Miért nem lehet kivenni a politikából a politikát?

Emberpróbáló időszakon van túl az erdélyi magyar közösség. Kezdődött a 2024-es szuperválasztási évvel – amelyet utólag szuper-hosszúnak is nevezhetünk –, amely lélegzetvételnyi időt sem adva a magyarországi országgyűlési választási kampánnyal folytatódott, és torkollott a 2026-os nagy hüledezésbe.

A legelemibb emberi félelmekre, ösztönökre építő romániai és magyarországi kampány- és választási zaj még a fekete öves politikafóbok idegrendszerét is kikezdte, nem beszélve azok mentális állapotáról, akik ugyan eddig is bizonyos mértékig érdeklődtek a közéleti történések iránt, de ilyen intenzitású adok-kapokban még nem volt részük.

A bő két év alatt minden eddiginél többet beszélgettem a környezetemben élőkkel az éppen aktuális politikai folyamatok iránt érdeklődőkkel, és nagyon örültem annak, hogy olyanok is megkerestek, akik addig apolitikusak voltak. Az még inkább bizakodásra adott okot, hogy nemcsak a szűk ismerősi körből érkeztek ezek az emberek, szociológiai mutatók tekintetében is jóval tágabb volt a merítés.

A hazai politikacsinálás tradíciói, a mindenkori politikai elit szerepfelfogása és teljesítménye azonban egyáltalán nem könnyíti meg az állampolgárok helyzetét, amikor esetenként a politika hideg fejű értelmezésére vállalkoznának. A politika és a politikusok társadalmi megbecsülése nem véletlenül tanyázik minden erre vonatkozó statisztika legvégén, és a közéleti kérdésekre legyintő fásult kézmozdulatokat vétek lenne azzal elintézni, hogy renyhék gondolkodni az emberek.

A demokratikus társadalmakban tömegek lépnek be valamilyen formában a politikába, és a tömegtársadalmak könnyen mozgósíthatók, manipulálhatók, a politikusoknak évezredes múltra visszatekintő a szándékuk, hogy befolyásolják az emberek vágyait, elvárásait.

A digitalizáció útvesztőiben bolyongó, újabban az élménypolitizálásra hangolt állampolgárok minden eddiginél nagyobb mértékben sérülékenyek, befolyásolhatók. Az állampolgár ezekre az interakciókra, tapasztalatokra alapozza tudatosan vagy öntudatlanul a politikummal szembeni viszonyulását, és a tömegtársadalom tagjai a hiperaktivitás és a közömbösség közötti skálán mozognak.

Magától értetődő, hogy egy demokratikus berendezkedésű állam számára a politika mozgatórugói, alapvető mechanizmusai és törvényszerűségei, a politikusok szándékai iránti értelmező állampolgári attitűd lenne kívánatos, ami elméletben olyan tudással vértezné fel a választópolgárt, hogy a demokratikus választások közötti periódusban képes legyen a felelősségteljes mérlegelésre és az ezen alapuló választói döntésre. A valóságban ezt – a nézzük a dolgokat az önmaguk valóságában – reflexiót legtöbbször felváltja a hatalomgyakorlás természetétől való morális viszolygás, a bonyolult döntési folyamatok átláthatatlansága miatti értetlenkedés, passzivitás, majd

A hónapokon át tartó napi eszmecseréim – a teljesség igénye nélkül – a következő témakörök mentén zajlottak: a demokrácia mibenléte, a népképviselet elve, a közjó fogalma, a korrupció, a hatalom, a politika természete, az emberi természet, morál és politika, választási rendszer, a szakértői kormány, parlamenti és államfői hatáskörök.

A (politika)filozófiai vonatkozások és a gyakorlati politika kérdései folyamatosan átszőtték a beszélgetéseket, amelyek számomra egyik legtanulságosabb észrevétele az volt, hogy sokan a közjó szolgálata felől közelítettek a témához, mondván a politika célja a közjó szolgálata. A politikusoktól azt várnák el, hogy ennek a szellemében képviseljék az állampolgárokat és kormányozzák az országokat, és az állampolgároktól kapott hatalmuk ne cél legyen, hanem

Megjegyeztem itt, hogy a közjó szolgálatára valóban tekinthetünk a politika centrumaként, de ki vagy kik határozzák meg, mit jelent a közjó? A liberális alapállásból meghatározott közjó nem biztos, hogy egyezik a szocialista vagy konzervatív közjófelfogással, az ateista megközelítés sem feltétlenül rokon a vallásos szemlélettel. Az is felmerült, hogy létezhet-e mindenkire egyformán vonatkoztatható közjó, vagy amikor a politika a közjóra hivatkozik, valójában mindig egy meghatározott csoport közjóra vonatkozó értékrendjét kényszeríti rá a többiekre.

