Úgy tűnik, az emberiségnek mégis szüksége van az olimpiára

Vasárnap éjszaka üldögéltem a képernyő előtt. A bemondó elbúcsúzott, jött a reklám. A függöny lehullt: véget ért a 33. nyári olimpia. Böhöm nagy üresség telepedett a vállamra. Az elmúlt két és fél hét alatt annyi csodálatos emberi teljesítményt, érzelmet, indulatot, viszonyulást, gesztust láttam, hogy – bocsáss meg, nyájas Olvasó, de ennyi pátosz simán belefér – szóval:

egy picit visszatért belém az emberbe, az emberiségbe vetett hit.

Úgy tűnik, az emberiségnek mégis szüksége van az olimpiára. Persze, tudom, a világ alig változott közben: megy tovább az orosz invázió, a legkülönbözőbb módokon bántják egymást az emberek a világ minden sarkán (mintha fizetnék őket érte, igaz, olyanok is vannak, akiket tényleg jól megfizetnek a bántalmazásért), a kenyér, a bor nem lett olcsóbb, sőt, sok helyen drágult, és a sort hosszan lehetne folytatni. És azt is tudom, hogy két és fél hétnyi olimpiai csodától nem lehet elvárni, hogy levétesse velünk azokat a szemüvegeket, amelyeken keresztül nézzük a világot. Abban viszont biztos vagyok, hogy az a sok millió ember (mert a statisztikák mindenféle szinten nézőrekordokról is hozsannáznak) ez alatt az idő alatt a sportra gondolt, a nemzettársainak (vagy másnak, ha nem volt nemzettárs) szurkolt, velük ujjongott, velük szomorkodott, esetleg sírt, és egyáltalán: l

elkét picit elröpítette a legújabb kori Olümpiába, amelynek neve ezúttal történetesen Párizs volt.

Tudjuk: az ókori olimpiai játékok egyik alapvető szabálya az volt, hogy olimpiák idején szünetelnek a háborúk. És ez egyben azt is jelenti, hogy annak a sok millió embernek, akik a párizsi olimpiát követték, béke költözött a lelkébe, legalábbis az esély szintjén. Mert azt is tudjuk, hogy az esély nem feltétlenül jelent sikert is.

Be kell vallanom: számomra rossz szájízzel indult az idei olimpia. Már a megnyitó előtt. Ugyanis a magyar kézilabdás lányok kikaptak a házigazda francia hölgyektől. Ejnye no, hát miféle dolog ez, dohogtam, ilyen ballábas kezdés... de aztán elkaptam egy-egy közelképet: mozgóképes női portrék voltak ezek, tucatnyi érzés, indulat suhant át rajtuk minduntalan, az örömtől az elkeseredésig, ám volt ott valami, ami megnyugtatott: ezek a sportolók imádják, amit csinálnak, és mindent megtesznek azért, hogy kicsit jobban csinálják, mint addig. Persze, van, amikor ez nem jön össze, legalábbis konkrét, harapható érem formájában, de eszmeileg, lelkileg viszont mindenképp siker koronázza a vállalkozást, hiszen valami

rendkívüli, ha tetszik, hétköznapi időn kívüli, karneváli rítusban vesz részt, aki az olimpián indul (és más szinten az is, aki az olimpiát követi).

Attól a pillanattól kezdve, hogy ráleltem a titok nyitjára (köszönet érte a kézilabdás lányoknak), már semmi sem tudott igazán kimozdítani az olimpiai örömállapotból. Pedig a megnyitó rendezője, ez a francia földön irtó népszerű, mifelénk inkább ismeretlen Jolly úr mindent megtett, hogy polgárpukkasztás fedőnéven a képembe tolja a kurrens progresszió mainstream, vagyis államilag és vállalatilag is támogatott diskurzusát az ő vonagló transzválogatottjával. Nem megyek bele mélyebben a témába, mert egyrészt rohadtul unalmas (azóta is sok csapból folyik), másrészt teljesen irreleváns az olimpia csodájához képest. Halkan megismételném: az olimpia „alkotmánya” tiltja a politizálást a játékok idején. Jó lenne betartani a szabályokat, tisztelt sportszervezők. Ugyanis szabályok nélkül nincs játék. Csak káosz van.

