Isten látja lelkemet, nem vagyok megveszekedett szurkoló. Életemben először gyerekként voltam focimeccsen. Nagyapám vitt ki a stadionba valamikor a nyolcvanas évek elején. Nem emlékszem, milyen csapatok játszottak: fehérek a pirosak ellen. Egy mukkot sem értettem az egészből. Apró emberek rohangáltak a pályán, nem tudtam, ki kicsoda, a labdát se láttam időnként. Azt viszont jól hallottam, hogy mindenki ordítozik körülöttem, és igen gyakran nyomdafestékbe ütköző kifejezések is elhangzottak. Eltátottam a szám rendesen: ha én mondanék olyanokat, jönne a fejmosás. De úgy tűnt, akkor, ott senkit sem zavart.
Jóval később, felnőtt fejjel jártam ismét stadionban, a CFR szurkológárdájáról készítettünk dokumentumfilmet. Értelemszerűen a CFR-szurkolók közt sertepertéltünk minden meccsen. Akkor értettem meg, hogy működik a lelátók népe. Gólt rúgtak a kolozsváriak, felmorajlott körülöttem a tömeg és azon kaptam magam, hogy nagyon nem a filmre figyelek, hanem ugrálok, ordítok, pedig nem lettem szurkolóbb. Mikor pedig vélt vagy valós igazságtalanság történt, bizony az én számon is kicsúszott egy jó hangos káromlás. Vagy több.
Olvasson még:
Saját tapasztalataim alapján sem értem tehát azt a (mű)felháborodást, amely az épp zajló foci-Eb bizonyos meccseit követi, hurrogásügyileg. (És nem, nem arra gondolok, amikor a román ultrák Mongóliába küldik a magyarokat, vagy a magyar ultrák lehomoszexuálisozzák Ronaldót. Ez valóban nem szép, annak ellenére, hogy az indulat nagyon is érthető.) Konkrétan a múlt szombati magyar-francia meccsre gondolok: a francia csapat két übersztárja, Mbappé és Benzema lelkileg sérült a mérkőzés során, ugyanis a magyar szurkolók a hírek szerint huhogtak és rasszista kifejezéseket vágtak a fejükhöz, amikor hozzájuk került a labda.
Az tény, hogy a franciáknak nem sikerült villogni a magyar válogatott ellen. A gallok eleinte még a hőséget okolták a halovány szereplés kapcsán. Ám aztán elkezdődött a rasszistázás és a huhogótrauma. Na mármost, én értem, hogy szinte másfél évig üres lelátók előtt játszottak a csapatok. Vagyis jó (vagy rossz) esetben csak az edzők szidhatták a játékosokat, mint a bokrot. De akkor ehhez csak annyit tudok hozzátenni: Isten hozott minden mimózalelkű focizsenit a való világban! Kicsit olyan ez, mint amikor a proghipszterek osztják a tutit a romkocsmákban és hát persze, hogy senki nem szól be nekik. Aztán amikor kilépnek a lufijukból, azonnal sírógörcsöt kapnak, hogy a világ miért nem olyan, ahogy ők a trendi koktélok fölött vizionálták.
Persze az is lehet, hogy újabb paradigmaváltás előtt állunk: az UEFA és az egyéb fórumok hamarosan betiltják a csúnya szavak használatát a lelátókon. És akkor most képzeljük el, például az angol szurkológárdát, amint dühösen udvariasan ezt üvölti mondja a bírónak: Füttymester uram, elnézést, hogy szólunk, de ez talán mégsem volt les.
Vagy gólt kap a nemzeti válogatott egy tétmérkőzésen, mire a lelátó felbődül: Irgum-burgum, hát nem beszaladt a kapunkba?
Vagy az ellenfél sunyi csatárjának sikerül kierőszakolnia egy tizenegyest egy ügyes vetődéssel, mire a drukkerek: Kedves XXX, lehet, hogy többet kéne olvasnia a fair play szabályairól!
És a sort hosszan folytathatnám. De minek, totális fikció. A lelátók népe nem így működik. Ami pedig a csodalábú, ám (ál)mimózalelkű szupersztárokat illeti, számukra is van egy jól nevelt tanácsom: fiúk, tessék kevesebbet nyavalyogni és jobban játszani. Basszátok meg!
You must be logged in to post a comment.