Ilyen volt jezsuitának lenni a 20. századi Romániában

A világ legnagyobb katolikus szerzetesrendjének romániai története kevésbé ismert.

Ezért is örültem a hírnek, hogy a kérdéskör szakértője, dr. Bánkúti Gábor, a Pécsi Tudományegyetem egyetemi docense a kolozsvári Valláskutató Intézet és a BBTE Római Katolikus Teológia Karának közös konferenciáján tart előadást. A tudományos tanácskozás a szerzetesrendek 20. századi alkalmazkodási stratégiáira fókuszált társadalomtudományi nézőpontból.

Erdély gazdag szerzetesi hagyományokkal rendelkezik, amelyek a középkortól kezdve formálják a régió vallási és kulturális életét. A különböző történelmi korszakok kihívásai ellenére számos szerzetesrend vert gyökeret és működik ma is ezen a területen.

Elsőként a bencések érkeztek meg Erdélybe, utánuk jöttek a ciszterciek és a premontreiek. Őket követték az Ágoston-rendi kanonokok, majd megjelent az első női vallásos közösség is, a beginák. Ezután sorra jelentek meg a karthauziak, domonkosok, ferencesek, Ágoston-rendi remeték, karmeliták, valamint a magyar alapítású pálosok. Végül, az 1400-as évek elején megjelentek az ortodoxok is.

Az első jezsuiták Báthory István erdélyi fejedelem uralkodása alatt telepedtek meg Erdélyben, Kolozsmonostoron, majd Gyulafehérváron és Nagyváradon is megvetették a lábukat. A 18. század első évtizedeiben kezdték meg a működésüket Erdélyben a piaristák, akik Nagykárolyban, Máramarosszigeten, Temesváron telepedtek meg, rövid ideg Medgyesen és Szentannán is működtek, majd a jezsuita rend feloszlatása után Mária Terézia 1776-ban rájuk bízta a kolozsvári volt jezsuita gimnáziumot, konviktust, és az akadémiai barokk templom gondozását.

A férfi szerzetesrendek mellett a női rendek is megjelentek Erdélyben, ahol mai is különösen hangsúlyos a Szatmári Irgalmas Nővérek, a Jézus Szíve Társasága, az angolkisasszonyok és a Szent Orsolya nővérek jelenléte.

Bánkuti Gábor a kutatása kezdetén arra volt kíváncsi, hogy a kommunista diktatúra időszakában milyen eltérő stratégiákat érvényesítettek a jezsuiták a romániai közegben a magyarországi stratégiákhoz viszonyítva. Azonban korán szembesült azzal, hogy ez a történet nem értelmezhető pusztán az elnyomás–ellenállás binaritásában, mivel a döntéshozatali helyzetek mögött rendkívül összetett konfigurációk álltak, amelyek megértéséhez elengedhetetlen ismerni a romániai Jézus Társasága vagyis a jezsuita misszió létrejöttének történeti előzményeit.

A 16. és a17. században az országgyűlés négyszer űzte ki a rendet Erdélyből, a rend azonban a fejedelmi hatalom és a katolikus nemesség támogatásának köszönhetően mindannyiszor visszatért. Az 1773. évi pápai feloszlatásáig a jezsuiták Erdély-szerte rendkívül hatékonyan, zavartalanul és nyíltan működhettek, maguk mögött tudva a Habsburg-ház támogatását is. Kollégiumokat működtetettek Kolozsváron, Brassóban, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben, Szatmárnémetiben, Nagyváradon, Nagybányán, Temesváron és Karánsebesen is.

A rendet 1814-ben állította vissza VII. Piusz pápa, amelynek tagjai addig az orosz birodalomban találtak menedéket. Onnan I. Sándor cár utasította ki őket 1820-ban, ezután hozták létre a Habsburg birodalom keleti határvidékén a galíciai provinciát, ami egy időszakban együttműködik a később megalakult osztrák, illetve az osztrák–magyar provinciával is részben, de már a 19. század közepén szétválnak az útjaik.

Az osztrák provinciából jött létre az osztrák–magyar provincia, majd ebből alakult meg a magyar provincia, míg a galíciai provinciából először lengyel provincia, majd a lengyel provincián belüli osztódást követően alapították meg 1924-ben a romániai jezsuita missziót két rendházzal. A lengyel ajkú a bukovinai Csernovicban működött, míg a magyar Szatmárnémetiben.

