Rostás Zoltán: A lenti társadalom életrevalóbb, mint az értelmiség

Ebben a világban, ahol azonnali késztetést érzünk mindenre reagálni, elvesztettük a csendre, a figyelemre, az elmélyült szemlélődésre való képességünket. Pedig minden korábbinál jobban szükségünk lenne arra, hogy kényszerek nélkül csak úgy jelen legyünk a világban. Ez jelentené az igazi szabadság terét, a dolgokban való megpihenést, az értelem újból megtalálását.

Ezért is üdítő volt megmerítkezni abban a világban, amelyet a magyar és a román kultúra keresztmetszetében kiteljesedő Rostás Zoltán szociológus képvisel.

Több mint fél évtizede kutatja a társadalom alulnézeti valóságait, azok tapasztalatából kiindulva hangsúlyozza az emberi közelség fontosságát. A konkrét valósághoz értő figyelemmel, kifinomult gyakorlati érzékkel közelítő, az elmélyülés etikáját magáénak valló, megfontolt, lényeglátó személyisége is arra predesztinálta, hogy az oral history módszerének egyik legfontosabb romániai képviselőjévé, a Dimitrie Gusti-féle szociológiai iskola egyik legavatottabb kutatójává váljon.

Ön a romániai magyar tudományos élet egyik meghatározó, mégis visszafogott alakja. A neve ritkán bukkan fel a szélesebb nyilvánosságban, tudományos munkássága mégis mély nyomot hagyott mind a román, mind a magyar társadalomtudományban. Pályája kezdetén mennyire volt tudatos ez a háttérben maradó, de mégis mindenki által ismert és elismert szerepfelfogás?

Talán inkább meghatározhatatlan, de nem ezért vagyok visszafogott (mosolyog). De tény, hogy a szociológiatörténet, amit több mint negyven éve intenzíven művelek, nem tarthat igényt nagy nyilvánosságra. De már kolozsvári diákkoromban az – éppen akkor rehabilitált – szociológiai terepkutatással jegyeztem el magam, ami igazán nem látványos szellemi munka, szemben az olykor a televíziókban hangoskodó közvélemény-kutatókkal. Tehát nem a háttérben maradás volt számomra a fontos, hanem a diszkrét társadalomkutatás mint életforma.

A hatvanas évek közepén érettségizett, majd Kolozsváron diplomázott szociológusként. A korszakban engedett szorításából a rendszer, tapintható lazulás és kulturális újraéledés jellemezte, szigorú politikai keretek között. Hogyan befolyásolták a korai élettapasztalatok a későbbi pályáját?

Nagy mértékben. A hatvanas évek második fele évről-évre nyitottabbá vált, legalábbis egyetemi körökben. A marxista-leninista dogmák visszaszorultak, de nem vesztették el dominanciájukat, viszont beemelték a szociológiát, ahol zárójelbe tettük az ideológiát.

Már az egyetemen megtapasztalhattuk a kettősséget: egyrészt voltak pártideológiához mereven ragaszkodó tantárgyak és előadók, azonkívül voltak alternatív diszciplínák és más szellemben oktató tanárok. Az egyetem elvégzése után ugyanígy láthattam, hogy a TV- és rádióműsorokban vagy a különböző lapokban voltak olyan rovatok, oldalak, ahol bizony le kellett tenni a garast a pártpolitika mellett ahhoz, hogy a többi felületen érdemben lehessen foglalkozni valódi irodalmi, művészeti vagy tudományos témákkal.

Miként emlékszik vissza az olvadó légköre? Hogyan érzékelte azt az erdélyi magyar, azon belül is a kolozsvári magyar értelmiség? Milyen volt az akkori erdélyi valóság?

Meg fog lepődni, mert nem csak a szociológiát, hanem a genetikát és a kibernetikát is rehabilitálni kellett. Persze, a nyitás hatványozottabban mutatkozott meg a kortárs nyugati irodalom, színház és filmművészet betörésével. Az egyetem környékén feltűntek az irodalmi körök, de ezek elenyészően kevés diákot mozgósítottak.

