Így vonatozunk Erdélyben

Kevés dolog nyűgöz le jobban, mint az erdélyi vonatozás sajátos abszurditása. Az ember ilyenkor a köztes lét minden apró részletét megtapasztalja – főleg ősszel, amikor csak egyetlen időjárás létezik Erdély-szerte, de az nagyon. A ködös, szürke felhőpárna, ami befedi az egész elátkozott régiót.

Ott van például a Kolozsvár–Brassó útvonal, ami keresztülszeli a fél országot. Ha nem intercity, akkor a vonat többnyire valahonnan gördül be az időbe fagyott, jelenleg felújítás alatt álló kolozsvári állomásra, hogy a kora reggeli didergő utasok, miután a hét órás útra felkészülve elszívtak legalább egy fél csomag cigit, pánikszerűen gyúródjanak fel a meredek lépcsőkön a szerelvényre.

Sok opció nincs jelenleg a vonatok számára, jobbára kelet felől tudnak kizötykölődni a városból. Egy ideig még arról szóltak a tündérmesék, hogy két év, és lesz vonat Nagyvárad irányába, de ezt a munkálatok mitikus homálya az örökkévalóság irányába terelte. A közelebb fekvő Brassóba hosszabb idő alatt vonatozhatunk, mint a távolabbi Budapestre. Főleg akkor, ha az illető szerelvény az interregio címet viseli magán, és történetesen Nagybányától Bukarestig megy, ami mentálisan körülbelül a Helsinki–Dubaj tengelyen fekszik hossz, türelem és üldögélés szintjén.

amihez mindannyian ragaszkodunk, mert nincs más. Máshol is ez van, itt és itt például egy vajdasági tapasztalatot olvashatunk a szerbiai vasúti kalandozásokról. Keserédes lelki felkészülést feltételez minden vonatút: lesz-e légkondi nyáron? Lesz-e fűtés rajta télen? Netán: majd nyomnak egy kis valamilyen levegőt az ablakok alól, lehetőleg évtizedek óta ki nem tisztított szűrőkön keresztül. Jön majd a huzat a szemünkre – minden kelet-európai kultúra rettegett démona ez: a huzat. A szemmelverés sajátos definíciója. Kiszárad a szemünk, begyullad, viszket. Tüsszögünk. Mindmeghalunk.

Aztán: lesz-e hely a lábnak? A lábnak való hely igen fontos dolog, mert hét-nyolc órán keresztül (figyeljék csak, nem írtam pontos időt, mert a romániai vasútnál ilyen nem létezik, minden átlényegül az örökkévalóságba) azért mégis jó lenne valahová kinyújtani. A hiper-szuper ergonomikus ülésekkel telehazudott kocsik idején, két spondilózis és három derékcsigolya-porckopás között álmodozunk a letűnt korok barna műbőrülésekkel ellátott vonatfülkéiről, amelyekben az aprócska nyomtatott kartonjegy kilyukasztása után mély álomba szenderedtünk a poros fémszagban, fel-felriadva a hidakon keresztülzakatoló ritmusváltásokra.

Most viszont valamelyik tömény vonatszagra és -szutyokra beáldozott kapucnis felsőnket gyúrjuk be a hátunk mögé, hogy kiegyenlítsük a hátunk ívével teljesen ellenkező ülés görbületét. Aztán körülnézünk: hol van a konnektor? Netán USB-csatlakozó. Van ilyen? Megszoktuk, hogy nincs, hiszen

Azt már meg sem kérdezzük, vajon van-e wi-fi. Pedig mostanság még az is van! Meg is lep bennünket. Aztán nem lep meg, amikor Apahida után, valahol Aranyosgyéres és az örökkévalóság között „elmegy a jel”, azaz eltűnik a térerő, és vele együtt a valószínűleg mobilnetről érkező vonatos wi-fi is.

Attól is meglepődünk, hogy egy intercity szerelvényen tiszta a vécé. Minden erdélyi (és hát, tágabban romániai) vonatozás kötelező eleme – az induláskor megeredő nyálelválasztás és kötelező parizer- vagy szalámiszagú szendvics megevése után –, hogy lecsekkoljuk, milyen a vagon végében a vécé.

