Trianonban vált magyar állammá a román állam

Nyugtalan csend ülte meg május ötödikén az MCC kolozsvári képzési központjának előadótermét. Az érkező hallgatóság diszkréten szöszmötölt, az előadók halkan egyeztettek, én meg a fejemet vakartam, amikor láttam, hogy a laptopom akkuja nem fogja kibírni a bő másfél órás beszélgetést. Megszokott helyem egy konnektorért hagytam el, ismerős arcokat nem feledve el, hisz a történész-kerekasztal hetedik kiadásán kis túlzással már minden résztvevőt ismertem, ha máshogy nem, szegről-végről. Mint ahogy az például egy féléves egyetemi kurzus vége felé lenni szokott.

Hasonló vibráló várakozás előzte meg a dákoromán kontinuitás és a honfoglalás című első felvonást is, amit a téma érzékenységének tudtam be, valamint annak, hogy első alkalommal látok egy légtérben, egy asztalnál román és magyar történészeket beszélgetni egy vitás, a két nép történetírása, eredetmítoszai, emlékezetpolitikája között néha feszültségeket is okozó kérdésről.

A hetedik alkalom témája időben alig száz évre tekintett vissza, és ha egy hónappal később, június 4-én rendezték volna a dialógust, akkor naptárilag is pontosan a trianoni békeszerződés aláírásának 106. évfordulóján beszélgethettünk volna a közös román–magyar vonatkozásokról.

A mindig jó kedélyű, fesztelen és naprakész házigazda Marius Turda, az Oxford Brookes Egyetem orvosbiológia-történeti professzora, a Royal Historical Society tagja ezúttal mintha komorabban nézett volna körül, mielőtt üdvözölte a jelenlévőket. Arról beszélt, hogy mindannyian egy koherens akadémiai kezdeményezés részesei vagyunk, amelynek hosszú távú életképességét és sikerét bizonyítja a január óta folyamatos telt ház.

megjegyezte, hogy egy rendkívül bonyolult és nehéz kérdéskör megvitatása előtt állunk, egy olyan történésről beszélgetünk, amelyik óriási jelentőséggel bír a magyarok és a románok történelmében. A trianoni békeszerződés Magyarország lakói és a Romániához került magyarok számára megrázó és mélyen traumatikus volt. Az újonnan létrejött Nagy-Romániában a magyarok, bár továbbra is a lakosság jelentős részét tették ki, etnikai kisebbséggé váltak. Az esemény nemcsak Magyarország és Románia modern nemzetállami fejlődésére volt nagy hatással, hanem az erdélyi román–magyar kapcsolatok alakulására is.

A moderátor felidézte, hogy 1920-ban Magyarország elveszítette területének kétharmadát, és 3 millió magyar rekedt az új határokon kívül, ami generációról generációra öröklődő traumát eredményezett. Ennek érzékeltetésére egy drasztikus kontrasztot hoz fel. Míg 1900-ban Budapest a világ második legdinamikusabban fejlődő nagyvárosa volt New York után, húsz évvel később ez a hihetetlen gazdasági és kulturális fejlődés teljesen összeomlott. Így a 19. század közepén a magyar romantikus költők által megjósolt, a magyar köztudatban meggyökeresedő nemzethalál víziója sokak számára Trianonnal vált valósággá, hiszen a nemzetet éltető álmok ekkor omlottak össze.

Az est előadói a három nagy történelmi régiót képviselték. Dr. Lucian Leuștean, a jászvásári Alexandru Ioan Cuza Tudományegyetem Történelem Karának egyetemi tanára, volt európai ügyekért felelős államtitkár, a külügyminisztérium egykori főtitkára, valamint Románia chicagói főkonzuljaként is szolgált. Havasalföldet Dr. Victor Rizescu történész, a Bukaresti Egyetem Politikatudományi Karának oktatója képviselte, míg Erdély részéről dr. Sárándi Tamás történész, muzeológus, a Maros Megyei Múzeum munkatársa volt jelen.

Fotó: MCC

Marius Turda első kérdése a Habsburg Monarchia összeomlására és annak a magyar elitet érintő hatásaira vonatkozott.

Sárándi bonmotja után kitört a nevetés a publikumból, érezhetően oldódott a hangulat. A háborúba lépés dilemmája és Tisza István félelmei felől indított a történész, aki kiemelte, hogy az akkori magyar miniszterelnök kezdetben hevesen ellenezte a Szerbia elleni hadüzenetet, mivel pontosan tudta, hogy a háború a Monarchia puszta létét kockáztatja. Tisza végül csak a németek támogatásának tudatában adta áldását a hadüzenetre, amit egy szigorú feltételhez között: a Monarchia győzelem esetén is csak minimális területeket kebelezhet be. A kormányfő tisztában volt azzal, hogy újabb területek megszerzése tovább növelné a nemzetiségek amúgy is magas arányát, amit a magyar államgépezet már nem bírt volna el.

