// 2025. június 13., péntek // Antal, Anett
Szántai János Szántai János

Miért ódzkodunk annyira a kórháztól, ha tudjuk, mennyire fontos az egészségünk?

// HIRDETÉS

Ömlik ránk az egészségről, annak megőrzéséről, a rá leselkedő veszedelmekről szóló ezerféle adat, bölcs tanács. Aztán amikor jön a baj, kiderül, hogy a valóság nem pont olyan. Személyes történet következik betegségről, megelőzésről, kórházról, szívkoszorúerekről, többek között.

(Külön)Vélemény

Szerző: Szántai János
2024. augusztus 01., 17:30

Bevezető helyett hadd jegyezzem meg: orvosi egyetemet végeztem, dolgoztam is orvosként, tehát valamennyire ismerem a hazai egészségügyi rendszert a „fehér köpenyes maffia” oldaláról. Ja, és beteg is voltam már nem egyszer, tehát a határvonal túloldalán is álltam.

Régebb mosolyogtam a bajuszom alatt, amikor emberek úgy köszöntöttek, hogy (jó) egészséget. Vagy azt mondták: mindegy, csak egészség legyen! Mi a fenének idézzük meg az egészséget, mintegy mágikus szertartás vagy afféle profán ima formájában, gondoltam magamban. Hiszen az egészség megvan, ha pedig elvész, akkor ott van az orvostudomány, a doki(néni), a kórház, a gyógyszerek. Jó sok idő eltelt, amíg rádöbbentem, hogy az ember általában nem úgy viszonyul a saját egészségéhez, annak megőrzéshez vagy éppen az egészséget helyreállítani hivatott rendszerhez, ahogy tehetné, ha mondjuk, rendelkezne legalább annyi tudással az alapfogalmakról, megelőzésről, lehetőségekről, mint amennyi alapján mondjuk a fociról, politikáról, étkezési trendekről értekezik a közösségi hálók csomópontjaiban. Nyilván nem az egyszerű, halandó ember hibája ez csupán. Sőt,

lassan belefulladunk az rendelkezésre álló adatóceánba.

Szoktuk mondogatni: jaj, ha valami fáj vagy megdagadt, nehogy az istenért elkezdj kattogtatni a neten, mert röpke fél óra alatt rájössz, hogy több halálos betegségben szenvedsz, sőt, tulajdonképpen jó ideje már csak hálni jár beléd a lélek és itt az ideje, hogy végrendelkezz, de üstöllést!

Határozottan úgy gondolom, az elmúlt 34 évben nem sokat tett senki illetékes (nagy tisztelet a kivételeknek!), hogy a hétköznapi halandóknak akárcsak bimbózó egészségügyi kultúrája legyen. És nyilván nem magamra meg a hozzám hasonlókra gondolok: hat év orvosi egyetem plusz némi rezidensképzés azért kicsit sok idő, hogy az átlagember kikupálódjon. Mondok egy példát: nemrég kórházba kerültem. Egy újabb szívkoszorúér-szakasz gondolta úgy, hogy szűkül egyet. Jöttek a tipikus, nagykönyv szerinti fájdalmak, nem erősek (értsd, nem volt infarktus, csak angina pectoris, milyen szépen hangzik latinul, pedig fáj), csak hogy tudjam, baj van. Egy ismerősöm ügyesen bevitt a kórházba (ezúton is köszönöm neki), nagyon hamar beutaltak – valóban nem kutyakomédia a szívbetegség. Na de amit el szeretnék mesélni: az egyik kórtermi társunk egy időre hazament (hárman voltunk összezárva, igazán remek társak voltak), ugyanis bonyolultabb szívműtétre kerül majd sor nála, amire várni kell. És a helyére érkezett egy új páciens. Amikor belépett a kórterembe, azt hittem, rosszul látok. Biztos megvan a tipikus tengerparti nyaraló képe, amint megérkezik a szálloda elé: sapka, izoming, bermuda, sláp (Adidas!), napszemüveg… és esküszöm, zölderdő-tengerpart-mintás repülőbőrönd. Később kiderült, minden ruhadarabja márkás. Kicsomagolt, és nem hittem a szememnek: kerek piperetükör, mobilwifi-szerkó, legalább hatféle póló, ing, nadrág, a mindenféle mosdószerekről, borotválkozás utáni arcszeszekről, dezodorokról nem is beszélve. Foglalkozására nézve taxisofőr a szebeni polgár, épp Ubert vezet. Beszédbe elegyedtünk, kérdeztem, mindig ennyi cókmókkal megy-e kórházba. Nevetett, ő így utazik mindenhova. Nyilván lehetséges kórházi nyaralást szervezni, ha a sors úgy hozza.

Individualista világunkban igen sok mindenre az a válasz, hogy mi közöd hozzá, én így csinálom, én így élek, ha nem tetszik, írjál haza.