Mert hát csak a jobbik esetben lehet ezeket vécéknek nevezni, mert általában 1. nem zár jól az ajtó, így a harmadik kezünkkel kell tartanunk dolgunkvégeztében, 2. eszméletlenül koszos, vizes, 3. vagy szappan, vagy vécépapír, vagy kéztörlő papír nincs, 4. el van dugulva, tehát átmehetünk a vagon másik végébe, vagy átszlalomozhatunk a következő vagonba. De válogatott egyéb tulajdonságokkal is rendelkezhet, például van illatosító a csészében. Vagy szappandarabkák itt-ott a mikroszkopikus kagyló környékén. Letört ülőke. Szétdobált papírtekercsek, mintha valaki múmiának öltözött volna Halloweenkor, és ki kellett vetkőznie jelmezéből, de csak így sikerült.

A kelet-európaiaknak valószínűleg azért ilyen erős az immunrendszerük (az alkoholizmusuk mellett), mert az összes létező baktériumot benyalják a vonaton, és meg is küzd velük a szervezetük. Van idejük hét óra alatt Brassóig.

A román vasúton saját törvények uralkodnak – akkor is működik a villanymozdony, ha a CFR nem fizette ki a villanyszámlákat.

Sőt: még a legújabb üzembe helyezett szerelvényekből és mozdonyokból is megpillanthatunk 40 km/órás száguldásunk alatt. Tulajdonképpen óvatosan cselekszik minden vonat, nem aprózza el: meg-megáll a semmi közepén gondolkodni, előreenged más vonatokat, jótékonyan osztozik a régi, jól bevált (nem) síneken.

Nem szabad semmit sem elsietni, a jól végzett dolog feltétele a Mezőségen, a Küküllők vidékén, Székelyföld határának tanyavilágában, vagy a tetszőlegesen bárhol várakozás. Természetesen úgy, hogy a nikotinhiányos utasok az automata ajtók gombját neurotikusan nyomkodva ki-kihajolnak a töltés alatti árkok fölé, vigyázva, hogy a füst ne maradjon odabenn. Tulajdonképpen tökmindegy is: maguk a tányérsapkás kalauzok szólnak, hogy tessék csak nyugodtan rágyújtani, állunk még eleget.

Ugyanez van az állomásokon is, csak ott a vagon mellett szorongva szipákolja mindenki a cigarettáját és kívülről nyomkodja az automata ajtók gombját. Mely gombok körülbelül fél perc elteltével sípolni kezdenek, a kint álldogáló utasok frászára – ilyenkor mindig a legrosszabb fordul meg a fejünkben: elindul a vonat nélkülünk. Föl kell kapaszkodni rá, lobogni fogunk a fogantyún, becsúszunk a vagon alá, mindmeghalunk. Bezzeg Indiában az ütközőkön is ül három ember terpeszben, mégsem hal meg senki. Ilyenek.

Persze minden állomáson szólnak, hogy mennyit állunk, addig végignézhetjük a műszakisokat, ahogy megütögetik a hatalmas kerekeket.

az ember vívmányai közül a legelőkelőbbek között foglalnak helyet. Kampók, csavarok, mütyürök, kábelek, kallantyúk és fogantyúk tömkelege emlékeztet a hideg ipari valóságra, a gép könyörtelenségére. Feliratok, és rozsda mindenütt.

Nemes Nagy Ágnes volt az a költő, aki metafizikai szintre emelte a gépek és általában a tárgyak létét. Tekintete aprólékosan pásztázta ezeket, és olyan dolgokat vett észre működésükben, amit a gépek és tárgyak rendeltetésszerű használatán túlmenően kevesen vettek észre. Brilliánsan vezette a tekintetet, de meghagyta a rácsodálkozás örömét és az élet abszurditását benne.

Ilyen utazni a román vasúton is: a töltésen ott virít a sárga gyújtoványfű, a völgyekben sárgulnak, vöröslenek a fák, a réten lovak legelnek, a kunyhók mögött kapirgálnak a kakasok. Száguld az új szerelvény, de késik egy órát. Van wi-fi, de nem működik a vécé. Van légkondi, de tele van a szemeteskuka és büdös is. A kalauz kedves, de az egész CFR alulfizetett és rendszerszintű problémákkal küzd. A vonat lassú és lomha, de csodálatra méltó. Így megy ez, a költő szavaival: