Az iskolai fogdától a névtelen feljelentésig

Két dolog is borzolta a kedélyeket ezen a nyárderékon. Na nem nagyon, hiszen az emberek többsége a nyaralással volt elfoglalva, teljes joggal. De azért jó pár helyen megemelkedtek a szemöldökök. Az enyém is. Az egyik dolog az iskolakezdéshez kapcsolódik. Most még augusztus van, dübörögnek a fesztiválok, de az ősz, no meg az iskola már ott ácsorog a sarok mögött. No és a kedves minisztériumi illetékesek úgy döntöttek, hogy

az amúgy is a tökéletességet súroló közoktatási rendszert javítgatják itt-ott, nyilván azért, hogy még jobb legyen.

Mert hát ki az a marha, aki azért javítgat valamit, hogy az rosszabb legyen, ugye. És a javítgatások (nem, szó sincs toldozás-foldozásról, itt minden pontos és tudatos tervezés alapján működik, mint pl. az autópályák építése) szerves részét képezi az az elképzelés is, miszerint az idei tanévtől kezdve fogdák lesznek az iskolákban. Kérem, ne úgy képzeljék el ezeket az iskolai fogdákat, nyájas Olvasók, mint például Edmond Dantés (ismertebb nevén Monte Cristo grófja) kényszerlakhelyét If várában. Ezek a fogdák tulajdonképpen iskolai (tan)termek, rendes ablakokkal (rács csak akkor van rajtuk adott esetben, ha a földszinten helyezkednek el), ajtóval, civil berendezéssel. És azt a célt szolgálják, hogy azok a tanulók, akik zavarják a tanórákat (például beszélgetnek, minden tiltás ellenére telefonoznak, zenét hallgatnak, rágógumit ragasztanak a társak hajába, beszólnak a tanárnak stb.), ezekben a fogdának nevezett termekben töltsék azt az időt, amit a társaktól, osztályközösségtől elkülönítve kell eltölteniük. Hasznos munkával nyilván, felügyelet alatt.

Amikor én iskolába jártam, nem voltak ilyen fogdák. Pedig egyszer konkrétan szükség volt rájuk.

Az Apáczai Csere János Líceumban (akkoriban 19. Általános Iskola) történt a híres eset, amelynek tanúja lehettem. Volt az iskolában két vezérkos. (Ma talán főbullynak neveznék őket.) A név nem számít, nevezzük őket A-nak meg B-nek. Nos, a két vagány közt egy ideje feszült már a húr. Aztán egyszer csak elpattant. Futótűzként járta be a sulit a hír: a két góré megverekszik egymással. Ekkor meg ekkor (szünetben), a második emeleti folyosón. Máig sem értem pontosan, miért nem intézték el a dolgot iskolán kívül. Volt, aki azt mondta, tulajdonképpen féltek egymástól, s a tudat, hogy úgyis hamar leleplezik őket, némi biztonságot adott. Mások (jól informáltak) azt mondták, a két hős így emeli a tétet, vállalják a rizikót. No, eljött a nap, száguldoztak a fecnik osztályról osztályra, óráról órára, verekedési szabályok (végül nem voltak, mindent szabad volt), időpont, ki kinek drukkol, latolgatás, még fogadni is lehetett. Aztán eljött a nagy pillanat. Aki csak tudott, ott tolongott a második emeleti folyosón. A kör közepén a két harcos. A főszabály az volt, hogy tilos a hangos szurkolás (érthető módon). És elkezdődött. Tényleg az volt az egyetlen szabály, hogy nincs szabály. Ütötték egymást, mint a filmekben. A. magas volt, nyurga, B. zömök, kigyúrt. És meglett az első vér is. Egy perc se telt el. És hát persze, hogy nem sikerült betartani az aranyszabályt. Valaki elbődült a tömegben: Hajrá A.! És kitört a hangorkán. Aztán csak arra lettünk figyelmesek, hogy hátul megnyílik a tömeg. Jött a tornatanár. Irtó nagy csend lett. Csak az öklök csattogtak, a két küzdő nem látott, nem hallott. A tornatanár odasétált a verekedőkhöz, az egyiket erre, a másikat arra penderítette, közéjük állt és azt mondta: Most már elég lesz, fiúk. És a két megvadult emberpalánta ott állt, lihegve, véresen, de mozdulatlanul. A tornatanár megfogta a karjukat és elindultak lefele, hármasban. A tömeg némán félrehúzódott. Később a két balhés az egyik osztályteremből nézegetett kifele. Az ablakon rács volt. Ott tartották őket fogva, amíg megjöttek a szülők.

Úgy gondolom, az a fajta tanári tekintély, amellyel a tornatanár akkor rendelkezett, ma nem létezik.