De hogy mindennek az egészségügyi kultúrához sok köze nincs, az biztos.

Másik kórteremtársam Olténiából érkezett, már a folyosóról hallottam. Csak az oltyánok használják akkora kéjjel a (sajátos hangsúllyal ejtett) dreku, vagyis ördög szót minden mondatban. Az úr Craiováról érkezett, vagy negyven évet lehúzott teherautó-sofőrként. Arról mesél, hogy nem szívesen autózik mostanság, ugyanis az unokája haverjait kikérdezte és a többségnek fogalma nincs a közlekedési szabályokról. Aztán bejött az orvos (meg a rezidens), mondta neki a szöveget. Láttam, nem ért belőle semmit. A vizit után a rezidens (ő is látta, hogy a beteg nem érti, miről beszél az orvos) visszajött és elmondta a jóembernek, hogy minden jó lesz.

Dreku, fakadt ki a sofőr, ezek vagy úgy beszélnek velem, mint a kínaiak, vagy mint egy gyerekkel.

Mellé ültem az ágyra és elmeséltem neki, egyszerű szavakkal, lassan, mi a baj és mi várható. Közben arra gondoltam, egyrészt érthető, hogy az orvos siet, hiszen el kell látnia az egész osztályt, közben meg már a műtétekre is készülnie kell (kivitelezésükben egyszerűbb kardiológiai műtétekről van szó). Na de hogy a rezidens orvost miért nem képezik ki arra, hogy a betegekkel szóba álljon, ezt egyszerűen nem értem.

1996-ban kezdtem rezidensként dolgozni a kolozsvári zsidó kórházban. Akkor se volt ilyen irányú (bár informális) képzés. Kiosztották, hány kórteremben felelek a betegekért oszt csókolom. Ha tetszik, menet közben tanultam meg, hogy a beteg, aki az esetek többségében nem konyít az orvostudományhoz, azt várja, azért epekedik, hogy ne esetként, azaz valamiféle tárgyként kezeljék, hanem emberként beszélgessenek vele. Így visszagondolva, talán kórházi pszichológusnak beváltam volna a „fehér köpenyes maffiában”. Viszont úgy gondolom, az orvosnak is meg kell tennie a magáét, hogy

a beteg ne érezze magát valamiféle non-humán szektában, ahol mindenféle titokzatos ráolvasásokat mondanak,

a végén meg vagy sikerül a rítus, vagy nem.

Ide kapcsolódik a csúszópénz (románosan spága) igen szürke és igen bonyolult kérdése is. Annak idején, orvosként párszor ajánlottak csúszóezt-meg-azt. Az első spágámat egy idős hölgytől kaptam: két kis zacsek cukrot, amilyeneket a repülőkön szokás osztogatni. Elfogadtam, aztán sokáig őrizgettem őket, afféle mementóként. Pénzt viszont egyetlen esetet kivéve sose fogadtam el. A egyetlen eset egy cigányvajdáé volt. Tüdőrák, végső stádium. Jókat beszélgettünk: törökülésben ült az ágyon, kalapban, ruhában (pizsamát nem volt hajlandó magára venni), ezüst fejes botjába kapaszkodott, bizarr látvány volt. Egyszer csak megkérdezte, ugye, ő meg fog halni. Mondtam, én Isten nem vagyok, de minden jel arra mutat, hogy igen. Köszönte szépen, mert az osztályvezető főorvos nem akarja megmondani neki. Kicsit meg is ijedtem, most mi lesz, átléptem a főorvoson. Mondta,

ne féljek, nem árul el, csak fontos volt tudnia, mert el kell rendezzen magában pár dolgot Istennel.

Egyik nap aztán ott állt az ajtóban a vajda fia. Köszönt, megfogott, betolt egy mosdóba. Na, most mi lesz… Kivett a zsebéből egy köteg pénzt (annyi pénzt addig életemben nem láttam), számolt, kezembe nyomta a több havi fizetésem. Köpni-nyelni nem tudtam. Mondtam, mit csinál, vegye vissza. Tedd el, ember, morgott rám. Mondtam, uram, hiába adja, az édesapja meg fog halni. Megfogta a pénzt tartó kezem, betolta a zsebembe: Akkor fog meghalni, ha nem adok. Azonnal elmentem a főorvoshoz, mutattam neki a pénzt. Nevetett: menj már innen, tedd el, örülj neki. Ma is szégyellem magam.

