Tíz éve történt a Colectiv-katasztrófa, és nem tanultunk belőle semmit

2015 novemberében támadt az a furcsa előérzetem – ha belegondolok, valójában nincs benne semmi furcsa, csupán mintázatfelismerés –, hogy tíz év elteltével sem fog itt semmi változni. 2015 novemberének első heteiben egyre-másra érkeztek a hírek arról, hogy az október 30.-i irtózatos bukaresti tűzeset, a Colectiv klub súlyos égési sérüléseket szenvedett, még életben maradt áldozatait különböző külföldi országok felszerelt kórházaiba szállítják, hogy megfelelő ellátást kapjanak.

Azelőtt, mint mindenki, függtem a tévé és a laptop képernyőjén, követve az események fejleményeit. A Colectiv-tűz kirobbanásáról szóló közvetítéseket még azon az estén végignéztem – bár a lemezbemutató koncertjüket megtartó Goodbye to Gravity zenekart nem ismertem, egy, a fővárosban élő ismerősömről tudtam, hogy metalcore-rajongó, ezért a híreket követően ráírtam, lám, mi van vele.

Azóta a metálosok köreiből származó koncertszervezők, fesztiválmenedzserek, zenészek, vizuális művészek – a romániai szcéna véleményformálói – számtalanszor felszólaltak, megpróbálták valahogy szavakba önteni azt a mérhetetlen fájdalmat és veszteséget, amelyet a felelőtlenség, a spórlás, a meggondolatlanság, a „las’ că mere și așa” -mentalitás, a sunyizás okozott. A Goodbye to Gravity zenekar tagjai az énekesükön kívül mind odavesztek a tűzben. Számomra igen szimpatikus és megtisztelő lépés volt a legnagyobb román metálfesztivál, a Rockstadt Extreme Fest részéről, hogy szervezőcsapatának egykori tagjáról, Adrian Rugináról nevezte el a nagyszínpadát – Rugina egyike volt azoknak, akik kétszer is visszafordultak a tűzbe, hogy kisegítsék a bennragadtakat.

Tulajdonképpen az Unióhoz való csatlakozás után bekövetkezett gazdasági boom és hajrázás, a látszatok kielégítése és fenntartása nem jelentett változást a mélyszerkezetben,

hanem az önös érdek által vezérelt ügyeskedés dominált – ahogy most is.

Elnézem Alexandru Rogobete jelenlegi egészségügyi minisztert,

azt, hogy ez a fiatalnak számító, 34 éves politikus ugyan már mentes a kommunista beidegződésektől, de azoknak kísértő mivolta ott lebeg a feje felett. Úgy csöppent bele a politikába, mint Pilátus a krédóba. A nyílt és hitelességet tükrözni próbáló kommunikáció, a szégyen felvállalása, az egészségügyi intézmények vezetőségének fokozatos kipurgálása, a források és beruházások öntudatos felmutatása, az ellenőrző társadalom eszményének kikiáltása révén próbálja kompenzálni az elmúlt évtizedek mulasztásait. Hogy mekkora sikerrel, az idővel kiderül.

Miért az egészségügyi miniszter? Rogobetének azzal is szembesülnie kellett nemrég, hogy a szintén Bukarestben történt rahovai gázrobbanás következtében súlyos égési sérüléseket szenvedett embereket

mert továbbra sincs ezekre az esetekre szakosodott kórház.

Néhány adat: évente körülbelül 10 ezer beteg fordul orvoshoz égési sérüléssel az országban, ebből hozzávetőlegesen 4000 eset igényel kórházi ápolást. Romániában nincsen jelenleg olyan igazán működő, komplett „nagy égési” centrum, amely megfelelne az európai szabványoknak, csupán funkcionális egységek, amelyek korlátozott komplexitású eseteket vállalnak. Az olyan súlyos sérültek, akiknél nagy testfelületi, légúti égés vagy több szervet érintő komplikáció van, gyakran kerülnek külföldi kórházakba, és a kapacitás is nagyon korlátozott: például kb. 30-35 ágy áll rendelkezésre az országban a súlyos égési sérüléseket elszenvedettek részére valamilyen szinten.

