Beregszász főutcája, a főtér sarkán álló színházzal – vele szemben a nemrég felállított Fedák Sári-szobor –, a csípős télies szélben lengedező ernyőkkel, a magyar főiskola impozáns épülete előtt magasodó karácsonyfával, kicsit odébb az ukrán, magyar és európai színekben játszó, zsinagógából lett városi művelődési házzal egy kicsit kopott, de alapvetően élhető és kedélyes város képét mutatja. Egy városét, amely mintha nem is egy olyan országban lenne, amelyben pár napja vezették be a hadiállapotot.

A beregszászi színház bejárata

A hadiállapot érzete egyébként már a határ felé menet, a romániai utakon is eszembe jut: néhány helyen – bár a kárpátaljai utazásunk idején még három nap választ el a román nemzeti ünneptől – tetőtől talpig román trikolórba burkolózott fiatalokat lehet látni, akikről testtartásuk és hanghordozásuk alapján lerí, hogy vélhetőleg nem csak kávét fogyasztottak a reggelijük mellé. A centenáriumi eufóriából a hadiállapotba: egyik sem tűnik derűs opciónak, még akkor sem, ha tudjuk, hogy Kárpátalja egyelőre megúszta a rendkívüli állapotot és az azzal járó összes riasztó következményt; csak tíz ukrajnai megye részesült az „áldásból”, jellemzően az Oroszországgal, illetve az orosz érdekszférának számító területekkel – mint a Dnyeszter melléke, az Azovi- és Földközi-tenger – határos régiók.

Ukrajnát azonban ezekben a napokban nemcsak a kercsi orosz–ukrán incidens (milyen szép eufemizmus!) tartja lázban. Az utazásunkat megelőző napon az asztélyi határátkelőt – ahol átlépünk Ukrajnába – blokád alá vonták feldühödött autós tüntetők, akik a külföldi rendszámú autókkal kapcsolatos új állami szabályozás ellen tiltakozva bénították meg több határállomás amúgy sem mindig zavartalan forgalmát. Kárpátaljai barátaink mesélik el, miről is van szó pontosan: az ukrán kormány úgy döntött, véget vet az eddig teljesen bevett szokásnak számító tranzitálásnak, vagyis annak, hogy számosan a külföldi rendszámú autók tulajdonosai közül, elkerülendő a honosítás csillagászati költségeit (Ukrajnában forgalomba beíratni egy külföldön vásárolt használtautót nagyjából annyiba kerül, mint ha otthon vásárolnának új gépkocsit), ötnaponta átlépték a határt oda-vissza. Munka, család, plusz határátlépés, nagyjából hetente – ez is egy életforma.

Útlezárásos tüntetés a Csap-Záhony határátkelő ukrán oldalán | Fotó: Nemes János/MTI 

Amikor legutóbb itt jártam, idén tavasszal – tényleg, újabban gyakrabban járok errefelé, mint haza a szüleimhez, a Helikon névre hallgató (ha már íróként jön ide az ember…) makkosjánosi hotelben lassan előre köszön a pultos –, nem gondoltam, hogy a helyzet súlyosbodni fog, bár belátom, ez csak az én naivitásomat „dicséri”. A kárpátaljaiak körében a feszültség érezhetően nőtt, és bár vannak higgadt hangok, melyek szerint az egész ügyet a média fújta fel, a hadiállapot részleges bevezetése pedig csak pánikkeltésre szolgál, a helyiek közérzetének meghatározó eleme a szorongás.

Kárpátalja magyarjai egyszerűen már nem hiszik el, hogy az elmúlt évek folyamatos jogsértései, államilag vezérelt vagy legalábbis szított vegzálásai (legutóbb Orosz Ildikót, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorát idézte be az ukrán belügy október 23-i budapesti beszéde miatt, büntetőeljárás is indulhat ellene) után békén hagyják őket: azt, hogy Kárpátaljára egyelőre nem terjed ki a hadiállapot, ideiglenesnek, a szerencse pillanatnyi állásának tartják, amely bármikor megváltozhat, amikor a kijevi hatalmi önkénynek érdekében áll.

Emlékeztető a „permanens hadiállapotra”: az ukrán hősök fala a magyar többségű Beregszászon

Elég általános az a vélekedés is, hogy az egész helyzetnek belpolitikai okai vannak: a népszerűségét vesztő államfő, Porosenko – aki a donbászi harcok és a Krím de facto elcsatolása miatt sem ragadtatta magát ilyen példátlan lépésre – a hadiállapot bevezetésével igyekezett (volna) megszilárdítani a hatalmát, és nem mellékesen elhalasztani a számára valószínűleg nem sok jót tartogató választásokat. Ennek fényében maga a (formálisan) kiváltó ok, a kercsi szorosban megtörtént incidens is sajátos, már-már összeesküvés-elmélet ízű magyarázatokat nyer – nem tudni, mit miért tesznek a háttérben a hatalmasok, miért játszanak a tűzzel, de az egész a mi bőrünkre megy, és semmiképpen sem jöhetünk ki jól belőle.

És épp ez a leginkább aggasztó az elmúlt évek permanens (kimondott vagy kimondatlan) hadiállapotban való létezésében. A teljes létbizonytalanság, a belátható jövőperspektíva hiánya. A kárpátaljai magyarok – mentálisan legalábbis, de rengetegen közülük a szó szoros értelmében – amúgy is fél lábbal Magyarországon élnek, a külföldi munkavállalás, az elvándorlás soha nem látott mértékű, a kényszersorozástól (is) tartó fiatalok tömegesen hagyják el a szülőföldjüket, a gazdasági helyzet a béka ülepe alatt – minden újabb közérzetrontó fejlemény beláthatatlan mértékben járul hozzá Kárpátalja „kiürüléséhez”.

A KMKSZ plakátokkal kampányol a béke megőrzéséért

Vagy legalábbis az örökös tranzitáláshoz, az otthontalanság érzetének kialakulásához – egy olyan országban, amely maga is folyton ingázik, Kelet és Nyugat, a megkésett (és ezért túlhajtott) romantikus nemzetépítés és a sietős, sajátosan posztszovjet modernizáció között.

A „nagy egyesülés” centenáriumát ülő Romániába való visszatérésünk délelőttjén, a városközpontban bóklászva, Beke Mihály Andrásba, az erdélyi származású beregszászi magyar konzulba botlunk, aki több ízben házigazdája volt a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok összmagyar merítésű rendezvényeinek. Kezet szorítunk: visszavárunk, mondja. Jövünk még, bólintunk, ha beengednek. És ezen most csak félig-meddig sikerül mosolyognunk.