Menekülés a Székelykőre – nyolcadik erdélyi történet a jövőből

– Bármit is csinál vele, élve hozza vissza, hallja – a fehér köpenyes, sovány férfi szinte rimánkodott, amint kissé ügyetlenül odébb lépett, kitérve a fejvadász útjából. Aki éppen becsattintotta a bénító lövedékekkel feltöltött tárát a sikló orrába szerelt, hosszú csövű puska oldalába, majd a jármű elejét megkerülve a vékony xironháló gondosan összehajtogatott csomagját is betolta a másik oldalon meredező löveg ovális tárába.

Csak megrázta a fejét, amit a fehér köpenyes megnyugtató beleegyezésként értelmezett, legalábbis nagyon szeretett volna így értelmezni. Tizenhárom év megfeszített kutatómunka volt ebben a projektben, több tudományág képviselőiből álló nagy csoport dolgozott rajta, de ő volt az, aki tizenhárom éve gyakorlatilag minden napját a 27-es alannyal töltötte.

Az történt, amit addig csak a tucatfilmekben lehetett látni: minden óvintézkedés ellenére valahogy

megszökött az alany a kutatóközpontból és magával vitte a kemény munka igen biztató eredményét is.

Nem is tehetett másként, ez az eredmény egy csip prototípusa volt, amit a koponyájának hátsó részébe ültetett foglalaton keresztül mikrovezetékek százai kapcsoltak össze agyának különböző területeivel. Igen komplex munka volt, a szélsőséges gondolatok és viselkedések impulzusait oltotta ki az agyban. „Társadalmunkat véglegesen átvezetjük a tényleges béke, a méltányosság és egyenlőség korábban soha nem látott világába, ezzel pedig megvalósítjuk az emberiség létezésének valódi célját, amiben évszázadokon át szilárdan hittünk, de a visszahúzó erők folyamatosan akadályozták” – a fehér köpenyes jól emlékezett rá, többek között valami ilyesmit mondott az intézetvezető a kolozsvári központ ünnepélyes megnyitóján. Orvosok, szociológusok, antropológusok, írók, mérnökök, nyelvészek, filozófusok vettek részt a projektben, tizenhárom év alatt elítéltek tucatjain kísérletezve dolgozták ki a forradalmi megoldást, ami a 27-es alannyal jutott el a döntő fázisába.

Csakhogy a 27-es megszökött, a központ alagsorából elkötött egy városi siklót és dél-keleti irányba távozott. A határzónában elveszítették a nyomát.

Fejvadász – így szólították meg, miután leült a vezetőséggel egyeztetni az intézet kisebbik tárgyalójában,

hiába tiltakozott ellene. Mentőcsapat tagja volt, a nehezen megközelíthető hegyvidéki szakadékok és sziklás részek szakértője, eltévedt flótásokat hoztak le – már aki életben maradt. A hegyi oxigént gyűjtő megszállottak közül került ki a legtöbb, de akadtak zuzmószedők is, az utóbbi években a hegy vált az egészség- és életmódmániások célpontjává.

Nem fűlött a foga ehhez a munkához, ő az embereket mentette, nem vadászott rájuk. De a főnöke egyértelművé tette, hogy el kell vállalnia. Meg aztán az összeg, aminek a felét átutalták a számlájára, minden elképzelését felülmúlta.

Még egyszer ellenőrizte a mentősikló alján a hajtómű vezetékeit, majd visszazárta a védőfedelet és felmászott a panorámafülkébe. A fehér köpenyes még mindig azzal a rimánkodó tekintettel nézett fel rá. Jól van, jól van – gondolta a fejvadász – nesze, majd a jobb hüvelykujjával a levegőbe bökött. Rég beidegződött, reflexszerű mozdulatokkal nyomkodta a gombokat, majd a vezérlőkart finoman megrántva a levegőbe emelkedett. Az évek során a tökéletességig fejlesztette ezt a mozdulatot: a sikló erőteljesen felfele lendült, majd százhúsz méteres magasságban hirtelen lefékezett, de a két manőver annyira puhán összeolvadt és annyira magától értetődően természetes volt, mintha gép irányította volna, pedig csak a csuklója finom moccanása vezérelte. Gyorsított és másodpercek alatt eltűnt a Feleki tető fölött a még mindig a központ leszállótányérján ácsorgó fehér köpenyes szeme elől.

A szökevény siklójának nyomkövető jelét figyelve a Túri-hasadék fölött lassított,

szemét a bioszkenner, az infrakamera és a többi műszer közös képernyőjére szegezve, de tudta, hogy semmit nem fog találni. Egészen biztosan a határszakaszon túlra igyekezett a 27-es – gondolta és a Tordai-hasadék felé vette az irányt. Ott már jóval lassabban repült, néhol csak lebegett a siklóval, majd a mély sziklatörésen áthaladva leszállt egy dombon, közvetlenül a határ túlsó oldalán.

Itt ért véget a szökevény járművének nyomkövető jele. Egy városi siklóval ennél tovább nem is nagyon lehet eljutni – mászott ki a fülkéből, fél kézzel a bénítópuskát markolva. A kis dobozt pár perc után megtalálta, kissé értetlen tekintettel vizsgálgatta, ahogy forgatta a kezében. Kitépte – nézett szét minden irányba, de a kis zöld városi siklónak nyoma sem volt. Nagyon messze nem lehet – nézett el a láthatárig, tekintete déli irányban a Torockói-havasokon állapodott meg.