Na és akkor ugorjunk vissza a szívkórházba, ahol az történt, hogy a szebeni taxis kórházi nyaraló teremtárs hirtelen megkérdezte: mennyit kell adni az orvosnak? Én már túl voltam a műtéten. A koszorúér-szűkületre utaló tünetegyüttes okán koronarográfiát (azaz koszorúér festést) végeztek rajtam. Szépen befestegették az szívem ereit és megnézték, hol van szűkület. Ott, la! Na, és oda katéterek segítségével (a csuklómon ejtett apró vágás útján) szépen betoltak egy sztentet, amelynek nagyon egyszerűen mondva az a feladata, hogy eltüntesse a szűkületet. Mondtam a kollégának, hogy én nem adnék pénzt. Ebben a közegészségügyi rendszerben (apropó, a kolozsvári szívkórház teljesen decens, a kórházi kaja is finom) adó- és biztosításfizető állampolgároknak a kezelés ingyenes. Persze, nem ilyen egyszerű ez. De ebből érdemes kiindulni. A spága ugyanazt a ritualisztikus-mágikus viszonyt tükrözi, amely az egészségügyi kultúra terén hiányosságokat szenvedő emberre jellemző, amikor a „fehér köpenyes maffia” szentélyébe lép. Pedig az orvos nem minden esetben valamiféle felkent „jedi lovag”, akinek lézerkardja van, továbbá nála az Erő. Mondok egy példát: szombaton kerültem kórházba, okés, hétvégén a fű se nő. De hétfőn is, kedden is csak ígérgették az érfestést: minden reggel bejött a kedves nővér, megtiltotta, hogy egyek, aztán dél körül megengedte. Végük jeleztem, szeretnék beszélni ez ügyben a kezelőorvossal. Jött, nézte a földet (akkor már tudta, hogy én is „fehér köpenyes maffiózó” voltam valamikor) és ezt mondta:

Kolléga úr, higgye el, minden nap felkerül a műtéti listára. Csakhogy az a helyzet, hogy ebben a falkában én vagyok a legkisebb kutya…

Nagyon megértettem az orvost is. Mert noha a közegészségügyi rendszerben elvileg mindenki egyenlő, a professzortól a rezidensig a fehér köpenyes oldalon, a gyárigazgatótól a kapusig a páciensek oldalán, nos, a valóság picit más. Az orvos azt ajánlotta, jelentsem az esetet a kórház vezetőségének. Megköszöntem a lehetőséget, nem éltem vele. A következő nap műtőasztalra kerültem. Rá egy napra mehettem is haza.

Ilyen történetei mindenkinek vannak, aki egyszer bár betette a lábát egy kórházba. Úgy gondolom, azért is fontos ezekről a dolgokról beszélni, hogy tudatosítsuk: bármennyi negatív példát hoz is az élet, a média, valóban fontos, hogy figyeljünk a saját testünkre. És bármennyi elrettentő példát mesél a szomszéd, a rokon, a barát, az ismeretlen, a legjobb dolog, amit akkor tehetünk, amikor érezzük, baj van, hogy orvoshoz fordulunk. Bármennyire nehéznek is érezzük. Sőt, akkor is, ha nem érzünk semmit. Mert az időszakos ellenőrzések éppen abban segítenek, hogy megőrizzük azt, ami annyira fontos: az egészségünket. Nekem ez a harmadik szívkórházas kalandom volt. És most végre szót fogadtam: letettem a cigit és megpróbálok kitartani a döntésem mellett. Tessék nekem drukkolni! Nem ér olimpiai aranyat a harcom, viszont hosszú távon talán tisztább ereket, tüdőket eredményez.

// HIRDETÉS
Különvélemény

A parajdi sóbánya, a világegyetem, meg minden

Fall Sándor

Egyszerre kell nekünk a fa, a só és a pénz. A természet adja is, hogyne. Csak közben beomlik a bánya.

Miért nem akart valójában elnök lenni Simion?

Varga László Edgár

Nicușor Dan győzelme pillanatnyi megkönnyebbülést hozott ugyan, de még messze nem vagyunk túl a veszedelmen.

// HIRDETÉS
Nagyítás

A Belgica-expedíció tagja voltam az Erdélyi Történeti Múzeumban

Sólyom István

Az Antarktisz kutatásában új fejezetet nyitó hajó és legénységének történetét bemutató tárlat szeptember végéig látogatható.

Mennybe ment a román black metál Kolozsváron

Sánta Miriám

A temesvári Dordeduh úgy szólt koncerten, mint az atom.

// HIRDETÉS
// ez is érdekelheti
Egy román énekesnőben eltörött a lélek, mert Székelyföldön szerinte nem beszélnek románul…
Főtér

Egy román énekesnőben eltörött a lélek, mert Székelyföldön szerinte nem beszélnek románul…

… medvét gázoltak el az autópályán, emberéletben nem esett kár… és bezárta kapuit Călin Georgescu laza kis neolegionárius egyesülete.

Nem voltak könnyűek a sajátosan a magyar diákok számára összeállított román érettségi tételek
Krónika

Nem voltak könnyűek a sajátosan a magyar diákok számára összeállított román érettségi tételek

Nehézséget okozott a magyar végzősök számára a román nyelv és irodalom érettségi írásbelije – mondta el megkeresésünkre két kolozsvári diák, valamint egy csíkszeredai pedagógus.