Mindannyian jól ismerjük az első világháború alakulását, és a számos sorsforduló közül Tisza István 1918. októberi parlamenti beszédét elevenítette fel Sárándi. Tisza ekkor elismerte, hogy hiba volt a háborúba lépés, és nyíltan kimondta, hogy a Monarchia elvesztette a háborút. A beismerés nem csupán harctéri vereséget jelentett, hanem politikai és diplomáciai kudarcot is, amivel lényegében

Az összeomlást követően kikiáltották a köztársaságot, és Károlyi Mihály vezetésével a korábbi ellenzék került hatalomra. Ebben az időszakban került sor az első olyan hivatalos tárgyalásra a magyar kormány és az erdélyi románok képviselői között, ahol felmerült a monarchia, és azon belül Magyarország föderalizálása. A tervet Jászi Oszkár dolgozta ki, aki személyesen utazott ez ügyben Aradra.

A Monarchia korábbi, stabil időszakaiban a magyar elit még csak el sem jutott a föderalizáció gondolatáig, és a hatalomra kerülő ellenzék is már csak a végső válság és összeomlás pillanatában állt elő ezzel az ajánlattal. Bár korábban Tisza István is folytatott megbeszéléseket a román vezetőkkel, ő mereven ragaszkodott az egységes magyar nemzetállamhoz, és hallani sem akart semmiféle területi felosztásról – egészítette ki Marius Turda, aki Jászi Oszkár és Aurel C. Popovici föderalizációs terveinek különbségeiről is beszélt. Míg Popovici terve szigorúan etnikai elveken nyugodott, addig Jászi Oszkár egy olyan föderációt javasolt, amely továbbra is a Szent Korona történelmi régióin alapult volna. Jászi terve egy progresszív, demokratikus elvet követett, és Károlyi Mihállyal együtt abban bíztak, hogy ezzel a módszerrel még együtt tudják tartani Magyarország népeit.

Az engedmény azonban túl későn érkezett, és az aradi tárgyalások kudarccal záródtak.

A két napig tartó egyeztetések során az erdélyi román elit egyértelművé tette, hogy már nem akarnak a Monarchiában maradni, és számukra az egyetlen elfogadható opció a Romániával való egyesülés. A magyar elit tagjai közül sokan tisztában voltak azzal, ha a Monarchia elveszíti a háborút, az ország nem tarthatja meg a korábbi határait. Világos volt számukra, hogy a legnagyobb veszélyben Erdély van, és ha területeket veszítenek, az nagy valószínűséggel ez a régió lesz. Ugyanakkor Sárándi azt is hangsúlyozta, hogy mindezek ellenére senki sem számított arra, hogy a békeszerződés ennyire radikális és drasztikus lesz.

Itt hívta fel a figyelmet egy érdekes részletre is: 1918-ban már nehéz volt pontosan meghatározni, hogy mit is jelent a követelésekben szereplő Erdély. A korábbi magyar központosítása miatt ugyanis a régió elvesztette korábbi sajátosságait, így az akkori fogalmak szerint már nem volt egyértelműen definiálható sem földrajzi, sem történelmi tartományként. A román követelések is például úgy fogalmaztak, hogy Kelet-Magyarország 23 vármegyéjére tartanak igényt, mivel maga az Erdély-fogalom nehezen volt körülhatárolható.

Marius Turda ezen a ponton az erdélyi magyar elitnek az impériumváltásra adott reakcióiról beszélt. Arról, hogy a Huszadik Század folyóirat megalapítása körüli időszakban, az 1900-as évektől kezdve megjelentek azok a radikális baloldali és progresszív csoportosulások, amelyeknek képviselői később az 1918-as polgári demokratikus, majd az 1919-es forradalmak kulcsfiguráivá váltak. Ezek a haladó szellemű csoportok Erdélyben is éreztették hatásukat, mivel képviselőik – köztük Jászi Oszkár – rendszeresen látogatták az erdélyi városokat és előadásokat tartottak.

Ezzel párhuzamosan jelen volt egy „radikális, nacionalista magyar elit” is, amelynek egyik fő bázisát a kolozsvári egyetem adta, és amelynek megalkuvást nem tűrő hozzáállására a moderátor Apáthy István zoológus professzort, a kolozsvári Állattani Intézet alapítóját hozta fel példaként, aki, ha Németországból olyan levelet kapott, amelyet a feladó Klausenburg címzéssel látott el, azt felbontás nélkül visszaküldte, mondván, csak akkor érdekli a levél, ha Kolozsvár áll rajta. Apáthy semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó a berendezkedő új hatalommal, aminek következtében a román hatóságok börtönbe zárták, és végül egy ott szerzett betegségben halt meg, miután áttelepült Magyarországra.

Turda szerint ugyanakkor

a mindent felborító történelmi változással szembeni ellenállást nemcsak egyéni, hanem intézményi és társadalmi szinten is meg kell érteni,

különösen, hogy az 1919–1920-as átmeneti időszakkal nagyon keveset foglalkozik a történetírás. Azzal a periódussal, amelyben a magyar közösség és elit kezdeti reakciója az impériumváltás küszöbén nem kizárólag egyéni traumákból vagy azonnali kivándorlásból állt. Amíg a magyar elit nagy nevei 1920-ig, sok esetben 1921-ig Kolozsváron maradtak, létezett egy szervezett, intézményrendszereken és városi társadalmi hálózatokon keresztüli tartás és ellenállás.

