Csaba királyfi és Uncle Sam, az Egyesült Államok és a romániai (magyar) politika

Ha nem mindig érthető, mi miért történik éppen úgy, ahogy, próbáljuk a nagy képet nézni, sok minden a helyére kerülhet.

Hirdetés

Az elmúlt években többször is írtam arról itt, a Főtér hasábjain, hogy ha geopolitikai szemüvegen át nézzük, egy sor egyébként „ártatlan” romániai belpolitikai esemény úgy is összefügg, ha látszólag nem és ha nem vagyunk összeesküvés-hívők.

Arról van szó, hogy a három évtizeddel ezelőtti kelet-európai rendszerváltások és a Szovjetunió összeomlása, az orosz befolyás megszűnése óta az Amerikai Egyesült Államok kiemelt geopolitikai térségként kezeli a térséget, amelyhez Románia is tartozik. A jelenből visszatekintve, néhány évvel a Krím-félsziget orosz megszállása és közel másfél évvel Ukrajna megtámadása után a napnál is világosabb és teljesen érthető Washington figyelme a térség iránt. Az 1990-es évekbeli véres délszláv háborúk arra is figyelmeztették Amerikát, hogy a rendezetlen etnikai problémák milyen veszélyes perspektívát vetíthetnek előre a balkáni, kelet-európai térségben.

Románia kiemelt stratégiai fontosságát mérete és fekvése mellett az is fokozza, hogy a zavaros 1990-es évek után az ország vezetése (hol a kormány, hol az államelnök, hol mindkettő)

erőteljesen és töretlenül Amerika-párti és készségesen együttműködik Washingtonnal,

legyen szó titkos CIA-börtönök működésének engedélyezéséről, vadászrepülőgép-vásárlásról, pénznyelő autópálya-építésről (emlékszünk az amerikai Bechtelre, ugye), a fekete-tengeri kőolaj- és gázkitermelés amerikai érdekeltségeiről és sorolhatnánk.

A legfontosabb elem nyilván az, hogy Bukarest gond nélkül „megengedte”, hogy az ország területén működjön az amerikai rakétapajzs egyik eleme (Deveselu), aztán jelentős amerikai katonai bázisok épüljenek ki a Fekete-tenger partján, Konstanca mellett és Aranyosgyéresen is, a Brassó megyei Nagysinken pedig nagyszabású NATO-hadgyakorlatokat tartsanak jelentős amerikai részvétellel.

Azt is tudjuk, hogy a romániai korrupcióellenes harc erőteljes amerikai sugallatra és politikai támogatással indult be, Washington ugyanis geopolitikai biztonsági kockázatot látott a romániai nagykorrupcióban. Klaus Iohannis államfőt igencsak szeretik a Fehér házban (bárki is legyen ott az elnök), az amerikai külügyminisztériumban és a Pentagonban is, 2014-es elnökké választását pedig már-már amerikai ügyként kezelték és támogatták az akkori miniszterelnök Victor Ponta ellenében, akiben az orosz érdekek képviselőjét látták.

Az is nyílt titok, hogy Romániában minden fontos döntést megelőz egy konzultáció az amerikai nagykövettel, legyen szó fontos törvények elfogadásáról, választásokról vagy egyéb, nagy horderejű döntésről.

És persze azt se feledjük, hogy a Project on Ethnic Relations (PER) nevű amerikai civil szervezet (értsd: civilszervezeti köntösbe bújtatott amerikai érdekérvényesítő, informális külpolitikai entitás) milyen szerepet játszott az 1990-es évektől kezdve a romániai etnikumközi viszonyok, különösen

a román–romániai magyar viszony mérsékelt szinten tartásában,

ami az 1990-es Fekete március után és a balkáni háborúk fényében különösen fontos geopolitikai jelentőségű célkitűzése volt Washingtonnak Európa keleti részében.

Kezdve a Neptun-ügyként elhíresült találkozósorozattal, amit aztán több, Romániában és külföldön rendezett hasonló egyeztető megbeszélés követett, a PER pragmatikus célja az volt, hogy a román és a romániai magyar (vagyis RMDSZ-es) vezetők asztalhoz ültetésével rávegye a „feleket”, hogy találjanak békés és tartós megoldást az etnikumközi viszony békés szinten tartására. Ennek a folyamatnak a közvetlen következménye, hogy az országos szinten hagyományosan 5 százalékos támogatottságú RMDSZ, kisebb megszakításokkal ugyan, de évtizedek óta tagja a bukaresti kormánykoalícióknak.

Az Egyesült Államok ugyanis a Szovjetunió szétesésével és a térségbeli orosz befolyás csökkenésével megbízhatóan és előre tervezhetően kívánta növelni és megtartani a befolyását Kelet-Európában, konkrétan az időközben NATO-taggá vált Romániában, egy ilyen stabilitási tervet pedig belülről gyengített volna egy belső etnikai, román–magyar ellentét.