Mi többnyire kortárscsoportokban éltünk, de a régi, egyetemen kívüli értelmiségiekkel társalogva feltűnt, hogy a kisebbségi léthelyzetet milyen sokféleképpen értelmezik. Valamennyien értelmiségi alapállásból érveltek, a többi réteg teljes ismerete nélkül. De ipari egységekbeli, falusi, kisvárosi életvilágokat kutatva, szemlélve jól láthattam, hogy a nagy liberalizálódás ezeket nem érintette. Viszont megfigyelhettem, miként kezdett virágozni az állam által nem ellenőrzött második gazdaság.

Azokban az időkben aki értelmiségi pályán kívánt érvényesülni, nem ártott, ha a román kultúrában is megmerítkezik, megtapasztalja annak mindennapjait. Az ön életútja már a kezdetektől a magyar és a román kultúra metszéspontjaiban zajlott. Törvényszerű volt, hogy a háromnyelvű diákfolyóirat, az Echinox szerkesztőségében kezdi el bontogatni a szárnyait?

Szerintem most sem ártana a minél több kultúrában, de legalább a románban való megmerítkezés. És nem csak az értelmiségieknek. Életutam teljesen magyar környezetben kezdődött a Küküllők vidékén, csak 15 éves koromban, Marosvásárhelyen tapasztaltam meg, hogy van magyar és van román kultúra és vannak saját intézményeik. A metszéspontok az informális hétköznapi életben valósultak meg. Az, hogy a magyar diák többé-kevésbé tájékozott volt a román kultúrában, az a tanügyi rendszer, a környezet következménye volt.

Az echinoxos szerepvállalásom teljesen a véletlen műve volt, amolyan fejesugrás a mély vízbe. Aki ismeri azokat az időket, különösen 1968 történéseit, az nem csodálkozik. Sem a KISZ, sem a Diákszövetség nem ajánlott, vagy küldött a készülő laphoz, csupán Eugen Uricaru főszerkesztő meghívásán múlott. Az Echinox volt az első olyan egyetemi kulturális folyóirat, amely lentről szerveződött, egy irodalmi kör volt a bázisa és nem holmi főhatóság hozta létre.

Kik voltak a szerkesztőtársai?

Főszerkesztő-helyettesként a magyar oldalakért és román társadalomtudományi szövegekért feleltem. Az első szám megjelenése után, belátva, hogy egyedül nem bírom, megkértem Láng Gusztáv irodalomtörténészt, ajánljon diákjai közül valakit, és ő gondolkodás nélkül az angol–magyar szakos Gaál Györgyöt javasolta. De a román oldalakon is változás történt, mert Uricarut – cenzori eljárás miatt – visszaminősítették főszerkesztő helyettessé, és a tanársegéd Ion Pop vált a lap vezetőjévé. A német oldalt Peter Motzan szerkesztette.

Mennyire sikerült betöltenie az Echinoxnak a vállalt küldetését az idő alatt, amíg ön is tagja volt a szerkesztőségnek?

Távol állt tőlem mindenféle küldetéstudat. Vállaltam, mert vonzott az ismeretlen kihívás. Vállaltam, mert tudtam, ellenállást kell leküzdenem. Sikerült, mert az akkor egyetemen tanuló kollégák, barátok legjava közölt az oldalakon. Amire tényleg büszke vagyok: sikerült stabilizálni azt, hogy minden számban legyen három magyar oldal, noha ez eredetileg nem volt leszögezve és nem is akarták.

A kolozsvári évek után a Román Televízió bukaresti magyar szerkesztőségében folytatta. Abban az időszakban számos erdélyi magyar értelmiséginek jelentett ugródeszkát a főváros. Szakmai megfontolások játszottak szerepet a váltásban, vagy egyéb okok is közrejátszottak, hogy Bukarest mellett döntött?