Ezen a ponton Victor Rizescu következett, aki a nemzeti önrendelkezés koncepciójának hátteréről, illetve a wilsoni idealizmus és pragmatizmus kettősségéről beszélt. A szakember óva intett Jászi Oszkár föderalista elképzeléseinek és a wilsoni önrendelkezés elvének szembeállításától. Szerinte a föderalizmus valójában a nemzeti önrendelkezés átfogó víziójának egyik gyakorlati megvalósítási formáját jelentette.

Amikor a Központi Hatalmak 1918 novemberében fegyverszünetet kértek az Antanttól, tárgyalási alapként Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontjára hivatkoztak. Rizescu úgy vélte, hogy a wilsoni pontokra való hivatkozás egészen az 1920-as békekonferencia végéig egyfajta „fétissé” vált a vesztesek számára, holott 1918 novemberére a 14 pontot az események már régen meghaladták. Például a sokat hivatkozott 10. pont eredetileg csak autonómiát ígért a Habsburg Monarchia népeinek, és egyáltalán nem utalt a birodalom feldarabolására.

Amint a nyugati szövetségesek 1918 júliusában rábólintottak egy önálló csehszlovák állam létrehozására, az autonómiáról szóló 10. pont lényegében okafogyottá vált. A magyar békedelegáció azonban a párizsi tárgyalásokon továbbra is – némileg illuzórikus módon – ehhez a már érvénytelen wilsoni elvhez ragaszkodott. Itt került szóba Wilsonnak az amerikai és a francia forradalom hagyományaiból táplálkozó politikai gondolkodása és orientációja, amivel élesen elhatárolódott a hagyományos brit politikai pragmatizmustól, és az utókor számára is vitatott, hol idealistának, hol realistának tartott figurává vált.

Rizescu felhívta a figyelmet az 1919–1920-as évek legnagyobb kétértelműségére:

amit akkoriban hangzatosan önrendelkezésnek neveztek, az valójában egy puszta „nemzeti determinizmus” volt, vagyis a határok néprajzi (etnográfiai) alapokon történő újra rajzolása szakértők által. Mindez anélkül történt, hogy az érintett lakosságot hitelesen megkérdezték volna például népszavazások révén. Itt szúrta közbe Marius Turda, hogy ezért volt óriási szerepe a földrajztudósoknak: a román oldalt támogató francia Emmanuel de Martonne-nak, illetve a magyar Teleki Pálnak, a híres vörös térkép megalkotójának, amellyel vizuálisan és demográfiailag is megpróbálták alátámasztani az érveiket.

A házigazda itt egy anekdotát idézett fel Ion I.C. Brătianu miniszterelnök, a román békedelegáció vezetője és az amerikai diplomácia párizsi találkozásáról. Eszerint, amikor az amerikai nagykövet megkérdezte Brătianut, hogy miért nem tartottak népszavazást Besszarábiában a Romániával való egyesülésről, a kormányfő erre rendkívül pragmatikusan és őszintén válaszolt:

Ez a történet is jól illusztrálja, hogy a népszavazás intézményét a győztes hatalmak és az utódállamok meglehetősen esetlegesen, mondhatni önkényesen alkalmazták.

Rizescu azzal zárta a gondolatmenetét, hogy a békekonferencia végül jócskán eltávolodott az önrendelkezés eredeti elvétől, és azt csak egy nagyon is „megcsonkított” formában alkalmazta. A határok meghúzásánál az etnográfia csak egyetlen kritérium volt a sok közül. Legalább ilyen fontos volt a történelmi régiók egyben tartása, de mindenekelőtt a gazdasági funkcionalitás. Ennek legékesebb példájaként Rizescu az új román–magyar határt hozza fel:

tisztán néprajzi elvek alapján a határt jóval keletebbre, Románia kárára kellett volna meghúzni.

Azért tolták el mégis nyugatabbra az új határvonalat, hogy a Nagyvárad–Szatmárnémeti vasútvonal a román oldalon maradjon. Ez a vasútvonal ugyanis gazdasági és regionális kapcsolattartási szempontból is létfontosságú volt az új román állam gazdasági túlélése szempontjából, és a győztes hatalmak biztosítani akarták, hogy egy ilyen kulcsfontosságú infrastruktúra baráti államok területén haladjon keresztül. A vasútvonal ugyanis nemcsak helyi szinten volt fontos, hanem egy sokkal hosszabb, Észak-Görögországtól egészen a balti államokig húzódó logisztikai hálózat része volt. Mindezek kiválóan demonstrálják azt a mély ambivalenciát, amely a nemzeti önrendelkezés elvét, valamint a wilsoni idealizmus gyakorlati megvalósulását jellemezte.

Lucian Leuștean azzal egészítette ki a Szatmárnémeti-Nagyvárad vasútvonal kulcsfontosságú szerepére vonatkozó megjegyzést, hogy az valójában nem csupán Szatmárnémeti, Nagyvárad és Arad között húzódott, hanem a pontos útvonala Szatmárnémeti-Nagyvárad-Békéscsaba-Arad volt, míg Románia a béketárgyalások során Békéscsabát is magának követelte.