A következő évtizedek, főleg a közelmúlt történései Washingtont igazolták: miután Oroszország 2014-ben megszállta és annektálta az addig Ukrajnához tartozó Krím-félszigetet, máris látszott, hogy

Romániának földrajzi pozíciója révén kiemelkedő szerepe lesz a térség biztonságpolitikájában.

Mert a NATO-tag Törökország megbízhatatlannak bizonyult, a szintén Fekete-tenger parti Bulgária pedig hosszú évek óta mély és megoldhatatlannak tűnő problémákkal küszködik (sorozatos politikai, kormányalakítási válság, általános korrupció, az alvilági szálak folyamatos jelenléte a nagypolitikában stb.). Így az Egyesült Államok Romániában látta az egyetlen megbízható szövetségesét a Fekete-tenger parti NATO-tagállamok közül. Románia kiemelten fontos stratégiai szerepét aztán tovább fokozta a háború, amit 2022 februárjában Ukrajna ellen indított Oroszország. A háborús helyzetben Varsó mellett Bukarest vált Washington legfontosabb partnerévé a NATO keleti szárnyának védelmi képletében.

A Romániában 1991 és 2012 között működő PER közvetítő munkájával párhuzamosan diplomáciai és más, politikai síkokon is folytatódott ez az „egyengető” munka. Az egyeztetésekbe az RMDSZ csúcspolitikusain kívül bevonták a helyi, székelyföldi vezetőket is, Hans Klemm amerikai nagykövet például 2016 szeptemberében egyenesen a székely zászlóval fotózkodott Sepsiszentgyörgyön helyi vezetők társaságában, amikor a helyszínen tájékozódott a magyar közösség dolgairól. Az elmúlt évek során pedig egymás kezébe adta a kilincset Bukarestben az amerikai alelnök, washingtoni miniszterek, szenátorok és egyéb magas rangú tiszt(ség)viselők. És azt se feledjük, hogy az erőteljesen atlantista Traian Băsescu államelnök (bár kerek perec megmondta: annyi autonómia lesz a Székelyföldön, mint Caracalban), milyen gesztusokat tett: például elment Tusványosra és elnökként rendszeresen a Székelyföldön töltötte szabadságát vagy egy-két hosszú hétvége erejéig. (Egyébként néhány évvel ezelőtt Klaus Iohannis is tett ilyen gesztuslátogatást a Székelyföldön.)

Mindez csak azért jutott megint eszembe, mert

egy sor, a közelmúltban történt bel- és külpolitikai esemény világosan értelmezhető a geopolitikai szemüvegen keresztül.

Hirdetés

Itt van rögtön az, hogy Mircea Geoană újabb mandátumot kapott a NATO helyettes főtitkáraként. Ez nem is igényel különösebb kifejtést, mivel teljesen egyértelmű fejlemény ebben a tekintetben.

Aztán említhetjük a bukaresti belpolitikai mozgások és különösebb kilengések teljes megszűnését. A PSD-PNL-RMDSZ-kormánykoalíciót teljes egészében leköti az EU helyreállítási alapjából Romániának elkülönített eurómilliárdok elosztása, elköltése, beruházása (az RMDSZ nyilvános kommunikációja jó ideje kimerül abban, hogy naponta többször közli: milyen új infrastrukturális beruházásokat „valósítunk meg”, milyen új sportpályát vagy uszodát „építünk”, milyen agrártámogatást „nyújtunk” a gazdálkodóknak stb.). Nincsenek nagy viták, nincsenek látványos mozgások a kormánypártokban, a könyvelői, adminisztrátori szemlélet uralja a kormányzást. Az egyetlen folyamat, ami aggasztó a kormánytöbbség szempontjából, az ellenzéki AUR megerősödése, miközben 2024-ben választások lesznek.

Nicolae Ciucă miniszterelnöki kinevezése 2021 vége felé teljesen logikus volt, tekintve, hogy az azon az őszön uralkodó igen súlyos covid-állapotok akár az ország stabilitását is veszélyeztethették volna, a katonatiszt Ciucă pedig jóval könnyebben hozhatott volna kemény, népszerűtlen döntéseket szükség esetén. Akkor úgy tűnhetett, hogy a politikába alig egy évvel korábban belépett karrierkatona miniszterelnöksége tiszavirág-életű lehet. Aztán miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, a katonatiszt-miniszterelnök szerepe a sztratoszféráig értékelődött fel, azóta is ő a kormányfő. Mi több, a napokban Lucian Bode PNL-főtitkár bejelentette, hogy Nicolae Ciucă lehet a liberális párt államfőjelöltje a 2024-es választásokon.

És végül érdemes ránézni kicsit a kormánykoalíción belül az RMDSZ helyzetére is.