Nem kívántam a sajtóban dolgozni, a szociológiai kutatás vonzott, de erre számomra nem volt hely. Mivel a líceumi oktatást el akartam kerülni, vállaltam az újabb dupla fejesugrást: Bukarestet és a televíziót. Valóban, sok fiatal került Bukarestbe a Kriterion Kiadóhoz, A Héthez, sajtóba, kutatóintézetekbe, az egyetemre, de az ugródeszka arra volt jó, hogy az ember elkerülje a kihelyezést, ami arra kötelezte a fiatal diplomást, hogy három évig a kijelölt munkahelyen dolgozzon. A televízió magyar adásánál rövid idő alatt megtaláltam a számomra megfelelő pászmát.

Komolyan vettem tanárom, Gáll Ernő felismerését, hogy mennyire káros kisebbségi kultúránk egyoldalú irodalom-centrikussága, az, hogy hiányzik belőle a tudomány. Ez nyilván egy többrétű kérdés, de én a televíziónál arra vállalkoztam, hogy tudósportrékat, interjúkat készítsek. Aztán áthelyeztek a bukaresti rádió magyar adásához, s minthogy ez naponta sugározta műsorát, immár sokkal több tudóst kereshettem fel.

Ön 1977-től, a cenzúra súlyosbodása idején került A Hét tudományos rovatához, és részt vett a TETT című melléklet szerkesztésében is. Hogyan sikerült tudásanyagot csempészni a lapba a cenzúra kikerülésével? Milyen kompromisszumokat kellett ezért hozni?

Ez furcsa egybeesés. Én a laphoz már korábban vonzódtam, közöltem is ott, de gyors felvételemre akkor került sor, amikor a földrengésben elhunyt Dankanits Ádám helyét be kellett tölteni. A cenzúra keményedett, bár külső szemlélőnek úgy tűnhetett, hogy megszűnt.

1977 decemberében ugyanis Ceaușescu egy beszédében – a rá jellemző cinizmussal - felháborodott a cenzúra létén, és azonnali hatállyal megszüntette az ezzel foglakozó szervet. A lapszerkesztők attól tartottak, hogy öncezúrát kényszerítenek a lapokra. De, tulajdonképpen, a megszüntetett intézmény alkalmazottai más keretekben folytatták a ugyanazt a munkát. Ettől a pillanattól A Hetet, nyomás előtt, nem csupán a minisztérium (Művelődési Tanács), hanem a párt Központi Bizottsága sajtóosztályán is olvasták. A tudományrovat különleges helyzetben volt, a cenzúrát nem foglalkoztatta sem a léptető motorok jelentősége, sem az ökoszisztémák kutatása, de odafigyelt a történettudományi, társadalomtudományi írásokra.

Emlékszem, hogy egy alkalommal megpróbáltunk közölni egy cikket Hitler kultúrpolitikájáról. Úgy tettünk, mintha nem vettük volna észre az áthallást. Ki is emelték az oldalból. Máskor, a TETT-ben, sikerült egy félrevezető főcímmel megmenteni egy rázós írást. Amikor a cenzor elkezdett az etnológia és szociológia miatt aggódni, megpróbáltuk a kulturális antropológiai felvezetést. Mindazonáltal meg kell mondanom, hogy a cenzúra mindig enyhébb volt Bukarestben, mint vidéken.

Emlékszem, még diákkoromban recenzáltam a Korunk számára egy, a bukaresti Contemporanul-ban megjelent újszerű cikket Nietzschéről. A kolozsvári cenzúra kivette a lapból. Minthogy a cenzor tanárom is volt, megkérdeztem az okát. Ő nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy amit lehet Bukarestben, nem lehet Kolozsváron. Egyébként a kompromisszum nem a sajtó gyakorlatában, hanem már annak vállalásában megtörtént. 1968-ban, az Echinox első száma rádöbbentett erre. A sajtótörténet a kompromisszumok története. Nem annak vállalása, hanem annak mértéke és milyensége a fontos.

