Én, Kamikaze Harakiri, újmódi szamuráj a Császár közvetlen környezetéből, forradalmat hirdetek.

Inkább halál, mint szolgaság. Bocs, inkább 2000 lej állami járadék.

A világháló eddig is hemzsegett az álhírektől, de furcsamód ez csak Trump győzelme után kezdett aggasztani sokakat.

Persze az életközép mindig utólag derül ki. Hogy az volt a közepe, mármint. De itt vannak mégis ezek a statisztikák, tudományos leírások a dologról. Ám kár aggódni: nézzünk csak a száraz leírások mögé az életközéppel járó folyamatok jobb megértéséért.

A „lenézett”, „bunkó”, „igénytelen”, „primitív” tömeg nem anomália, hanem maga a társadalom.

Egyelőre az van, hogy a Mantrások hülyére verik a Bajnokokat.

Több mint negyed évszázada újratermeljük az egyeduralmi reflexeket, emiatt képtelenek vagyunk a demokratikus politikai (és egyéb) vitára, nem tudunk felnőtt, a demokráciát megszokott és otthonosan belakó közösségként viselkedni.

Könnyebb a Facebookon medvét ölelgetni, mint odakint, az életben.

Ami leginkább feltűnik ebben az ügyben, az az aránytalanság.

Közeleg a kvótanépszavazás, a határon túliak lesznek ismét a bűnbakok.

A bukaresti külügy székely zászlóval kapcsolatos zsigeri reakciója most igencsak kontraproduktív. Hiszen nem mindegy, hogy a román kormány a jogaikat követelő magyaroknak megy neki, vagy egy szuperhatalomnak.

Sokan tanulhatnának a szatmári sportolónő esetéből. Cluj-Kolozsvár-Klausenburgban különösen.

A Kolozsvári Magyar Napok szervezői előtt álló egyik legfontosabb feladat az elkövetkezendőkben az lesz, hogy találjanak egy helyet, amely egyfajta biztos pontként működhet.

Röviden: ugyanarról, amiről Kolozsvár épp „érvényes” címere is szól.

Az, hogy a titkosszolgálatok mindenkit megfigyelnének, ha tehetnék, nem újdonság – de legalább tegyék titokban.

Habkönnyű szórakoztatás, felhőtlen szórakozás, vagy a kor problémáit megragadó, azokra reflektáló, a nézőt a felvetett kérdések továbbgondolására késztető színház? Ez a kérdés, válasszatok!

Emberiességi bűncselekmények miatt.