A hatalomszerzés- és megtartás eszközeiről is kimerítően szóltunk, de bármelyik téma jött elő éppen, a legtöbb beszélgetőpartnerem alapállását egy tiszta és mély idealizmus lengte be. A politikára egy zavaros, erkölcstelen mocsárként tekintettek, amit meg kell tisztítani a hínároktól, hogy betölthesse a fenti funkcióját.

Ha a szomszédunk hazudik nekünk, azt árulásként éljük meg, ha egy politikus semmitmondásba csomagolja a legújabb államközi tárgyalásának bizalmas részleteit, mondjuk nemzetbiztonsági okokból, az már politika – érveltem. Ahhoz, hogy egy politikus, vagy politikusok csoportja a közjót szolgálhassa, előbb hatalmat kell szereznie, és ha megszerezte, akkor meg is kell tudnia tartani egy olyan térben, ahol a sokféleképpen gondolkodó állampolgárok elvárásai óhatatlanul összeütköznek a véges erőforrások tényével, ami óhatatlanul konfliktusokhoz vezet.

olyan kollektív döntésekre kell jutniuk, amelyeket kötelező erejűnek tartanak magukra nézve. A politikának számos definícióját adták az idők folyamán, de talán ez foglalja össze a legtágabban a folyamatot. Könnyű belátni, hogy nézetazonosság esetén nem beszélhetünk politikáról, ami meggyőzést, alkudozást és valamilyen fajta döntéshozatali eljárást feltételez.

Ez a folyamat leginkább a választási kampányokban ragadható meg, amikor különböző – igaz, hamis, megfelelő, nem megfelelő – érvek ütköznek. A meggyőzés, az alkudozás valódi terepe a kulisszák, a zárt ajtók mögött van, ahol legtöbbször nem bánnak kesztyűs kézzel egymással a felek, akik az őket megbízó választói rétegek érdekeit összefésülve a saját hatalmuk, pozícióik megtartásának állandó kényszerével, hajlamosak sutba vágni minden elvet, miközben a megtévesztés óriási festőkészletének minden színébe belemártják az ecsetjüket. Fontos, hogy bármennyire is nemtelen módon jutottak kompromisszumra, a döntést kötelezőnek tartják az adott csoportra nézve, legalábbis a legtöbb esetben.

– hangzott a felelet, amire egy másik, másképpen gondolkodó beszélgetőtársamat idéztem, aki egy rövid sztorival foglalta össze a politikafelfogását.

„Polgármester úr, de hát megígérte!” – csattant fel az egyszeri választópolgár, aki számon kérte a községvezetőn a be nem tartott ígéreteit.

„Megígértem és a mostani kampányban is megígérem!” – jött a felelet.

Ez a kettősség vonult végig az elmúlt időszakon, hol egyik, hol másik kerekedve felül, és jól illusztrálja

azt a szembenállást, ami a magánerkölcs és a politika erkölcse között feszül azóta, hogy erre – az utólag cinikusnak és despotának is tartott – Machiavelli kerek-perec rámutatott.

Arról a korszakos felfedezésről van szó, hogy a politika erkölcse nem mindig vezethető le a magánember erkölcséből, de ez még nem jelenti azt, hogy erkölcstelenség lenne. Machiavelli újítása abban rejlik, hogy nyíltan leírta, amit kora itáliai városállamaiban mindenki tudott, de nem mert kimondani: aki minden körülmények között jóra törekszik, nem alkalmazkodik, az

és magával ránthatja azokat is, akikért felelős. A firenzei filozófus és politikus eredetisége nem abban rejlik, hogy elválasztotta volna a politikát az erkölcstől, ahogy azt sokan állítják, hanem az értékpluralizmus előfutárjaként arról beszélt, hogy két teljesen inkompatibilis, de önmagában egyaránt érvényes erkölcsi értékrendszer létezik: a keresztény erkölcs és a klasszikus vagy antik római erkölcs.