A professzor úr neve elválaszthatatlan az oral history módszerétől, amelyet egyfajta misszióként is művelt mind a román, mind a magyar tudományosság kontextusában, hozzájárulva annak akadémiai intézményesüléséhez is. Szociológiai dimenzióba emelte a módszert, amelyhez nem alapvetően az újságírás logikája felől közelített, hanem a mélyebb társadalomtörténeti összefüggések feltárására fókuszált. Miben áll az oral history Rostás-féle megközelítése?

Szűkítenék a kereten, mert amikor én ezzel 1980-ban, egy bukaresti nemzetközi történész-kongresszuson akadémiai szinten találkoztam, a módszer egyik szószólója éppen a budapesti Glatz Ferenc volt. Tény, hogy Kolozsváron, a Korunk-szerkesztő Aradi Józseffel egyeztetve próbáltuk népszerűsíteni a módszert, de a meghirdetett pályázat eredménye, a cenzúra miatt, tudtommal, kárba veszett. A csíkszeredai KAM csoport is művelte, de más finalitással.

Jómagam, az említett kongresszusi információk és terepkutatói tapasztalataim alapján, de főleg az adott politikai körülmények figyelembe vételével arra koncentráltam, hogy alanyaimmal közös barát, kedves ismerős, lelkész vagy orvos révén kerüljek kapcsolatba, és semmiképpen valamilyen hatóság révén. A bizalom fokozásához az is hozzájárult, hogy életükről kérdeztem őket. De inkább meghallgattam, mint kérdeztem.

Fontosnak tartottam, hogy kérdéseim ne befolyásolják a vallomás folyamatát, hanem serkentsék azt. Az ilyen interjúnak nincsenek időkorlátjai. Nem térek ki itt több apró bizalom-erősítő módszerre, a lényeg továbbá az, hogy az elektronikusan rögzített szöveget szó szerint kell leírni, adatolni kell. A módszert a maguk után hiteles dokumentumokat nem hagyó rétegek történetének a megírására vezették be a második világháború után a nyugati történészek. Ám a kelet-európai pártállamok szinte minden rétegének elemzéséhez szükséges az oral history. Különösen a társadalomtörténet érdekében.

Kulcsfontosságú szerepet játszott a Dimitrie Gusti-féle bukaresti szociológiai iskola hagyatékának feltárásában, széles körben Románia legkiválóbb Gusti-szakértőjeként tekintenek önre. Miként került kapcsolatba Gusti szellemi örökségével? Mi motiválta abban, hogy a román tudományos örökség részét képező Gusti-hagyaték helyreállítását romániai magyar értelmiségiként végezze el?

Szintén az oral history interjú segítségével. A nyolcvanas évek elején egy érdekes szociológusi emlékirat olvasása közben eszméltem rá, hogy ezzel a módszerrel mennyi mindent elmélyíthetnék, kideríthetném azt, amit a két világháború közötti szociológusok nem írtak le, nem jegyezték, egyszerűen azért, mert nem reflektáltak önmagukra, hanem csak a tárgyra. Ez annál is fontosabbnak tűnt, mert ebben az évtizedben a protokronista irányzat erősödésével a Gusti-iskola történetének a kutatása teljesen háttérbe szorult. Másrészt még életben volt számos jelentős tagja ennek a szociológiai irányzatnak. Tehát, a hegymászót idézve szabadon: ott volt a hegy, meg kellett hódítanom.

Magyar értelmiségként nem tekintettem ezt a vállalkozást sem merésznek, sem kirívónak, sőt tudtam azt, hogy idegenként nagyobb esélyem van hiteles vallomásokra, mint bukaresti románként. Azonkívül azzal is tisztában voltam, hogy Gusti és iskolája nem zárkózott el a magyaroktól. Még diákkoromból tudtam erről Venczel Józseftől, aki Gusti-munkatárs is volt, és Gáll Ernőtől, aki diákként kedvező cikket írt az irányzatról a régi Korunkba.