Ez azt jelentette, hogy két teljesen eltérő tradíciójú jezsuita rendtartományt vontak egy újonnan létrejött államban, és a kezdeményezés hátterében az az utóbb délibábosnak bizonyuló szentszéki elképzelés állt, hogy a misszió híd szerepet fog betölteni az ortodox világ felé a jelentős görögkatolikus felekezetű lakossággal rendelkező Nagy-Romániában az első világháború utáni birodalmi átrendeződések közepette.

Az első világháború után felbomlottak nagy birodalmak helyén új, törékeny államok jöttek létre, amelyeknek szükségük volt nemzetközi elismerésre. Ezt a helyzetet használta ki a Szentszék, amelynek ugyan korábban kevés beleszólása volt a háború utáni rendezésbe, ám XV. Benedek pápa vezetésével aktív diplomáciába kezdett, hogy az új országokkal – köztük Romániával is – hivatalos kapcsolatot építsen ki, és így biztosítsa a katolikus és görögkatolikus hívek jogait. Ennek részeként 1920 és 1928 között tizenöt új nunciatúra jött létre, köztük a romániai is, amely különösen fontos tereppé vált.

Nagy-Románia vallási és etnikai sokszínűsége miatt különösen érdekes volt a Szentszék számára. Rómában úgy látták, hogy a keleti birodalmak bukása lehetőséget ad a katolikus egyház terjeszkedésére azon a vidéken, ahol korábban a hittérítést tiltották. Ez az elképzelés a keleti misszió eszméjére épült, arra a meggyőződésre, hogy a katolikus egyház megerősödhet a keleti területeken is.

Nem volt új gondolat, hisz már a 16–18. században is kialakultak itt görögkatolikus egyházak, amelyek egyszerre őrizték keleti rítusukat és kapcsolódtak Rómához. XIII. Leó pápa idején fogalmazódott meg határozottabban az irány, hogy a keleti egyházak sajátosságait nem eltörölni kell, hanem megbecsülni és támogatni. A Szentszék 1917-ben létrehozta a Keleti Intézetet, amit 1922-től jezsuiták vezettek, és amelynek célja a keleti rítusok tudományos vizsgálata és az egyház missziójának támogatása volt. XI. Piusz pápa alatt ez a gondolatot gyakorlatban is testet öltött: jezsuita szerzeteseket küldtek Oroszországba, hogy újraépítsék az egyházszervezetet – de a bolsevik rezsim ezekkel sokkal kegyetlenebbül bánt, mint a cári rendszer: sokukat kivégezték vagy a Gulágra hurcolták.

Ezzel szemben Románia különleges terepnek számított, mert a jelentős görögkatolikus közösséget Róma egyfajta hídnak látta az ortodoxia felé, abban bízva, hogy ezen keresztül egyszer majd létrejöhet az áhított egyházi egység.

A történeti előzményekből látszik, hogy miért nem mesélhető el a romániai jezsuiták története magyar belügyként, hanem egy összetett nemzetközi és egyházpolitikai mező részeként, és a térség etnikai sokszínűsége, politikai fordulatai tükrében érdemes tekinteni rá.

Jó példa erre a kavalkádra Raymund Netzhammer bukaresti római katolikus érsek pályafutása, amelynek lényegében az vetett véget, hogy élesen bírálta a Szentszék keleti missziós politikáját. Úgy vélte, hogy a román nemzeti szempontokat hangsúlyosan érvényesítő ortodoxoknak és görögkatolikusoknak tett engedmények ártalmasak az egyetemes kereszténység eszményére nézve. Bírálatai miatt 1923-ban Rómába rendelték, ahol gyakorlatilag száműzték, és még arra sem kapott lehetőséget, hogy személyesen ismertesse tapasztalatait a pápával.