Az igények mögött tisztán stratégiai és gazdasági megfontolások álltak:

a román fél minden áron egyben akarta tartani az egyetlen olyan jelentős vasútvonalat, amely észak-dél irányban átszelte a térséget, hiszen egy új vasútvonal megépítése akkoriban is elképesztően nagy horderejű és drága projekt lett volna. A román delegáció hivatalos indoklása szerint az infrastruktúra stratégiai szükségletet jelentett a bolsevizmussal szembeni védekezéshez, hisz Magyarországon éppen akkor épült ki a Tanácsköztársaság. Marius Turda itt már ismét a megszokott humorát hozva szólt közbe, hogy a román követelés mögött az a pragmatikus logika is meghúzódott, hogy ha a győztes hatalmak már úgyis osztogatnak, akkor miért ne kérjék el a vasútvonalat is.

Lucian Leuștean itt az ördög ügyvédje szerepébe bújva vette át a szót, arról beszélve, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia elsősorban nem külső nyomásra, hanem belülről omlott össze. A birodalom végét először az osztrákok mondták ki, akiket a magyarok követtek, és csak legvégül csatlakoztak a bejelentéshez a más nemzetiségek.

Az összeomlás brutalitása és váratlansága óriási frusztrációt szült,

mivel a magyar elit úgy gondolta, eljött a várva várt kegyelmi pillanat, amikor visszatérhetnek a valódi Nagy-Magyarországhoz. A történelmi probléma azonban az volt, hogy ebben a pillanatban minden nemzet a saját nemzeti álmát akarta egyszerre megvalósítani, ami elkerülhetetlenül egymásnak feszüléshez, ellentmondásos törekvésekhez és katonai konfliktusokhoz vezetett. Volt egy román–magyar háború is 1918-1919-ben – szúrta közbe Marius Turda, mire Leuștean bólogatva megjegyezte, hogy a konfliktuslista rendkívül hosszú.

Példaként felhozta, hogy s finnek és a svédek is majdnem háborúba keveredtek egymással, de a lengyelek fegyveres harcot vívtak a litvánokkal, ami az egész két világháború közötti időszakot végigkísérte, továbbá a szerbek lerohanták a Bánságot. Hivatalosan tehát véget ért a Nagy Háború, de a fegyveres harcok különféle regionális fellángolások formájában Közép- és Kelet-Európa-szerte folytatódtak.

Ezután a történész rátért a párizsi békekonferencia szerepére, hangsúlyozva annak korlátait és prioritásait. A tárgyalássorozat például képtelen volt hatékonyan kezelni az említett helyi konfliktusokat, mert egyszerűen nem rendelkezett a megfékezésükhöz szükséges eszközökkel. Ráadásul, ami a térség népeinek – így a magyaroknak és románoknak is – fundamentális kérdés volt, az a döntéshozó nagyhatalmak számára csupán másod- vagy harmadrangú ügynek számított. Párizsban az igazi, nagy prioritást a Németországgal kötendő béke, Franciaország biztonsága, a wilsoni víziók és a Nemzetek Szövetségének létrehozása jelentette.

Leuștean végül kitért az amerikai delegáció ellentmondásos szerepére is, mondván,

az amerikaiak egyszerre próbálták meg a játékos és a bíró kettős szerepét játszani.

Szerinte Woodrow Wilson elnök szerepe rendkívül ellentmondásos volt, mivel politikájában a hangzatos idealizmus valójában egy kőkemény és önös érdekeket szolgáló pragmatizmussal párosult. Ez a kettősség abban is megnyilvánult, hogy Wilson elnök 1918. januári 14 pontja valójában nem is pusztán egy elvi nyilatkozat, hanem egy konkrét békeajánlat volt, amelyet anélkül fogalmazott meg az ellenséges tábornak, hogy arról előzetesen egyeztetett volna a saját szövetségeseivel. Az akkor nyerő szériában lévő németek elutasították, amikor meg elfogadták volna, már késő volt.

A történész hangsúlyozta, hogy bár Wilson egyetemi tanárként (a Princetonon tanított politikatudományt) egy igazi szobatudós, filozófus típus volt, akinek látszólag tiszta idealista elvei mögött hiperpragmatikus amerikai érdekek húzódtak meg.

Ki nyert a kereskedelem teljes szabadságával? Nyilvánvalóan a legerősebb, legfejlettebb és legnagyobb pénzügyi forrásokkal rendelkező gazdaság, ami akkoriban már egyértelműen az amerikai volt. Wilson általános leszerelést követelt, de kik is voltak Amerika ellenségei? Kanada vagy Mexikó?

Ezzel szemben a franciák pontosan tudták, hogy a németek előbb-utóbb revansot fognak venni, így számukra a leszerelés egzisztenciális kockázatot jelentett. Végül pedig Amerika számára a nemzeti önrendelkezés valójában egy antiimperialista vízió volt. Az igazi célpontjuk nem az Osztrák–Magyar Monarchia volt, hanem sokkal inkább a Brit és a Francia Birodalom globális befolyásának és gyarmatrendszerének a megtörése.