Nemrég lezajlott a szövetség kongresszusa, amely elemzők egybehangzó értékelése szerint unalmas és eseménytelen volt. Kelemen Hunort ismét elnökké választották, kihívója nem volt, viszont vendégként jelen volt az eseményen a PSD és a PNL elnöke is. Marcel Ciolacu és Nicolae Ciucă nem győzte hangsúlyozni a kongresszuson, hogy az 5 százalék körüli súlya ellenére az RMDSZ mennyire fontos kormányzati partner és koalíciós társ. Azt is egyértelművé tették, hogy a PSD-PNL kormányrotációja és minden ami ezzel jár, amiről a koalíció létrejöttekor állapodtak meg, nem veszélyezteti az RMDSZ kormányzati szerepét, nem fogják kitenni a szövetséget a kormányból. Üzenetet küldött a kongresszusra Klaus Iohannis államfő is, aki a három évvel ezelőtti ionopotchivanoc-performanszos megbicsaklása után úgy tűnik ismét „szereti” az RMDSZ-t (és a PSD-t, amelyet akkor azzal vádolt, hogy az RMDSZ-en keresztül Erdélyt próbálja átjátszani a magyaroknak).

Miről is beszél Washington évtizedek óta különféle civil vagy hivatalos szereplőkön keresztül? Hogy Romániában a román–magyar etnikumközi viszony barátságos szinten tartása kulcsfontosságú kérdés, ami óriási mértékben hozzájárul az ország és a térség stabilitásához. A háború háttere előtt ez a vonatkozás még jobban felértékelődik.

Az RMDSZ is fontos lépéseket tett ebbe az irányba. A tíz-tizenöt éve még igen eleven autonómia témája mára teljesen eltűnt az RMDSZ kommunikációjából, nincsenek már magyar felvonulások, tüntetések, széles körű követelések, a szövetség kizárólag a közösség anyagi gyarapodásáról, beruházásokról, fejlesztésekről beszél (lásd, amit fentebb írtam erről). Az RMDSZ domesztikálta az ellenkező hangokat is. Lényegében megszűnt az erdélyi magyar ellenzéki oldal, jelenleg pedig az az igen fura helyzet van, hogy a két erdélyi magyar ellenzéki pártot olyan elnökök vezetik, akik mindketten RMDSZ-tagok és a szövetség képviselőházi frakciójában ülnek. Az RMDSZ számára kedvező körülmény, hogy a budapesti vezetés is az egy közösség-egy párt képletben látja a jövőt és az eddigi politikai és egyéb támogatás jelentős csökkentésével lényegében hatástalanította az RMDSZ ellenzékét.

Apropó, budapesti vezetés: az RMDSZ-kongresszuson ismertetett dokumentum, amely a szövetség következő hét évre szóló prioritásait foglalja össze,

a magyar kormányt csupán egyetlen olyan rövid és jellegtelen bekezdésben említi,

amely valamilyen diplomáciai fanyelven megfogalmazott román–magyar államközi dokumentumban is változatlanul megjelenhetne. Viszont hangsúlyozza a dokumentum az RMDSZ bukaresti jelenlétét, amely kulcsfontosságú a közösség boldogulásának perspektívájában, aláhúzza az EU-intézmények fontosságát és nélkülözhetetlennek nevezi az Egyesült Államok szerepvállalását a biztonságpolitikai kérdésekben. Mindez úgy is értelmezhető, hogy az RMDSZ Budapest felől Bukarest felé fordította a figyelmét – hogy ez csak ideiglenes, vagy félfordulat-e, még nem egészen egyértelmű. Az viszont határozottabban állítható, hogy a washingtoni geopolitikai szemszögből üdvözlendő az RMDSZ akár tétova figyelemátfordítása az ebben a képletben mumusnak számító budapesti vezetés felől a nyíltan és megbízhatóan Amerika-támogató Bukarest irányába.

Ebből a szögből nézve fontos mozzanat: ahogyan Romániában régóta szokás a nagy jelentőségű döntések előtt,

április elején Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és kormányfőhelyettes is találkozott az Egyesült Államok bukaresti nagykövetével…

„A találkozón szó esett az orosz–ukrán háborúról, az Egyesült Államok és Románia biztonságpolitikai együttműködéséről a térségben és a NATO keleti szárnyában, a Fekete-tenger kőolaj- és gáztartalékainak kitermeléséről, zöldenergiáról, és fontosnak tartottam, hogy a számunkra fontos kisebbségi jogok se maradjanak ki a beszélgetésből. A gazdasági kapcsolatokat még szorosabbra fogjuk fűzni, ebben is megállapodtunk a nagykövet asszonnyal a mai találkozón”

– írta szűkszavú beszámolójában Kelemen a Facebook-oldalán.

Nos, nem nyújtom tovább, a fent leírtakból valószínűleg egyértelműen körvonalazódik, mire gondolok: jóval könnyebben és világosabban értelmezhető nemcsak az elmúlt évtizedek, hanem a jelen és a jövő romániai valósága, ha geopolitikai prizmán keresztül nézzük, ez a szemszög pedig az erdélyi magyar létünk tekintetében is jóval meghatározóbb, mint ahogy első pillantásra tűnhet.

Hirdetés