Nem, az nem lehetséges – hessegette el a hirtelen bevillanó gondolatot –, a Székelykő túl messze van. Pedig oda igyekszik – második gondolata egy pillanat alatt elnyomta az előzőt. Régebben volt ott egy kis renegát bázis, egészen fenn, a sziklában. Tíz éve, még a határzóna beüzemelése előtt rendszeresen mentett bajba került elcsámborgókat a Székelykőről, akkor többször látta odafenn a mozgást, igaz, csak távolról. Soha nem jelentette a látottakat.

Felrántotta a siklót a domb tetejéről, huszonöt méteres magasságra állította a vezérlő automatát és

egyenesen a Székelykő felé indult.

Négy kilométernyire az égbe szökkenő irdatlan sziklatömbtől, egy ritkás ligetben pillantotta meg a kis zöld járgányt. Körözött párat közvetlenül fölötte, de a szökevényt nem látta. Most már csak tíz méteren repült, lassan, a Székelykő irányába. A hátsó útvonalon megy fel, ez egészen biztos, nem fog a sziklaomláson botladozni – vizslatta az alatta elsuhanó domboldalt. Megvagy – hangosan mondta, amint egy magasabb rész fölött átlendülve meglátta a sárga kezeslábast viselő alakot, amint lassú futólépésben haladt a lábszárközépig érő fűben. Bedőlve fordította félkörívbe a gépet, amint leszállt, tíz méternyire a férfi előtt. Az megállt, megmerevedett és riadtan nézte, amint a fejvadász kiugrik a siklóból és rászegezi a kábítópuskát.

– Várj, ne… – tétován előrenyújtotta a nyitott tenyerét – Hallgass meg!

A fejvadász tudta, hogy a gyalogosan menekülő férfinek esélye nincs megszökni, hiszen ott a sikló, rajta a fegyverzet, az ő kezében pedig a kábítópuska. Leengedte a kéken villanó fegyvercsövet.

A sárga ruhás tizenhárom percig beszélt,

eleinte akadozva, de aztán egyre jobban belelendült. Két éve építették bele a koponyájába az aljzatot, abba került bele a csip, amit a kolozsvári kutatóközpontban fejlesztettek, aztán hosszú, folyamatos kísérletezés, agyszkennelés, beállítás- és finomhangolás-sorozat következett. Nappal, amíg a munka folyt, félig zombiként élt, akaratától megfosztva. Aztán az egyik laborban valahogy elcsent egy vékony rézvezetéket, este pedig a szobájában, lesz ami lesz – tudta, hogy bele is halhatott volna –, belenyomta a csipfoglalatba. Azonnal elájult, de később magához tért és megszökött. Nem volt nehéz dolga, az intézetben minimális volt az éjjeli biztonsági protokoll. Az alagsorban talált két, teljesen feltöltött városi siklót, az egyiket elkötötte és elmenekült. Nagyon lassan és energiatakarékosan haladt, reggelre eljutott a Tordai-hasadékig. A nappalt ott töltötte, majd sötétedés után indult tovább. Közben megszabadult a nyomkövetőtől, de később a sikló energiatelepe teljesen lemerült, a gépet ott hagyta a ligetben. A Székelykő tetejébe vájt bázisra igyekezett, a renegátokhoz.

– De miért oda? A renegátok az ellenségeink, elutasítják az új társadalmi rendet – a hallottaktól kicsit megzavarodott fejvadász tett egy tétova mozdulatot a karjával.

– A családom… keleten élt, a Kézdi térségben. Oda már korábban is csak igen nehezen lehetett utazni, aztán jött a határ, attól keletre pedig a renegátok ellenőrzik a területeket… Valahogy haza kell jutnom. A Székelykőn pedig… a bázis… szóval ennyi volt a tervem.

A fejvadász igen hosszan és mereven nézett a sárga ruhásra, aki végül nem bírta a tekintetét és lesütötte a szemét.

– Vissza kell vigyelek – a fejvadásznak a tervezettnél kicsit nyersebbre sikerült megszólalnia. Szinte fülsértően hatott a horkantásszerű mondat, az ítélet.

A másik továbbra is szótlanul bámulta a földet.

Néhány perc múlva a sikló már százhúsz méteres magasságban repült vissza észak-nyugati irányba. Egy szót sem szóltak már, a fejvadász mereven előre nézett. Mögötte, összekötött csuklóval, az üléshez bilincselt sárga ruhás férfi nyelt egy szárazat, ahogy kibámult a panorámafülke dúrüvegén át az alattuk elmaradó dombokra. Még néhány perc és átrepülnek a határzóna fölött,

aztán… Kolozsvár, az intézet.

A sárga ruhás teste hirtelen előrelendült, ahogy a gép, mintha falba ütközött volna, megállt és egy helyben lebegni kezdett. A virtuóz csuklómozdulat után a fejvadász elfehéredett ujjakkal markolta a vezérlőkart. Hirtelen szisszenéssel megnyílt a fülke kupolája, de csak annyira, hogy a szökevény siklójának nyomkövetője kiférjen rajta. A kis doboz eltűnt alattuk. A fejvadász benyúlt mélyen a lába mellé, a műszerfal alá, matatott egy pillanatig, majd egy rántással előbányászott valamit, egy dobozt, vékony kábelcsonkok lógtak belőle. A mentősikló nyomkövetője is kirepült a nyíláson.

– Mit csiná… – a sárga ruhás nem tudta befejezni a kérdést, beleragadt az ülésbe, ahogy a sikló felsivító hajtóművel igen éles szögben bedőlt, miután a fejvadász tövig nyomta a gyorsítópedált és ezzel egyidejűleg a biztonságosság határáig jobbra rántotta a vezérlőkart. A gép megfordult és teljes sebességgel a Székelykő felé indult. A fejvadász továbbra is mereven nézett előre.

• Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Erdélyi történet 2154-ből