Leuștean kitért arra is, hogy az amerikaiak annyira távolságtartóak voltak, hogy hivatalosan nem is léptek szövetségre az európaiakkal, csupán társult hatalomként vettek részt a háborúban. Úgy vélték, az európai feleknek kétes céljaik vannak, ezért csupán a számukra kevésbé rosszat választották oldalként.

Az európai antanthatalmak azonban 1918-ban már teljesen ki voltak szolgáltatva Amerikának,

hiszen a háborút valójában nem is annyira az amerikai hadsereg, hanem az amerikai pénz és gazdaság nyerte meg.

Mivel a franciák és a britek ekkor nem engedhették meg maguknak, hogy visszautasítsák a wilsoni 14 pontot, bár egyáltalán nem értettek vele egyet, taktikusan elhalasztották a döntést a békekonferenciára. A párizsi tárgyalások idejére azonban ez a nyomasztó amerikai függőség már csökkent, így az európai nagyhatalmak könnyedén félretolták a számukra kedvezőtlen wilsoni elveket.

A diplomáciai kitérő kapcsán Sárándi Tamás egy anekdotát említett. A történet főszereplője Georges Clemenceau francia miniszterelnök, aki azt a csípős megjegyzést tette Woodrow Wilson amerikai elnökre, hogy rosszabb, mint az Isten, mert Istennek csak tíz parancsolata van. A történész ezután arról beszélt, hogy

a magyar elit képtelen volt elfogadni a vereség után kialakult helyzetet.

Az események akkor vettek radikális fordulatot, amikor az Antant nevében felszólították Magyarországot, hogy engedje be a Balkán felől érkező Antant-csapatokat, köztük a román hadsereget is. Az ultimátum hatására Károlyi Mihály lemondott, és ezzel elszabadult az erőszak az országban. Sárándi hangsúlyozta, hogy ami ezután következett, azt valójában egy körülbelül két évig tartó magyarországi polgárháborúnak kell tekinteni, amelynek idején a vörös- és fehérterror időszakában is követtek el erőszakos cselekményeket, gyilkosságokat.

A történész a radikalizálódást és az erőszakhullámot arra vezette vissza, hogy a magyar elit teljesen elvesztette a fonalat, és egyszerűen nem értette meg, mi történik körülötte. Értetlenül álltak az előtt a tény előtt, hogy a győztes hatalmak nem hajlandók velük szóba állni, és nem értették, miért nem kapnak még csak lehetőséget sem arra, hogy bemutassák a saját érveiket.

Marius Turda ezt azzal egészítette ki, hogy a frontról visszatérő, frusztrált, gyökerüket vesztett katonákból alakultak meg azok a szabadcsapatok, amelyekből később a radikális, illetve náci mozgalmak magjai is kinőttek. Sokan közülük magukévá tették a „Nem, nem, soha!” narratíváját, és heves bűnbakkeresésbe kezdtek a történelmi traumáért.

Egy újabb izgalmas témakör következett, a népszavazások kérdése a magyar és román történetírásban. Lucian Leuștean szerint

mind a magyar, mind a román történetírás hajlamos hibásan közelíteni a népszavazások ügyéhez.

A magyar történetírás és közbeszéd gyakran felveti: mi lett volna, ha tartanak népszavazást Erdélyben, azt sugallva, hogy az eredmény egészen más lett volna. Leuștean szerint ez történelmi szempontból egy teljesen hamis dilemma, kontrafaktuális történelem, hiszen egyszerűen lehetetlen megmondani, mi történt volna.

A román történetírás erre ugyanilyen hibásan, mintegy tükörképként válaszol, mondván, nem voltak népszavazások, de volt helyette egy népszavazás jellegű nemzetgyűlés – folytatta a történész. Leușteant a hideg rázza ettől a megfogalmazástól, mert ilyen jogi kategória egyszerűen nem létezik. Tisztázta is, hogy Gyulafehérváron nem volt népszavazás, az ottani esemény bizonyos szempontból kevesebb volt egy népszavazásnál, más szempontból viszont sokkal több.

A történész hangsúlyozta, hogy egy hagyományos népszavazást az államhatalom szervez és ellenőriz. Ezzel szemben 1918. december 1-jén több mint százezer ember gyűlt össze egy olyan régióban, amelyet a román hadsereg még egyáltalán nem tartott ellenőrzése alatt, hisz a román csapatok ekkor még csak a Keleti-Kárpátoknál jártak. A hatalmi helyzet rendkívül képlékeny volt, a magyar hatóságok és a helyi magyar csendőrök még a helyükön voltak. Hideg volt, esett az eső, és hatalmas volt a sár. Az emberek mégis vállalták, hogy akár több száz kilométert utazzanak egy bizonytalan státusú zónában, csak azért, hogy kinyilvánítsák az akaratukat. Leuștean szerint ez a hatalmas tömeges erőfeszítés Európa-szerte egyedülálló volt.

