azzal a réteggel” megközelítést alkalmazzák, rögtön elárulják, hogy megmondóember van mögöttük, aki éppen csoportösszetartást erősít vagy egotripet művel, és aki krónikusan elhallgatja, hogy

de azt elfelejti, hogy a kritikai megközelítés az ő véleményére is ugyanúgy alkalmazható, és alkalmazandó is.