Nem fogom felsorolni a magyar olimpiai válogatott érmeseit. Megteszik helyettem mások, sokkal profibban. Inkább felvillantok pár pillanatképet, amelyek beleégtek az agyamba. Mindenek előtt Németh Nándor és David Popovici kézfogása a medencében. Ugye, Popovici bronzérmet szerzett 100 méteres férfi gyorsúszásban, Németh Nándor pedig egy század másodperccel (mennyi is az?) lemaradva negyedik lett. A kézfogás természetes dolog, persze. A két sportoló pontosan tudja, mennyi munkába kerülnek azok az időszilánkok, amelyek egyeseket dobogóra segítenek, másoknak gerendaként ott ragadnak a szemükben. Viszont van abban a kézfogásban (és az összes hasonlóban) egy megható jelkép is: ezen a szinten,

az olimpia olümposzi (értsd, isteni, félisteni) csúcsain az interetnikus sárdobálás vereséget szenved (sajnálatos kivételektől eltekintve).

Ezt az olimpiai gesztus-szellemiséget kéne megtanulja például a fair play-felszín alatt mocskolódó politikusok futottakmég-hordája, a fair play-felszín alatt mocskolódó sajtó futottak-még kategóriájú strómanjai meg a többi mind.

Aztán ott van a férfi párbajtőrcsapat olimpiai aranya. Elképesztő csatákat vívtak sorra az igazán kemény ellenfelekkel. Elegancia, stílus, no meg az a rendkívüli valami, ami azt mondatja az emberrel: az utolsó másodpercig küzdeni kell, az olimpia szellemiségének jegyében, persze. Ez az aranyérem a legkedvesebb számomra (amellett, hogy nyilván minden magyar érem és siker előtt kalapot emelek). Andrásfi Tibor, Koch Máté, Nagy Dávid, Siklósi Gergely, nagyon sok néző felállt (a lelátókon, a képernyők előtt is), amikor az éremünnepségen felvonták a zászlókat és felcsendült a magyar himnusz. Mert érdekes, hogy bár a kurrens progresszív manistream erőszakdiskurzus nagy zajt generál, a nemzeti zászlókat, himnuszokat valahogy nem sikerült eltörölni. Adja Isten, ne is sikerüljön, mert az olimpián résztvevő sok-sok sportoló nem a semmiből érkezett, hanem 205 nemzet képviselőiként. És persze, ott a Menekültek Olimpiai Csapata is, amely 2016-tól létezik és az idei párizsi olimpián nyerte az első érmét. Sok médiatermék azzal adta el a hírt, hogy a Kamerunból menekült bokszolónő, Cindy Ngamba leszbikus. Ja, nyert egy bronzérmet, mellesleg. Értem én, fontos az identitás. Csak hát az milyen is lenne, ha folyton bemondanák, hogy a heteroszexuális XY nyert, futott, úszott, birkózott, evezett stb. Nagyobb összegbe fogadnék, hogy

pillanatok alatt diszkriminációt üvöltene az „emberjogi harcosok” népes csapata.

(Az interszexuális bokszolók ügyére azért nem térek ki, mert egyrészt itt írtam róla, másrészt talán nem illik ide, ebbe az ünneplő-tisztelgő szövegbe.)