Az elképzelés tehát adott volt, de a romániai nemzeti és politikai ellentétek korán a valóságra ébresztették a terepen dolgozó atyákat. A Jézus Társasága 1923-as általános gyűlésén határozott arról, hogy szükség van egy keleti rítusú ág fejlesztésére a rend missziós céljainak megvalósításához. Rómában és Lengyelországban nyitottak keleti rítusú noviciátust, majd 1934-ben püspöki engedéllyel létesített noviciátust a Hunyad megyei Totesden. A jezsuiták ugyanakkor Kolozsvárra (plébániai szolgálattal) és Bukarestbe (Szent Ilona templom) is eljutottak, ahol szintén rendházat létesítettek. A romániai jezsuita közösség etnikailag és felekezetileg vegyes volt – német, lengyel, román, magyar tagokkal, római és görögkatolikus rítusokkal –, ami belső feszültségeket és külső ellenállást váltott ki a nacionalista és felekezeti ellentétek közepette.

Mivel a cél az volt, hogy a rendben bevonjanak román ajkú, keleti rítusú, azaz görögkatolikus tagokat is, hogy azok hatékonyan szolgálhassanak a helyi közegben, ezért áthelyezték a rendképzést Szatmárnémetiből a román többségű Totesdre. A romániai jezsuita misszió végül 1924-ben jött létre, két rendházzal: Szatmárnémetiben és Csernovicban.

Az első román ajkú szerzetes, Cornel Chira 1927-ben lépett be a jezsuita rendbe, a szatmárnémeti noviciátusba. A rend megengedte, hogy már felszentelt, cölibátusban élő görögkatolikus papok is csatlakozhassanak, így voltak olyan papok, akik akár évtizedes lelkipásztori múlttal kezdtek új életet jezsuita szerzetesként.

A kezdeményezést sokan bizalmatlanul fogadták, különösen a magyar katolikus vezetők, akik féltették a helyi egyházi és nemzeti érdekeket. Majláth Gusztáv erdélyi püspök például kifejezetten veszélyesnek tartotta, hogy a rend keleti ágat fejleszt, mert úgy látta: az etnikai és felekezeti feszültségek közepette ez könnyen konfliktusforrássá válhat.

A két világháború közötti Nagy-Románia vallási és etnikai összetétele rendkívül sokszínű volt, az ortodox többség mellett jelentős görög- és római katolikus kisebbséggel, főként Erdélyben. Mint látható a romániai jezsuiták története nem értelmezhető a görögkatolikusok nélkül, akik hiányában viszont a román nemzettudat kialakulásáról sem beszélhetnénk, hisz ahogy Bánkuti Gábor fogalmazott,

A görögkatolikus identitást mélyen áthatotta a román nemzeti hűség és a Rómához való tartozás tudata, ellenben a két világháború közötti román nacionalista diskurzus az ortodoxia irányába fordult, és gyanakvással tekintett a római joghatóság alá tartozó görögkatolikusokra, mivel az szerinte megosztó tényező volt a nemzeti egység szempontjából.

Ezt a kettős kötődést az ortodox, és később a kommunista diskurzus is megkérdőjelezte, majd 1948-ban az ortodox egyház – a kommunista hatalommal összefonódva – felszámolta a görögkatolikus egyházat, amit az érintettek a román nemzet szellemi bölcsőjének elpusztításaként, súlyos történelmi tragédiaként éltek meg.

További csavar, hogy bár a görögkatolikus egyház önmagát Rómával egyesült román egyházként határozta meg, a római katolikusokkal való kapcsolata ingatag volt, a közös püspöki tanácskozások ellenére sem alakult ki együttműködés, és a görögkatolikus sajtó gyakran magyarellenes hangot ütött meg.

Így tehát a jelzett időszakban az ortodox egyház nem hogy nem törekedett unióra a görögkatolikusokkal, hanem épp ellenkezőleg: a görögkatolikusoknak az ortodoxiába való visszaterelését szorgalmazta. Az 1928-as kultusztörvény két külön felekezetként ismerte el a görög- és római katolikusokat, miközben a jezsuita provinciában közös rendi keretben kellett volna együttműködniük.

A második világháború után a szovjet birodalmi politika nemcsak politikai és ideológiai szinten érvényesült, hanem vallási téren is: célja az volt, hogy a moszkvai patriarchátust és az ortodox egyházat birodalomépítő eszközzé tegye. Ebbe a koncepcióba illeszkedett a görögkatolikus egyházak felszámolása Kelet-Európában, amely alól csak Magyarország jelentett kivételt.