Hogyan illeszkedik ez a hídépítő attitűd abba a tágabb küldetésbe, hogy az elhallgatott román/magyar személyes történeteket láthatóvá tegye a diktatúra utáni Romániában?

Kívülről hídépítésnek tűnhet, amit csinálok, de voltaképpen arról van szó, hogy a kiterjedt kutatómunka hídszerepet tölt be a népek közötti kapcsolat ideológiájában. Gusti-kutatásomban nem szorítkoztam csupán a román mozzanatra (ahogyan legtöbb kolléga tette), mert Gustiék tényleg az együttműködés hívei voltak, nem csak magyar vonatkozásban, hanem európaiban is. De ugyanakkor tény, hívei közül a legtöbb magyar volt. És sem l’art pour l’art keresték az együttműködést, hanem mert úgy vélték, hogy Gusti módszere nem kizárólag a román falu kutatásához és fejlesztéséhez járulhat hozzá.

Nem tekintem a hídépítésről való beszédet propagandafogásnak, de előbb legyen valóban híd, és aztán lehet beszélni róla. Egyébként a hídépítés nem küldetés, hanem normális viselkedés kell hogy legyen. Ezt úgy értem, hogy senki se ágáljon azzal, hogy ő, mint magyar/román mit tett a kölcsönös megismerésért és megértésért, hanem végezze jól a maga dolgát.

Milyen volt a román–magyar viszony Bukarestben a ’89-es fordulat idején és az azt követő években?

Nincsenek adataim arról, hogy általában milyen volt a viszony és nem is hiszem, hogy valakinek lennénk adatai erről. Személy szerint nem kerültem konfliktusba emiatt. Persze tudtam, tudtunk a bukaresti magyar iskola és a Petőfi Ház fordulat előtti és utáni problémáiról, de ezek politikai, adminisztratív ügyek voltak, a magyarok kis hányadát érintették. Egyébként, a hosszabb-rövidebb ideje a fővárosba telepedett magyarok szakértelmét, munkabírását, megbízhatóságát már a 19. században nagyra becsülték, s ez a hagyomány ma is él.

Harmincöt évvel ezelőtt azt mondta egy demokráciáról szóló vitában, hogy a romániai magyar értelmiség a rendszerváltás után nem értette meg a demokrácia lényegét, mert hiányoztak annak intézményei, és tovább éltek a régi beidegződései. Azt is hangsúlyozta, hogy nem történt meg sem a kisebbségtörténet kritikus újraértelmezése, sem a rendszerváltás utáni időszak józan elemzése, és hiányzott a társadalom mélyebb működésének megértése is. Hogy látja, mire volt elég az elmúlt három és fél évtized ebben a tekintetben? Még mindig nem lát az értelmiség, vagy már nem is akar látni?

Azt hiszem, alábecsültem a régi beállítódások, mentalitás erejét. Meg aztán annyira hittem, hogy a diktatúra után szükségszerű a demokrácia kiépülése, hogy nem vettem észre – mások sem –, hogy összetévesztettem a vágyat a reális folyamatokkal.

Mit gondol, léteztek olyan momentumok az 1989 utáni időszakban, amikor a romániai magyar és román elitek képesek lettek volna valóságalapú stratégiaépítésre? Vagy mindvégig csak a sérelmi politika újabb díszleteit építették, miközben az ön szavaival élve továbbra sem érzékelték a második társadalom működését? Egyáltalán, beszélhetünk még stratégiaépítő értelmiségről?

Túlzás lenne az állítani, hogy ezek az elitek egy helyben topognak harminc éve, de tény, hogy sem a politikai elit, sem az értelmiség nem ismeri elégé a lenti társadalmi folyamatokat.