Ugyan jövő tavasszal – várhatóan februárban vagy márciusban – átadják azt az új temesvári kórházat, ami ilyen esetekre szakosodott, és a tervek szerint elkészül az égési sérülteknek szánt marosvásárhelyi osztály is, majd jövő év vége fele egy ugyancsak erre szakosodott gyerekkórház is Bukarestben, ez még mindig csak az a megkésettség, az ólmos lassúság folyamata, amelyhez tíz év alatt hozzászoktunk a kormányváltások és egyéb bonyodalmak közepette.

Megcsonkított végtagokkal, torz arccal és bőrfelületekkel kell nap mint nap szembenézniük a tükörben, és emlékeztetniük magukat arra, hogy nem szabad feladniuk.

„The day we give in, is the day we die” – énekelte a Goodbye to Gravity, vagyis: azon a napon veszünk oda, amikor meghátrálunk. Azóta jelszóvá vált ez a mondat, évente idézik sokan a korrupcióval és a felelőtlenséggel szembeni harc közepette, amikor az ősz közepi buliszezon, a Halloween, a Mindenszentek és halottak napja egyvelegében bekúszik a romániai emlékezetbe a saját halottakról való megemlékezés mellett a kollektív trauma emlékezete is.

Elnézem az újvidékieket – a vajdasági nagyvárosban történt, egy évvel ezelőtti állomásépület-katasztrófára emlékeztek a napokban. Mintha ki lett volna ez találva: 2024. november elsején az állomás előteteje összeomlott, emberekre zuhant – az esetnek 16 halálos áldozata volt és több mint 30-an megsérültek.

A tragédiát követően hatalmasra dagadó tüntetéssorozat alakult ki, az emberek 12 hónapja folyamatosan megmozdulásokat szerveznek nagyjából

a káosz, a korrupció, az emberéleteket követelő felelőtlenség ellen vonultak ki, meg azért, hogy lemondassák a kormányt.

2015-ben az akkori kormányfő, Victor Ponta lemondott a demonstrációkat követően. Engedjenek meg egy kis kitérőt:

Egyként üvöltötte mindenki, hogy a korrupció öl, és kórházakat akarunk katedrálisok helyett (még akkor is, ha a vallás igen fontos a román nép számára, valóban több kórházra volna inkább szüksége, mint új templomokra, lásd a nemrég felszentelt Nemzet Megváltása Székesegyházat), hogy le Pontával, hogy az összes párt ugyanaz a mizéria, hogy mindenhol korrupció, és sehol igazságszolgáltatás… és még sorolhatnám.

A hírtelevíziók folyamatosan közvetítették a forradalmi hangulatot, és akkor terjedt el futótűzként az egyik „bezzegrománia” mozzanat: a Bukarestben telefonjaikon felkapcsolt elemlámpát egyként felemelő tömeg látványa, amely aztán megismétlődött a későbbi években is, és amit a környező országok úgy értelmeztek, lám, itt van ez az ország a maga mocskával, és hajlandónak mutatkozik leszámolni vele. Romániának azonban még mindig elég sajátos a demokráciája, a többit pedig tudjuk. Megjegyzés: itt van azért az embereknek egy erős hajlamuk arra, hogy amikor érzik, hogy szakad a cérna, szenvedélyesen tudnak tüntetni.

Halottak napja körül el szoktam sétálni a Házsongárdi temetőbe. Általában útba esik az Eroilor / Deák Ferenc sugárút és sétálóutca. Az utca végén hatalmas harangláb áll. Alatta tíz éve minden évben kinyomtatott lapokon köszön vissza a Colectiv katasztrófa mind a 64 halottjának arcképe, alattuk rövid életrajzaik – generációm halottjai.

Minden évben megállok előttük, és eszembe jut, ahogy a tűzesetet követően hosszú ideig feszülten közlekedtem a szűk, kanyargós lépcsőjű pincehelyiségekben lévő koncerttermekben, menekülésre készen. Ettől az országtól azonban nem lehet elmenekülni, ahogy a szembenézéstől sem.