Hogyan vette át az okostelefon a rózsafüzér szerepét? Gondolatok egy telefonvásárlás apropóján

Nem vagyok az a típusú ember, kapitalista terminussal élve, fogyasztó, aki évente cserélgeti az okostelefonját. Az érintőképernyős telefonos világ beköszönte óta mindösszesen három készülékem volt.

Igyekeztem mindig úgy választani, hogy a megvásárolt termék évekig működőképes, használható legyen, és ez a stratégia mind a mai napig jól működik. A jelenlegi telefonomat hat éve szereztem be, hosszadalmas kutatómunka és dokumentálódás után. Az akkumulátor mostanra a végét járja, de azon kívül a telefon mind a mai napig meggyőző teljesítményt nyújt.

Hozzáteszem, hogy sakkprogramokon kívül egyéb játék nincs a telefonon, de azoknak rendkívül alacsony a memóriaigényük. A munkavégzéshez szükséges hírfogyasztás tekintélyes részét telefonon végzem, így a hír- és közösségi oldalakat sűrűn frissítem, valamint a különböző kommunikációs platformokon is jelen vagyok.

Ezek a tevékenységek alapjáraton nem indokolják, hogy az egyszeri újságíró egy középkategóriás készüléknél drágább eszközbe ruházzon be, de ezen a ponton kerülnek képbe a személyes preferenciák, a korábbi jó és rossz tapasztalatok, mások tapasztalatai, a végtelen mennyiségben gyártott tesztek szerteágazó következtetései, és

Egy hónapja vetettem bele magam a sűrűjébe, és túlzás nélkül állíthatom, hogy alapos ismeretekre tettem szert az okostelefónia területén, de a kitűzött célhoz, a kompromisszumoktól mentes döntéshez alig kerültem közelebb. A kínálatban alaposan el lehet veszni, és egy adott ponton azon kaphatja magát a minden részletre kíváncsi vásárló, hogy már a kijelző karakterisztikáit, a processzor tulajdonságait, a kamerák mindenhatóságát, a terméktámogatást, az ár-érték arányt, a minőségi összeszerelést, a felhasznált anyagokat, és számos egyéb jellemzőt próbál figyelembe venni.

Az idő telt, a megnézett tesztek száma a végtelen felé közelített. Amikor már hajlandó voltam kompromisszumot hozni, a végső szempont ismét összekuszálta a nehezen tető alá hozott békét. Igen, a szépség, az esztétika varázsa, amelyről tudjuk, hogy önellentmondásokkal dolgozik. Akárcsak a tragédia, ami egyszerre vonz és taszít, a tragikus hős, aki egy személyben bűnös és bűntelen.

Az okostelefon mára az emberi testet és elmét behálózó digitális lánc központi eleme. Kardinális jelentősége van az éjszaka atomjaira hulló én másnap reggeli öntudatra ébredésében. A hozzá köthető rituálék, akárcsak a kávéhoz, a cigihez, a tükörbenézéshez, a frizura belövéséhez és számos egyéb tevékenységhez kapcsolódó szertartások hozzájárulnak az én rekonstruálásához. Van, aki egy ormótlan batárt szeret bámulni ébredés után, más egy kompakt, kézreálló gyönyörűséggel szemez inkább. És vannak, akik kikapcsolják éjszakára a telefonjukat, amit a hálóba sem hajlandók bevinni, de az ébredés rituáléjából már nem maradhat ki a készülék.

A posztmodern én végleg száműzte életéből a transzcendenst, ám ennek hiánya egzisztenciális válsághoz és kínzó félelemhez vezetett.

A fogyasztói társadalom nem késlekedett betölteni ezt az űrt, és ma már a pillanat uralását, az örök ifjúságot és a sima, a karcmentes szépséget, a fájdalomnélküliség illúzióját ígéri. Nietzsche óta tudjuk, hogy a totalitását vesztett világban az addig jelentéktelenségre ítélt dolgok és tárgyak telítődnek jelentőséggel. A reklámok, a globális marketinggépezet, az elektronikus és a közösségi média a nap 24 órájában bombázza a célközönséget a sűrített, itt és most élmény ígéretével, azt az érzetet keltve, hogy aki mindebből kimarad, végzetes hibát követ el. A reklámipar evolúciója kitűnően illusztrálja a folyamatot.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy tegnap este bemutatták az iPhone 16-ot, ami a marketingszöveg szerint új gombokkal, nagyobb kijelzővel és még jobb játékélménnyel csábít vásárlásra. A bemutatóvideó iskolapéldája a tárgyak, jelen esetben a telefon misztikus átlényegülésének, ami az intenzitás élményének kultusza jegyében megvédi az egyént a transzcendencia hiányában egyszeriben tapinthatóvá vált mulandóság, üresség szorongató tudatától.

Ha mindig mindenből az újat, a legjobbat, a legcsillogóbbat és a legmenőbbet vásároljuk, fogyasztjuk, legyen szó használati tárgyról, élményről, emberi viszonyokról, érzelmekről, akkor minél teljesebb, intenzívebb életet élhetünk. Riasztó, hogy mennyire magával ragadja az embert egy néhány perces reklámfilm, aminek a tudat alatt ható impulzusaitól nem egyszerű szabadulni.

Nietzsche nyomdokain halad a dél-koreai származású, Berlinben élő filozófus, Byung-Chul Han, aki mindenféle kertelés nélkül állítja, hogy a 21. század kataklizmaszerű technológiai-társadalmi fejlődésével sokkal többet veszít az emberiség, mint nyer. A ránk ömlő információmennyiség a szépség, a szabadság, a fájdalom, a közösség, a természet, a szerelem, a költészet és végül a valóság észrevétlen elvesztésével járhat. Han szerint az okostelefon kulcsszerepet tölt be ebben a folyamatban, mivel ezt a hasznos, divatos tárgyat nem csak mindenhová kényszeresen magunkkal hordjuk, hanem modern kegytárgyként, gyóntatószékként használjuk.

Az emberiségnek a története során mindig sikerült kifejlesztenie olyan intézmény- és hitrendszereket, stratégiákat és mechanizmusokat, amelyek megóvták a szorongástól és a félelmektől, ám a képlet nem ilyen egyszerű. A számos szorongásoldó konstrukció épp arra utal, hogy ezek révén a félelmek jó esetben csak kordában tarthatók, rosszabbik esetben azok elfojtását eredményezik, és a szorongás továbbra is ugyanúgy jelen van az életünkben.

Egy hónapnyi szakadatlan telefonűzés után hátrébb léptem hármat – a távolság mindig perspektívát nyújt. Rendeltem egy telefont, amiről egy heti használat után kiderült, hogy nagyon kezes, megtalálom vele az összhangot, szép, csak az üzemideje hagy kívánnivalót maga után. A kisebb képernyő miatt megerőltető az olvasás. Ha megnövelem a betűméretet, torzulnak az arányok, így visszaküldtem, és kértem ugyanabból a típusból a nagyobb verziót. Nem kizárt az sem, hogy egy harmadik lesz a kiválasztott.

Viszont telefonra szükségem van. Ez biztos, mint minden illúzió.