Bréking: Gigi Becali nem énekelhet többé a templomban – hírek pénteken
Főtér

Bréking: Gigi Becali nem énekelhet többé a templomban – hírek pénteken

Sokkal több fiatal kaphat ezentúl ingyenes HPV elleni oltást, egy férfi pedig öt számjegyű büntetést kapott, amiért sorsára hagyott egy kutyát.

Eltűntként keresték, holtan bukkantak rá az erdőben
Székelyhon

Eltűntként keresték, holtan bukkantak rá az erdőben

Holtan találtak az erdőben egy eltűnt fiatalembert Maros megyében szerdán – tájékoztat a Maros Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóosztálya.

Székelyföld: lehetetlen küldetés; Észak-Erdély: lehetne, ha akarnák; Dél-Erdély: végül összejöhet
Krónika

Székelyföld: lehetetlen küldetés; Észak-Erdély: lehetne, ha akarnák; Dél-Erdély: végül összejöhet

Dübörög az autópálya-építés Erdélyben, ám nem mindenhol ugyanúgy pörgő ritmusban, a lassúság pedig végzetes lehet az uniós finanszírozású országos helyreállítási terv részeként épülő szakaszok anyagi fedezete tekintetében.

Akkora medve sétált be a csapdába, hogy korábban még a mancsa nyomát is gipszbe öntötték, olyan nagy volt
Székelyhon

Akkora medve sétált be a csapdába, hogy korábban még a mancsa nyomát is gipszbe öntötték, olyan nagy volt

Újabb medvét fogott be csütörtökre virradóan a marosvásárhelyi állatkert közelébe kihelyezett csapda. Az állatot elszállították a város közeléből.

// még több főtér.ro
Azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam
2025. június 04., szerda

Azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam

Nézzük meg az 1997-ben készült A kocka című filmet. Aztán nézzük meg Erdélyt. Nézzük meg a parajdi sóbányát. Az emberi logika és észszerűség megmérkőzése a káosszal.

Azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam
2025. június 04., szerda

Azért, mert mi erdélyi magyarok vagyunk, fiam

Nézzük meg az 1997-ben készült A kocka című filmet. Aztán nézzük meg Erdélyt. Nézzük meg a parajdi sóbányát. Az emberi logika és észszerűség megmérkőzése a káosszal.

Mi az egyenlőbbség és hogyan valósítsuk meg?
2025. május 27., kedd

Mi az egyenlőbbség és hogyan valósítsuk meg?

Ez az írás egy pamflet, cselekménye kitalált történeten alapul, szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a szenzi transzilván valósággal csupán a véletlen műve. Nevetni azért (még) szabad rajta.

Mi az egyenlőbbség és hogyan valósítsuk meg?
2025. május 27., kedd

Mi az egyenlőbbség és hogyan valósítsuk meg?

Ez az írás egy pamflet, cselekménye kitalált történeten alapul, szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a szenzi transzilván valósággal csupán a véletlen műve. Nevetni azért (még) szabad rajta.

Ki kérjen bocsánatot az erdélyi magyaroktól?
2025. május 22., csütörtök

Ki kérjen bocsánatot az erdélyi magyaroktól?

Az erdélyi magyarok nagy többsége abban az abszurd helyzetben is Nicușor Danra szavazott volna, ha Orbán és az RMDSZ is kifejezetten és erőteljesen George Simion támogatására buzdított volna.

Ki kérjen bocsánatot az erdélyi magyaroktól?
2025. május 22., csütörtök

Ki kérjen bocsánatot az erdélyi magyaroktól?

Az erdélyi magyarok nagy többsége abban az abszurd helyzetben is Nicușor Danra szavazott volna, ha Orbán és az RMDSZ is kifejezetten és erőteljesen George Simion támogatására buzdított volna.

Különvélemény

A parajdi sóbánya, a világegyetem, meg minden

Fall Sándor

Egyszerre kell nekünk a fa, a só és a pénz. A természet adja is, hogyne. Csak közben beomlik a bánya.

Miért nem akart valójában elnök lenni Simion?

Varga László Edgár

Nicușor Dan győzelme pillanatnyi megkönnyebbülést hozott ugyan, de még messze nem vagyunk túl a veszedelmen.

// HIRDETÉS
Nagyítás

A Belgica-expedíció tagja voltam az Erdélyi Történeti Múzeumban

Sólyom István

Az Antarktisz kutatásában új fejezetet nyitó hajó és legénységének történetét bemutató tárlat szeptember végéig látogatható.

Mennybe ment a román black metál Kolozsváron

Sánta Miriám

A temesvári Dordeduh úgy szólt koncerten, mint az atom.

// HIRDETÉS