Imádtam a lovakat ezen a párizsi olimpián. Eszembe jutottak Dumas testőrregényei, illetve a regények alapján készült filmek. Hogy száguldottak a testőrök váltott lovakon Párizsból Londonig, hogy akár életük árán is megmentsék egy csapodár királyné becsületét. És igen, ezen az olimpián szerepeltek utoljára lovak, legalábbis az öttusa arénában. Okos és haladó illetékesek menesztették őket, mégpedig valamiféle homályos esélyegyenlőség nevében arra hivatkozva, hogy a világon nem élnek mindenütt lovak, tehát vannak olyanok, akik emiatt nem lehetnek öttusázók. Ilyenkor mindig azokra az emberekre gondolok, akik mondjuk 154 centi magasak és emiatt nehezen lehetnek jó kosárlabdázók. Olyanok pedig semmi esetre sem, mint az olimpiai döntőben a franciákat széthárompontozó amerikai válogatott, Lebron Jamesszel és Stephen Curryvel az élen. Na de az öttusára visszatérve: az olimpia utolsó napját konkrétan és jelképesen is bearanyozó

Gulyás Michelle csodagyőzelme az a méltó pont, amely lezárja az öttusa nevű sportág, ha tetszik, aranykorát.

És istenem, mennyi fantasztikus pillanat volt még ezen az olimpián: Léon Marchand földöntúli úszásai és félszeg mosolya, Milák Kristóf repülései és szfinksz-tekintete, a mémmé váló török pisztolyos ember (nem tudom a nevét, vannak olimpiai számok, amelyeket nem követek, respekt neki!), a számomra nem túl szimpatikus (én azt mondom, arrogáns, mások azt, jó az önmarketingje) Noah Lyles 100 méteres győzelme (picit azért sajnáltam, hogy nem bukkant fel valahol a világ ma is leggyorsabb embere, Usain Bolt), de még inkább az a… el tudják képzelni, hogy a 200 méteres síkfutás döntőjét Lyles Covid-fertőzéssel futotta végig, és így is harmadik lett? Ez akkora tett (ebben a mai egészségfétis-világban), hogy talán Leonidász király és maroknyi csapata is megsüvegelné, ha látná és egyáltalán értené, mi ebben a nagy kunszt. No meg az olimpia zárószáma, a női maraton. Sokáig nem értettem, minek annyit szaladni, most bocsánatot kérek érte. A maraton minden olimpiai versenyek netovábbja. Ugyanis

benne van az az érzés, sőt, ez hajtja, viszi a sportolókat, hogy ha belehalunk is, üzenni kell az otthoniaknak, a közösségnek, a hazának.

Aztán megvolt a záróünnepség is. Az rendező Jolly úr és csapata ezúttal nem rázta a seggét, nem produkált semmi rendkívülit, ha tetszik, unalmas eseménysort rakott a záróünnepség hetvenötezer helyszíni és több millió képernyőnézője elé. Felvonultak a sportolók, nemzeti zászlókkal, voltak unalmas beszédek, olimpiáról, sportról, békéről, szerelemről (semmi extrával!), volt néhány zenei fellépés (csak ismételni tudom: a francia előadókat többnyire a franciák ismerik, más nem igazán), aztán átadták a zászlót az amerikaiaknak, tekintettel arra, hogy a következő olimpiát Los Angelesben rendezik. És ettől a perctől kezdve mintha pofon vágták volna a nézőket, mindenki azonnal felébredt. Tom Cruise szó szerint beugrott a párizsi stadionba a zászlóért (tudják, az a Tom Cruise, aki minden kaszkadőrmutatvány maga csinál), majd felkapott egy motorra, behajtott vele egy repülőbe, amely átröppent vele az óceánon, kihajította (ejtőernyővel, persze) hősünket LA fölött. Ahol Cruise a Hollywood feliratot is ötkarikássá kötözgeti, majd a zászló lekerül a tengerpartra és a Red Hot Chilli Peppers, Billie Eilish és Snoop Dogg meg Dr. Dre énekel neki szépen (őket Amerikán kívül is ismerik valamelyest). Az ember csak ül, és már nem is tehénkedik a vállán az a böhöm nagy üresség. Érzi, hogy négy év múlva akkorát robban az olimpia Los Angelesben, hogy azt (a sejthetően akkor is létező mindenféle progresszív marhaság ellenére is) megemlegeti az egész világ.