Az említett vitában Szilágyi N. Sándor „sötét erőkről” beszélt a marosvásárhelyi fekete március előkészítői és azok parlamenti támogatói vonatkozásában. Ön ezt leegyszerűsített képnek tartotta, és úgy fogalmazott, hogy ezen erők mindenütt jelen vannak, ezért az ellenük folytatott küzdelmet nem szabad a román–magyar viszony tisztázására korlátozni. Érvelése szerint helyes a románokat arról meggyőzni, hogy a magyarok nem őket, hanem a reformokat akadályozó „sötét erőket” tartják ellenfélnek, de legalább ilyen fontosnak tartotta a magyar közvéleményt is meggyőzni erről. Azt is mondta, hogy a szélsőjobboldallal folytatott állandó küzdelem terméketlen, és a szélsőséges aktusokat túlreagáló magyar sajtó inkább félelmet gerjeszt, azt sugallva, mintha a magyarság lenne az egyetlen célpont, pedig valójában az egész gazdasági és politikai reformfolyamat fékezése a tét. Mit gondol, vannak ma „sötét erők”? Ha igen, kik képviselik és miként jellemezné őket?

Nem is volt igazi vita, amit annak idején A Hétben folytattunk. Egyébként is Sanyival egyet szoktam érteni mindenben, amit ír és eljut hozzám. Én hátráltam ki a közéleti vitákból, mert jobban kezdett érdekelni a szakmai tevékenység.

Igen, vannak „sötét erők” Washingtontól Moszkváig, de azok a rendszerek, amelyeket a konfliktusok gerjesztése tart életben, előbb-utóbb összeomlanak. Ám, hogy ez mennyi áldozatba kerül, nem sejthetjük.

Akkoriban úgy fogalmazott, hogy „a magyar sajtó a reagálással maga is félelmet kelt.” Napjaink nyilvános kommunikációja, a sajtó az állandó és azonnali reagálásokra épül. Mit gondol, lehet-e még szabad a közbeszéd egy olyan társadalomban, amely az állandó felháborodásból él?

Nem vonom vissza akkori állításom. Nagy kárt okozott az akkori félelemkeltés. Azonban az internet, majd Facebook és társai nagyon megváltoztatták a nyilvánosságot. Lehet szabad közbeszéd, ha zárójelbe tesszük a felháborodókat, a kommentelőket. Az emberek nagy része végzi a maga munkáját, építi a családját, kikapcsolódik, kevesek szólnak hozzá a médiában megjelenő üzenetekhez. Csakhogy ezek most fórumhoz jutottak.

Ugyancsak 1990-ben a következőt írta: „Nem attól fogják megszeretni a románok a magyarokat, ha erre kölcsönösen felszólítjuk egymást, hanem például akkor, ha a román olvasó okos szöveget olvas egy magyar szerzőtől, bármiről.” Ha jól értem, arra utalt, hogy a párbeszéd nem a propaganda függvénye, hanem minőség kérdése, és elsősorban szellemi folyamat. Harmincöt év után a román–magyar párbeszéd takaréklángon ég. A magyar és román közélet ma nem vitatkozik, a párhuzamosan létező világok időnként udvariasan átszólnak egymáshoz, de nem ugyanarról a valóságról beszélnek. A közös tér formálisan létezik, de a mentális közösség eltűnt. Mit gondol, professzor úr, mi történt e harmincöt év alatt a román–magyar párbeszéd fogalmával? Elvesztettük, vagy csak leértékelődött? Vagy a legnagyobb illúzió maga a párbeszéd volt, és valójában mindig is két monológot mondtunk, csak korábban még reméltük, hogy meghalljuk a másikat?

Most sem mondanám másként. De be kell vallanom, hogy amikor kettőn áll a vásár, én előbb a magam részét elemzem. Ama párbeszédben a mieink előbbre léptek, növekedett az „okos szövegek” száma, visszhangja? Ahogy magyar diákjaim román tudását látom, húsz év múltán semmilyen szöveg nem keletkezik majd. Ez a magyar iskolákban folyó román oktatás súlyos felelőssége. Nem beszélve az előítéletek burjánzásáról.