A szeretet, az irgalom, az áldozatvállalás, a megbocsátás, a másvilági üdvösségbe vetett hit, a békesség és az alázat szerinte inkompatibilisek a bátorság, az erő, az állhatatosság, a fegyelem, a közösségi siker, a világi boldogság és a haza dicsőségének antik eszményeivel. A politikai siker megköveteli, hogy az uralkodó – ha a szükségesség úgy kívánja – akár kegyetlen, erőszakos vagy megtévesztő módszereket is alkalmazzon. Számára a haza jóléte és megmaradása a legmagasabb rendű cél, amelyért semmilyen személyes vagy erkölcsi áldozat nem túl nagy.

Vessünk egy pillantást a 2024-es romániai elnökválasztásokra és a 2026-os magyar országgyűlési választásokra. A demokratikus állam megőrzése érdekében egyik esetben érvénytelenítették a választásokat, a másik esetben zokszó nélkül átadták a hatalmat.

Azt Machiavelli sem vitatta, hogy dicséretes volna, ha a korszak politikusi archetípusának számító fejedelem felvértezné magát a humanista erényekkel és mindenkor a humanista erkölcsiség alapján cselekedne a saját állama és dicsősége érdekében, ugyanakkor a céljai elérése és az érdekei képviselete érdekében nem elegendőek az általában jónak, keresztényinek tartott erények. Továbbá

A korabeli keresztény Európában ez az ostobának és bűnösnek tartott szemlélet megdöbbenést keltett, hisz nyitva hagyja a kérdést, mi történik ezekkel a politikusokkal az ítéletnapi igazságosztáskor.

A magánéleti morál logikájának a politikára való alkalmazása természetes, érthető reflex, hisz a morál az első mérce, amivel az állampolgár megítéli egy vezető alkalmasságát. Ha a politikusok büntetlenül csalhatnak, következmények nélkül hazudhatnak, az mindenki számára egyet jelent: rájuk nem vonatkoznak a szabályok. Ezért a bonyolult és átláthatatlan politikai folyamatok elsődleges viszonyítási alapjait és garanciáit még mindig azok a keresztény gyökerű erények jelentik, amelyeket Machiavelli összeegyeztethetetlennek tartott a politikai cselekvéssel.

Bármelyik fenti témakört is veséztük ki, ez a dichotómia végigvonult a beszélgetésen, sehogy sem tudtuk megkerülni. A napi aktualitások értelmezésén túl a legnagyobb hozadéka az volt ezeknek az az alkalmaknak, hogy az eddig apolitikus barátaim, ismerőseim őszinte érdeklődéssel és lelkesedéssel vetették bele magukat a politika távolról sem fekete-fehér világába. Abba a közegbe, amelynek Hannah Arendttel szólva nem a jóság gyakorlati megvalósítása a feladata, hanem a közös kapaszkodók,

A demokrácia egyik nehézsége, hogy erkölcsi alapú versenyt is feltételez olyan területen, ahol a tiszta erkölcsök nem működnek, miközben a választók a Jó oldalon szeretnek állni.

A politikusokat tehát láthatjuk úgy is, hogy néha szükségszerűen olyat tesznek, amit magánemberként nem volna szabad megtenniük, és amiért valamilyen értelemben bűnösek maradnak a szemünkben, még ha a nagyobb képet nézve helyesen is döntöttek. Ha szentként tekintünk a politikusra, óhatatlanul csalódunk, ha gazembert látunk benne, cinikusakká válunk.

Akik képesek elfogadni, hogy nemcsak a jó és a rossz ütközhet, hanem a jó és a jó is, akik tisztában vannak vele: ahhoz, hogy jót cselekedjenek, néha be kell mocskolni a kezüket, és akik képesek a maga bonyolultságában, tragédiájában szemlélni a világot, azokból lesznek a politikusok. Talán azért is félünk az értés, az értelmezés szándékával közelíteni a politikához, mert attól tartunk, ha lerántjuk a leplet, bűnrészessé válunk, és oda az ártatlanságunk.