A Szovjetunió három fő célt követett: elszakítani a helyi katolikus egyházakat Rómától, állami ellenőrzés alá vonni őket, és beolvasztani a görögkatolikusokat az ortodoxiába. Romániában 1948 őszén ezek az orosz célok a kommunista, nemzeti és ortodox törekvésekkel összefonódva teljesedtek be: a román ortodox egyház „újraegyesülés” címszó alatt bekebelezte a görögkatolikusokat. Az unió másnapján a görögkatolikus püspököket letartóztatták, és kezdetét vette az egyház üldöztetésének, szenvedésének korszaka.

Katolikus nézőpontból a szovjet típusú birodalmi egyházpolitika egyik legsúlyosabb következménye az volt, hogy politikai programmá vált a Rómától elszakított, államilag ellenőrzött helyi egyházak kialakítása. Ez Romániában különösen durva formát öltött, sokkal keményebb eszközöket alkalmaztak, mint a szomszédos államokban: például másutt nem számoltak fel egyházmegyéket, és nem alakult ki olyan helyzet sem, hogy a Szentszék által kinevezett püspökök közül senki se legyen szabadlábon. Romániában 1949 júniusától viszont ez lett a valóság, miután Márton Áron gyulafehérvári és Anton Durkovics jászvásári püspököket bebörtönözték, így nem maradt Róma által kinevezett legitim főpásztor az országban.

Ott tartunk tehát, hogy a romániai jezsuita rendtartomány egy jellemzően soknemzetiségű közegben végezte a római és a görögkatolikus hívek lelkipásztori szolgálatát. A jezsuita noviciátusokban a magyar rendtagok voltak többségben, kevés román görögkatolikus csatlakozott. A keleti ág erőltetett fejlesztése nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a totesdi noviciátusba például csak két román jelölt lépett be. Etnikai és felekezeti megosztottság jellemezte a közösséget, amit a rendtagok általában úgy hidaltak át, hogy csak a saját kulturális közegükben tevékenykedtek. A magyar ajkúak Szatmáron, a román ajkúak Hunyad megyében, és ez a különválás nem okozott semmiféle fennakadást a működésükben.

A feszültségek az 1945-ös újabb impériumváltást követően jelentkeztek, amikor kérdésessé vált, mi legyen a rendházak – különösen Kolozsvár és Szatmárnémeti – sorsa. 1947-ben Borbély István, a magyar tartományfőnök jelentésében világosan leírja, hogy a magyar és német jezsuiták nem érintkeznek a görögkatolikus románokkal, sőt kölcsönös ellenszenv, averzió és bizalmatlanság jellemzi a kapcsolatukat. Aki a másik rítushoz tartozóval keveredik, azt saját közössége árulónak tartja. Emiatt felvetődött a rend szétválasztása két külön provinciára – egy latin és egy görögkatolikus román ágra –, különösen Erdélyben, ahol ez a kérdés a legkomplexebb volt.

Ebben a súlyos helyzetben léptek színre a szerzetesek, különösen a jezsuiták és a ferencesek, ami 1950 és 1954 között olyan egyedi fejleményekhez vezetett Romániában, amelyek a világegyház történetében is kuriózumnak számítanak – ennek jelentőségét nem győzte hangsúlyozni az előadó sem.

A fordulópont 1950 után következett be, amikor a diktatúra alatt a szerzeteseket kényszerlakhelyre száműzték, például Szamosújvárra, ahol húsz rendtagot zsúfoltak össze egy két és fél szobás lakásba. Itt már nem volt lehetőség az addigi finnyás elkülönülésre – a fizikai közelség és az elnyomás olyan közös stratégiák kidolgozását kényszerítette ki, amelyek a korábbi etnikai és rítus béli különbségeket felülírták. Így esett, hogy az elnyomás paradox módon összeforrott közösséget hozott létre, ahol közös cselekvés született az egyház megmaradása érdekében, hiszen saját értékelésük szerint az egyház léte forgott kockán.