Végül a szakértő arról is beszélt, hogy a párizsi békekonferencia miért nem írt ki mindenhol népszavazásokat. Négy és fél év pusztító háború után senkinek sem volt se pénze, se energiája, se elegendő katonája ahhoz, hogy minden vitatott területen biztosítsa a szavazások tisztaságát. Ehelyett egy egyszerű, bár vitatható logikát alkalmaztak: aki egy adott nyelvet beszél, az ahhoz a nemzethez tartozik, és abban a nemzetállamban akar élni.

Hamar rájöttek azonban, hogy a térségben egyáltalán nincsenek etnikailag tiszta államok.

Hogy ezt a problémát orvosolják, a békekonferencia bevezette a kisebbségvédelem intézményét. A térség minden új vagy megnövekedett államát, a győzteseket és a veszteseket egyaránt (Németországot kivéve), kötelezték a kisebbségvédelmi szerződések aláírására.

A magyar és a román békedelegációk összetétele kapcsán Marius Turda megemlítette, hogy a magyar delegáció rendkívül művelt emberekből állt. Gróf Apponyi Albert neve hangzott itt el, aki tucatnyi nyelven is beszélt, és aki kapcsán egy történetet idézett fel a román delegációval való találkozásáról. Apponyi a párizsi tárgyalások során románul is megszólalt, amivel mindenkit lenyűgözött. A román reakció azonban kettős volt. Az anekdota szerint Ion I. C. Brătianu azt válaszolta neki:

Turda ezt úgy summázta, hogy Brătianu oly módon beszélt, ahogyan a bojár szokott szólni a paraszthoz.

Lucian Leuștean itt említette meg, hogy Ion I. C. Brătianu a tárgyalódelegáció vezetőjeként gondoskodott arról, hogy minden történelmi tartomány képviseltesse magát, így Erdélyből Alexandru Vaida-Voevod is velük tartott Párizsba. Bár Brătianu és Vaida-Voevod később politikailag eltávolodtak egymástól, a békekonferencia idején Vaida-Voevod – aki folyamatos, sűrű levelezésben állt az otthon maradt Iuliu Maniuval – elismerően számolt be Brătianu lenyűgöző munkabírásáról és stílusáról.

– mondta az egykori diplomata, aki megjegyezte, hogy azóta sem ismer hozzá hasonló vezetőt.

Victor Rizescu azzal nyitott, hogy az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nemzetgyűlés a korabeli kritériumok szerint mégiscsak reprezentatív volt. Ezt azzal indokolta, hogy a korszakban a szovjetek, azaz a munkás- és katonatanácsok elve Oroszországtól egészen Németországig széles körben alkalmazott modell volt a tömegek képviseletére. Turda is közbe szúrta, hogy

ezzel a hasonlattal Rizescu máris szerzett néhány ellenséget a szakmában.

A népszavazások hiánya kapcsán felidézte, hogy a szervezési és katonai nehézségeken túl abban az időben a referendum nyílt szavazást jelentett volna, semmiképpen sem titkosat. Történelmi párhuzamként az olasz egységesítési folyamatot hozta fel, ahol Szicíliától Észak-Olaszországig széles körben alkalmazhatták a népszavazás elvét, és a referendumok kivétel nélkül „bonapartista szellemű” egyhangú eredményeket hoztak. Turda itt hozzátette a korabeli mondást:

Rizescu egy ’90-es évekbeli, saját bevallása szerint ma már politikailag inkorrekt oxfordi anekdotával is szemléltette a lakosság széles körű megkérdezésének körülményességét. A lengyel–orosz határ mentén megkérdeznek valakit, hol szeretne élni, Oroszországban vagy Lengyelországban. A válasz: Lengyelországban, mert Oroszországban túl hideg van. Itt ismét felidézte a szakember a korábbi megállapítását, miszerint a magyar békedelegáció – többé-kevésbé demagóg módon – valóságos fétist csinált a népszavazás ötletéből. Szerinte a magyar delegáció pontosan azért követelte ezt a megoldást ennyire hevesen, mert tisztában volt vele, hogy a megvalósítása a korabeli viszonyok között lehetetlen.

Végül a wilsoni idealizmus és pragmatizmus összefonódására visszautalva azt mondta, nem szabad abban a hitben maradni, hogy ebből a szempontból Wilson lett volna a bajnok. Maguk a Központi Hatalmak is hozzájárultak a nemzeti önrendelkezés eszméjének hitelesítéséhez a háború során azzal, hogy nemzeti önrendelkezést kínáltak az íreknek, vagy épp a flamandoknak. Leuștean itt jelezte, hogy az amerikai idealizmus abban a pillanatban omlott össze teljesen a békekonferencián, amikor a japán delegáció a fajok közötti egyenlőséget kezdte el követelni. A japánok persze tisztában voltak a nagyhatalmak elutasító válaszával, de a felvetésükkel gyakorlatilag véget is vetettek a wilsoni elvek maradéktalan alkalmazása illúziójának.

Románia számára a legfőbb tét kezdetben pusztán az volt, hogy egyáltalán részt vehessen a békekonferencián.