Persze, megváltoztak az idők. Működik a demokrácia, működik az egyenjogúsítás, működnek az újabb módszerek, bevezetik az újabb és még újabb kutatások eredményeit, haladunk. Egy dologról feledkezünk meg. Hogy az emberek nem egyenlőek. Akkor se, ha valaki fegyverrel kényszeríti őket az ellenkezőjére. Aztán az iskolában meg pláne nem egyenlőek azok az emberek, akik történetesen tanárok, azokkal az emberekkel, akik történetesen diákok. Ha úgy teszünk, mintha azok lennének, akkor sajnos szükség van a fogdára. Mert a tanári tekintélyt szívós, kemény egyenlősítő munkával szétverték. És akkor mit tehet a tanár? Kivágja a vele magát egyenlőnek képzelő diákot (nincs értelme haragudni rá, amúgy is feszíti belülről egy csomó minden és hát folyton azt hallja, hogy ő egyenjogú) az osztályból. Na de ezt nem szabad, halló! És akkor jön az iskolai fogda, amely például Amerikában nagyon divatos. Oké, de Amerikában van hely. Az amerikai iskolák nagy része picit másképp néz ki (nem feltétlenül a korszerűségre gondolok), a rendelkezésre álló tágas terek miatt. És akkor jönnek a problémáim, a hazai pályára vonatkozóan. Képzeljük el, hogy rossz napja van a tanárnak. vagy a diákoknak. Kivág a tanár az óráról, mondjuk hat diákot. Ez a hat diák ott fog szorongani a fogdában és nyilván a bűnein fog töprengeni (a francot), vagy a kiadott feladatokat fogja oldogatni (nyavalyát). És ha véletlenül más tanároknak is meggyűlik a bajuk egy-egy renitenssel, akkor lassan kijön egy kisebb osztálylétszám. Kérdezem halkan:

vajon van-e minden hazai iskolában olyan plusz terem, amit fogdának lehet kinevezni?

(Ugye, itt-ott a budi is kint van az udvaron.) Aztán kérdem, szintén halkan: van-e minden hazai iskolában személyzet arra, hogy a szabályzatban feltüntetett „kötelező felügyeletet” biztosítsa a fogdában? Gyanítom, hogy nincs. És gyanítom, hogy sok helyütt az illetékesek megint rámutatnak az amúgy is teljesen leterhelt tanárokra: kedves kolléga, ma te vagy a fegyőr! Hogy fogják szeretni a tanárok a plusz munkát. És persze, egymást is, amikor egyik küldi a delikvenseket a másiknak. És ja, a diákok vajon megtanulják ettől tisztelni a tanári tekintélyt? Szerintem nem. Szerintem csak utálni fogják a hülye pedagógust. Szóval, nagyon át kellene ezt gondolni, tisztelt illetékesek. Nehogy túl tökéletessé váljon ez a fényes hazai közoktatás. A másik dolog az egyetemi oktatáshoz kapcsolódik (de csak az épp sistergő botrány kapcsán, amúgy szélesebb rétegeket érint, sajnos). Nemrég kiderült, hogy egy neves bukaresti egyetem két igen tiszteletre méltónak tűnő oktatója szexuálisan zaklatta a diákjait (fiatal hölgyekről van szó). És ennek kapcsán a tisztelt kormány módosította a szexuális és egyéb zaklatásra vonatkozó törvényt. A módosításnak még át kell mennie egy-két fórumon, de a szándék világos:

zéró tolerancia a szexuális ragadozókkal, a hatalmukkal visszaélőkkel szemben.

Nagyon helyes, csak tapsolni tudok a kezdeményezésnek. Van azonban a módosításnak egy része, amelynek láttán picit elbizonytalanodtam. A módosított törvénybetű szerint, szexuális zaklatás esetén a névtelen feljelentés megengedettnek számít (ha minden fórum megszavazza és törvényerőre emelkedik a betű). Erről a helyzetről is egy történet jut eszembe, amelyet a Gesta romanorum (A rómaiak viselt dolgairól) című középkori novellagyűjteményben olvastam először, ám azóta számtalan feldolgozásban, variánsban elém került, talán pont azért, mert annyira megrázó hatással van az olvasóra. Röviden: egy arisztokrata hölgy megkívánja férje testőrségének fiatal tagját és megpróbálja elcsábítani. Ám az ifjú ellenáll, köti a hölgy férje előtt letett hűségeskü. Egyszerűbben: az ifjú morálisan viselkedik. Mire a hölgy feljelenti a fiatal testőrt a férjénél, hogy az rátámadt és megpróbált erőszakot tenni rajta. Na és akkor most képzeljük el, mi történhet, ha a névtelen feljelentés belekerül a törvénybe. Tessék, egy hipotetikus történet (de simán elképzelhető): adott egy diák, aki a hétvégén bulizott, leengedte a haját, nem készült a hétfői órákra, aztán az a nyavalyás tanár feleltette (vagy beugrott egy felmérő) és bumm, négyes (hármas, kettes, amennyi belefér). Otthon zrí, telefoneltiltás stb. És a diák dühében, elkeseredésében, bosszúvágyában (van ilyen, ilyenek vagyunk, emberek) feljelenti a tanárt. Névtelenül. Csókolom! Az a határozott véleményem, hogy

a névtelen feljelentés intézménye olyan Pandora-szelencét nyitna meg, amelyből elősuhannak a lehető legrosszabb emberi tulajdonságok.

Tisztelt törvényhozók, forgassák a történelemkönyveket: volt már ilyen az emberiség történetében, nem is olyan rég! Amúgy teljesen normális, ártatlan és ártalmatlan emberek azért jelentettek fel más, teljesen normális, ártatlan és ártalmatlan embereket, mert nekik nem volt szép, nagy, csinos szekrényük, a másiknak meg igen! Tehát: egyetértek a zéró toleranciával, ami a szexuális zaklatókat illeti. Járjon el ellenük a törvény a lehető legnagyobb szigorral. Arra viszont tisztelettel kérek minden illetékest, ne essen át a ló mások oldalára. Gondoljon arra, hogy az ember (nem csak a szovjet, ahogy Sosztakovics úr operájában felhangzik) roppant komplex lény. És a névtelenség burka mögött nem mindenkiből bújik elő a morális jó tanuló. Hanem az ellenkezője.