A püspökök letartóztatása után Gerald Patrick O’Hara apostoli nuncius kihirdette a Szentszék azon rendelkezését, amely titkos ordináriusok működését tette lehetővé, azaz titokban kinevezett vezetők látták el a püspöki funkciókat, és ők érvényesítették az egyházi előírásokat. Azonban idővel ezeknek az ordináriusoknak a személye, a tevékenysége nehezen volt követhető, ami gyakorlati problémákat okozott a hívek és papok számára is. Ekkor jött létre állami támogatással a békepapi gyulafehérvári központ, amely saját megfogalmazása szerint pusztán adminisztratív feladatokat látott el, de a jezsuiták és ferencesek szerint ez egy kollaboráns és szakadár egyházszervezet volt.

A kérdés nem csak egyházjogi vitára szorult – amelyben egyik fél sem képviselt meggyőző igazságot –, hanem végső soron a nép „hitérzéke” döntött. Ez a hitérzék mozgósította a szamosújvári jezsuitákat és a dési ferenceseket, akik akcióba léptek, és lényegében megbénították a gyulafehérvári központ működését. Ezt úgy érték el, hogy körlevelekben terjesztették a szentszéki dokumentumokat és azok saját értelmezését, amelyek szerint semmiféle kompromisszum nem elfogadható. E levelek révén, formális felhatalmazás nélkül, kiközösítettnek nyilvánították azokat az egyháziakat, akik együttműködtek a gyulafehérvári központtal – így próbálva megakadályozni az államilag támogatott egyházszervezet legitimitásának elfogadását a hívők körében, akik nem látogatják a jezsuiták és ferencesek által kiközösített papok templomait.

Bánkúti Gábor „egészen elképesztő” jelenségnek nevezte ezt, ami szerinte csak az évtizedes társadalmi beágyazottság tükrében értékelhető. A szatmári és a jászvásári papság generációit a jezsuiták nevelték, és ez a több évszázados felhalmozott tőke úgy térült meg, hogy őket ismerték el autentikus autoritásnak egy olyan helyzetben, amikor a Szentszék által nem volt nyilvános és kinevezett püspök.

A szerzetesrendek underground ellenállása olyannyira megbénította az állam által favorizált egyházpolitikát, hogy 1955-ben – nemzetközi nyomásra, az ENSZ-tagság reményében – szabadon engedték Márton Áront. A szamosújvári jezsuiták földalatti működése, lelkipásztori és karitatív tevékenysége példaként szolgált más rendek számára is. 1957-től a hatalom úgy próbálta megtörni erejüket, hogy szétszórta őket az ország különböző pontjaira – ekkor kezdődtek sokuk számára az igazán nehéz évek.

A jezsuiták konok kitartása más szerzetesrendek tagjaira is hatással voltak. Kádár József piarista szerzetes azt írta egy helyen, hogy a jezsuiták jelentik „az erősséget, az útmutató irányítókönyvet” a számukra. Arról is beszélt, hogy Szamosújvárra járnak töltekezni, ahol egészen elképesztő módon éltek a jezsuiták. Görögkatolikus rítusban miséztek, hétköznap 50, hétvégi napokon 100-200 hívő látogatta őket. Bátai Gyula jezsuita vezetésével a szamosújvári száműzetésben élő szerzetesek egy gyógyfüvekre, gyógynövényekre és gyógyászati segédeszközökre épülő központot hoztak létre, amely több mint 10 ezer regisztrált beteget szolgált ki – ez biztosította megélhetésüket a kényszerlakhelyen. Ez az összezártság 1957-ben ért véget, amikor az egyházpolitika felismerte, hogy kudarcot vallott a stratégiája. A hatalom ezután úgy próbálta megtörni a rendi közösség ellenállását, hogy tagjaikat szétszórta az ország különböző részeire. Ez a szétszóratás jelentette sokak számára az igazi megpróbáltatások kezdetét.

A vizsgált időszakban számos nagy hatású jezsuita szerzetes tevékenykedett. Közülük is kiemelkedik három legendás személyiség, akik állhatatosságukkal és lelki-szellemi vezetőként tanúsított példamutatásukkal meghatározó szerepet játszottak az egyházi ellenállás megszervezésében és fenntartásában a diktatúra legsötétebb éveiben.