Az Antant-hatalmak ugyanis azzal érveltek, hogy mivel Románia különbékét kötött és kilépett a háborúból, az 1916-os szövetségi egyezményük már érvénytelen. A valóságban azonban Párizs és London ezzel csak zsarolni próbálta a bukaresti vezetést, hogy egy számukra szimpatikus, nyugatbarát miniszterelnököt nevezzenek ki Take Ionescu személyében.

Ionescut kifejezetten európai konzervatívként tartották számon és a nagyhatalmak az ő kinevezésének kikényszerítése érdekében szándékosan halogatták Románia szövetségesi státuszának elismerését. Amikor azonban Ion I. C. Brătianu önmagát nevezte ki miniszterelnöknek, a nagyhatalmak kénytelenek voltak engedni, és Románia januártól hivatalosan is a konferencia résztvevője lett.

Ezzel szemben – emelte ki Leuștean – a háború utáni magyarországi rezsimeket a békekonferencia egyáltalán nem ismerte el. Sem Károlyi Mihály kormányát, sem az azt követő bolsevik rezsimet nem tekintették hivatalos diplomáciai partnernek. Bár történtek bizonyos tapogatózások és kapcsolatfelvételek – például egy dél-afrikai küldött is elutazott Budapestre tárgyalni, hogy felmérje a helyzetet –, ez nem jelentett hivatalos elismerést. Magyarországot, a többi vesztes államhoz hasonlóan csak a legvégén hívták meg a konferenciára, amikor a békeszerződés szövege már készen volt,

így a magyar delegációnak valójában semmilyen érdemi beleszólása nem maradt a dolgok alakulásába.

Az utolsó komolyabb próbálkozás a területi döntések megváltoztatására 1920 elején történt, amikor a békekonferencia néhány hétre Londonba tette át a székhelyét. Ekkor David Lloyd George brit miniszterelnök felvetette az új magyar határok megváltoztatásának kérdését, ám a saját külügyminisztériuma jelezte, a határok kérdése már teljesen le van zárva, nem lehet rajta változtatni. Így Leuștean szerint az 1920. június 4-i trianoni szerződés aláírása pusztán egy olyan döntés hivatalos megerősítése volt, amely a háttérben már 1919 tavaszán végérvényesen eldőlt.

Az utolsó kanyarok egyikére ráfordulva Victor Rizescu arról beszélt, hogy Trianon egyértelműen egy történelmi töréspontot jelent, ám ennek a megítélése egy olyan perspektívából is vizsgálható, amely nem feltétlenül kényelmes sem a románoknak, sem a magyaroknak. Trianon előtt ugyanis a hivatalos magyar állam egy polgári-asszimilációs nemzetfelfogást képviselt, és a magyar állam a nemzetiségi kérdést kizárólag a standard nyugati alkotmányos liberalizmus alapján kívánta megoldani. Ebben a vonatkozásban erőteljesen hivatkozott a francia modellre.

A történész szerint a francia típusú liberális állammodell azt jelentette a gyakorlatban, hogy a magyar állam nem ismerte el a közösségi jogok eszméjét, és nem tett engedményeket a kisebbségi csoportok kollektív nemzeti identitásának elismerése terén sem.

Ezzel szemben a Trianon előtti korszakban a románok egy „etnikai-differencialista” víziót állítottak szembe a magyar állammal, és kifejezetten kollektív jogokat követeltek maguknak, még ha ezt a modern terminust akkoriban nem is ismerték.

Igen ám, de Trianon óta a helyzet radikálisan megváltozott.

Rizescu szerint azóta a román állam ragaszkodik kétségbeesetten ugyanahhoz a centralista, asszimilációs vízióhoz, hivatkozva a klasszikus liberális-alkotmányos standardokra, miközben érthető módon ma a magyarok váltak a kollektív jogok legnagyobb bajnokaivá. Marius Turda találó közbeékelésével:

Rizescu arra is kitért, hogy ez az említett polgári-asszimilációs modell Kelet-Európában valójában sosem volt igazán életképes, sem a 19. században, sem 1920 után. Visszautalva a beszélgetés egy korábbi pontjára, szembeállította a történelmi tartományok föderalista koncepcióját az etnikai alapú autonómiával. Hangsúlyozta, hogy a Habsburg Birodalom alkotmányos kísérletezéseinek időszakában ezt a két kritériumot egyaránt használták és kombinálták (például a nagyszebeni erdélyi országgyűlés idején is), ám a régióban az ilyen rugalmas megközelítések mindig csak kivételek maradtak, szemben az asszimilációra törekedő nemzetállami modellel.

Végül amikor Marius Turda arra kérte Sárándi Tamást, hogy ne csak kutatóként, hanem magyar nemzetiségűként is ossza meg személyes reflexióit Trianon örökségéről, Sárándi egy nagyon fontos historiográfiai szemléletváltásra hívta fel a figyelmet. Sokáig, mind a közgondolkodásban, mind a magyar történetírásban az a nézet uralkodott, hogy Trianonhoz elsősorban a nemzetiségi probléma vezetett. E korábbi narratíva szerint a tragédia fő oka az volt, hogy a magyar elit nem kezelte megfelelően a kisebbségeket, nem kapták meg a kellő jogi elismerést és engedményeket a magyar államon belül.