E hónap elején, a budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, ahol Románia volt a díszvendég, román és magyar írók és fordítók értelmes és meghitt párbeszéde feledtette a kérdésben megfogalmazódott hiányérzetet, de tény, hogy az értelmiségnek politikai sugallat nélkül, önszervező módon kellene mélyítenie a dialógust.

Mélységeiben foglalkozott a 20. századi Románia kisebbségi közösségeinek működésével és túlélési mechanizmusaival. Mi a legfontosabb intellektuális tanulsága ennek a munkásságnak?

Az hogy a lenti társadalom életrevalóbb, mint az értelmiség.

Miért döntött úgy, hogy a szerkesztői munka helyett a Bukaresti Tudományegyetem Sajtó- és Kommunikációtudományi Karán folytatja pályáját? A rendszerváltás utáni időszak talán a legizgalmasabb korszaka volt a sajtó és a közélet átalakulásának, miért választotta mégis az oktatást, amikor éppen minden mozgásban volt?

A már említett kalandvágyból, hogy próbára tegyem nemcsak a mozgékonyságom, hanem intellektuális képességeimet is. Vonzott az is, hogy ott szociológiát taníthattam, de főleg az, hogy most már egyetemi keretben folytathattam oral history kutatásaimat. Az egyetem mellett elindíthattam a Gusti-iskoláról összegyűjtött anyag feldolgozását.

Megkerülhetetlen érdemei vannak a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának kiépítésében, ahol 2004 és 2007 között dékánként is tevékenykedett. A kapcsolat gyökerei a KAM köréhez nyúlnak vissza, ahol már korábban is szakmai és emberi együttműködés alakult ki, így a Sapientiával való találkozás egy természetes folyamat része volt. Miként élte meg ezt az örökös ingázást, a híd-szerepet a bukaresti tudományos élet és az erdélyi magyar közösség között?

Az ingázást már tévés koromban megszoktam, s noha már sem Szeredában, sem Bukarestben nem tanítok, ma is ingázom. Bukaresti egyetemi tapasztalatom, kapcsolataim nélkül nehezen boldogultam volna Csíkszeredában, mert más intézmények részéről nemigen kaptunk segítséget eleinte. Sőt…

Munkakedve és munkabírása nyugdíjasként sem lankad. Idén jelent meg a Bukaresti magyarság – alulnézetből című könyve, amely egy olyan szórványközösség sorsát kutatja, amelynek összetétele folyamatosan változik, cserélődik. Milyen másfajta tanulságokat nyújt az alulnézetből való szemlélődés a bukaresti magyar közösség önszerveződési, asszimiláció folyamatáról, dinamikáiról, mint amit általában mutat a romániai magyar szórványközösségekről kialakított kép?

Tudatosan készültem nyugdíjas éveim kitöltésére. Ennek egyik terméke ez a szociográfia kötet, amit szociológiatörténeti munkám mellett készítettem a Magyarország felfedezése című sorozat számára. Ez a magyar világ egészen más, mint a többi erdélyi szórvány, mert nem „megfogyatkozásként” jött létre, hanem folyamatos bevándorlás révén.

A régiek fogynak ugyan, de jönnek újabbak. Megváltozott a bevándorlók jellege, mivel eltűnt a szolgálók népes rétege, az iparosoké úgyszintén, a mostani iskolázott réteg viszont sokkal mobilisabb, de távolról sem összetartóbb, mint a régiek.

Székelyudvarhelyen született, Marosvásárhelyen érettségizett, Kolozsváron volt egyetemista, és jó ötven évet Bukarestben élt. Nem az az otthonülős fajta, életmódjából fakadóan sokat utazik országon belül. Hol érzi magát a legotthonosabban?

Valamikor tréfából az mondtam, hogy a vonaton. De most már inkább a feleségemmel, Vásárhelyen. Bukarest ritkábban látogatott város lett. De cserben nem hagytam.