Az erdélyi katolikus szellemi ellenállás egyik meghatározó alakja a kisiratosi születésű Godó Mihály páter volt, aki nyolc évet töltött magánzárkában, amit utólag „a szenvedések szentélyének” nevezett, és élete meghatározó tapasztalatának tartott. 1962-ben szabadult, majd 1980-ban újra letartóztatták, majd kérvényben kérte, hogy a legelvetemültebb bűnözők között maradhasson. Bírósági tárgyalásán vádbeszédet mondott a Ceaușescu-rendszer ellen, ezzel teljesen keresztülhúzva az egyházi vezetés – köztük a püspök – azon próbálkozásait, hogy felmentsék. Végül nemzetközi nyomásra szabadult.

Az előadó szerint a Mezőménesen született Puni Emil volt az, aki megtestesítette a két világháború közötti romániai jezsuitákról elképzelt ideált. Nyolc nyelven beszélt, majdnem egy évtizedet töltött külföldön tanulással. 1947-ben tudatosan tért haza Romániába, noha tisztában volt a rá váró veszélyekkel. Letartóztatása után három és fél évig raboskodott ítélet nélkül a Duna-deltai kényszermunkatáborokban, majd Szamosújvárra és Dévára került, ahol fontos szerepet vállalt az egyház illegalitásban működő hálózatának fenntartásában.

Nemzetközileg is ismertté vált, olyannyira, hogy 1973-ban meghívást kapott a jezsuita rend gyűlésre, de csak 1978-ban engedték ki 18 hónapra, miután a római útját „a latin örökség kutatásával” indokolta – ezzel illeszkedve a román nemzeti diskurzus aktuális fősodrához. Külföldi tartózkodása alatt egy háromnyelvű, 150 oldalas jelentést készített a görögkatolikus egyház romániai helyzetéről, amelyet a Szentszék minden illetékes hivatalának átadott, majd hazatérésekor ezt csatolta is hivatalos beszámolójához, amelyet azért kértek tőle a hatóságok, hogy megindokolja, mivel töltötte a másfél évet.

Otto Farenkoff német jezsuita szerzetes nem Romániából származott, mégis egész életét az itteni egyházi szolgálatnak szentelte. 1920-ban jelentkezett az orosz misszióra, de előbb Indiába küldték, majd 1924-ben Romániába irányították, ahol birituális papként – latin és görögkatolikus rítusban – kezdett dolgozni. 1945-től a bukaresti rendház egyik meghatározó alakja volt, különösen a nunciatúrával való kapcsolattartás terén. 1950-ben letartóztatták, megjárta a máramarosszigeti és szamosújvári börtönöket, később elmebetegnek nyilvánították és pszichiátriára küldték. 1963-ban a német állam közbenjárására térhetett vissza Németországba, ahol egy müncheni klinikán halt meg. Bár nem romániai származású volt, életét teljesen a helyi görögkatolikus közösség szolgálatának szentelte, többek között egy görögkatolikus leánykongregáció megszervezésével is.

Bár a román jezsuita misszió 1924-es megalakulásakor aligha a fentiek mentén gondolták el az egység fogalmát, a történelmi körülmények és a diktatúra nyomása alatt mégis egyfajta mélyebb, előre nem kalkulált egység valósult meg. Ez a rendkívüli helyzet – amelyben a különböző rítusú és etnikumú szerzetesek együtt, közösségben, a túlélés és a hit megőrzése érdekében működtek együtt – túlmutat a gyakorlati alkalmazkodáson, és Bánkúti Gábor szerint

Ennek megfogalmazására ugyan nem vállalkozott, de ha eljutottak eddig az olvasásban, akkor világos támpontokkal rendelkezhetnek az akár teológiai értelemben vett értékelés megfogalmazására is.

Az előadás után ugyanakkor nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy a romániai jezsuiták története – az állandó önmeghaladás, a változó körülményekhez való rugalmas alkalmazkodás, az önreflexió és a pozitív értelemben vett radikalizmus – a zsidó misztikus hagyomány örökös isteni teremtés fogalmának tükrében is értelmezhető, ami szerint a teremtés egy szüntelen, dinamikus, élő folyamat, amelyben Isten minden pillanatban újrateremti a világot.

Omnia ad maiorem Dei gloriam! Mindent Isten nagyobb dicsőségére! – szól a jezsuiták jelmondata.