Sárándi szerint mára ez az elképzelés megváltozott, és a kisebbségi probléma már csak egyike az okoknak. Példaként idézete fel az 1868-as horvát–magyar kiegyezést, amikor a magyar állam a horvátokkal gyakorlatilag egy másik dualizmust írt alá. Ez a megegyezés olyan széles körű jogokat biztosított a horvátoknak, mint a területi autonómia, a saját parlament, a különálló törvénykezés és a nemzeti nyelv használata. A magyar állam egyszerűen nem tudott volna többet ajánlani a horvátoknak annál, mint amit 1868-ban megadott, 1918-ra mégsem akadt egyetlen olyan horvát politikus sem, aki Magyarország kötelékében akart volna maradni.

A történész szerint tehát a 19. század egyszerűen a nacionalizmus évszázada volt.

Ez a mindent átható, mindent elsöprő eszme volt a korszak meghatározó mozgatórugója, és a történelem alakulása végső soron egyáltalán nem azon múlt, hogy a magyar állam jól vagy rosszul bánt a nemzetiségekkel. A Monarchia és Nagy-Magyarország felbomlása a nacionalizmus dinamikája miatt, az engedményektől függetlenül elkerülhetetlen volt.

– mondta Sárándi, aki szerint ez a közösség Trianon következtében egy kényszerű kisebbségként jött létre, ám a 20. század viszontagságai során – és különösen az 1989-es rendszerváltást követően – képes volt egy „autonóm közösséggé” fejlődni, felépítve egy párhuzamos társadalmat, ami akár egyfajta kiutat is jelenthet a kisebbségi probléma egyenletéből.

Trianon öröksége kapcsán Lucian Leuștean azzal a dilemmával indított, hogy vajon létezik-e egyáltalán középutas megoldás az egyik oldalon lévő szenvedés és fájdalom, valamint a másik oldalon lévő elégedettség között? A választ ő maga sem tudta a kérdésre, szerinte nincs ilyen modus vivendi, de vélte,

Ezt követően rátért a magyarosítás és az utólagos románosítás kérdéseire, kiemelve, hogy az egyenletből szinte mindig kihagynak egy alapvető tényezőt: a kulturális felsőbbrendűséget. Leuștean hangsúlyozta, hogy

kulturális felsőbbrendűség nélkül egyszerűen nem létezik sikeres asszimilációs folyamat.

A korabeli magyarosítás pontosan ezen a kulturális felsőbbrendűségen alapult, amelyet még azok is elismertek, vagy legalábbis vonzónak találtak, akik maguk is átestek az asszimilációs folyamaton. Érvként egy másik történelmi példát is hozott, Oroszországot és a besszarábiai oroszosítást. Bár ezek a folyamatok sem jártak teljes sikerrel, de ott értek el részleges és átmeneti sikereket, ahol adott volt a kulturális felsőbbrendűség.

Mindebből arra következtetett az 1920 utáni erdélyi románosítás vonatkozásában, hogy ahol nem létezett ez a kulturális felsőbbrendűség és még csak az igény sem volt rá, ott nehéz bármiféle asszimilációról beszélni. Marius Turda erre megjegyezte, nehéz lett volna elvárni a magyaroktól, hogy asszimilálódjanak a román kultúrába, ha azt alsóbbrendűnek tartották.

A hallgatói hozzászólások egyike tökéletesen összefoglalta a téma és az esten elhangzottak lényegét.

– idézte Pálffy Zoltán történész, a BBTE oktatója Mihail Kogălniceanut, majd egy személyes történetet elevenített fel.

„Ülünk a levéltárban, majd az olvasóterembe bejön valaki, és halkan megkérdezi:

»Elnézést a zavarásért, de van itt önök között, aki tud magyarul? Itt egy vendégünk Budapestről, és el kell intéznünk a papírjait, szükségünk lenne egy tolmácsra.«

A jelenlévő nyolc emberből hét felállt. A nyolcadik is jelentkezett, de némi késéssel, mert a kabátja beleakadt abba a hatalmas, A3-asnál is nagyobb fóliába, és nem akarta tönkre tenni a dokumentumot. Körülbelül erről van szó. A győztesek jól megvannak a helyükön, és nem gondolnak a történelemre. Nekünk van egy kicsit eltolódottabb perspektívánk, hogy úgy mondjam, és itt be szeretnék vezetni egy talán vicces, talán komolytalan kifejezést. Azt mondanám, hogy az erdélyi magyarok túlnyomó többsége – és vannak ilyenek a nem erdélyiek között is – egy örökletes betegségben szenved. Úgy hívják, hogy trianonitisz. Ez lehet akut, vagy egy passzívabb, látens formában jelentkező kór. A kérdés az: gyógyítható-e vagy sem?

Nem vagyok sem orvos, sem gyógyszerész. Szerintem nem gyógyítható, de meg lehet tanulni együtt élni vele anélkül, hogy folyamatosan tüneteket produkálna.”