Mennybe ment a román black metál Kolozsváron

Azt azért elmondom, hogy bár természetesen a metálban minden körülmények között a nyolcvanas évek az aranykorszak, akkor is, ha nem éltél akkor, vagy hátulgombolósban jártál stb., és ebből senki nem enged (míg ezt írom, épp a Dokken ’87-es lemeze megy a lejátszón) … azért meglehetnek az embernek a saját nosztalgiái. Főleg, ha telibe kapta el valami élete hajnalán. Szóval nem csak a nyolcvanas években történtek dolgok, hanem – dobpergés – a kétezertízes években is.

Az eltelt idő alatt még két alkalommal sikerült elcsípni őket (egyszer Rozsnyón, egyszer Szebenben), de a mostani alkalom akaratlanul is visszarepített az időben: a mára teljesen lepukkantan, üresen, hatósági papírokkal teletapétázottan álló, egykor a Szamos hídfőjénél működő Roland Garros pubban léptek fel a magyarországi black metál legenda Sear Bliss-szel és a brassói atmoszférikus death/black Indian Fall-lal közösen. „Cigarettafüstben úszó kopott öltözők”, ragacsos asztalok, pinceszag, a fél város tinédzserhada és a keményvonalas veteránok egyszerre hunyorogtak a félhomályban, odalenn, mígnem megdörrent, aminek meg kellett dörrennie.

Akkoriban vált ki különböző nézeteltérések miatt a Dordeduh két tagja a Negura Bungetből, a 2010-es EP-t meg be kellett mutatni valahol. Komoly koncert volt, mindhárom zenekar a maximumot hozta. Akkoriban dúlt a blogspotos, rapidshare-es, zenekalózkodásos éra, aki élt és mozgott, mind torrentezett, és az egekig kompresszált mp3-fájlokat osztogatta, küldözgette, terjesztette. Az ízlés pallérozásáért, az undergroundért mindenki bújta az Encyclopedia Metallumot és a LastFm-et: minél obskúrusabb, atmoszférikusabb, kísérletezőbb, elborultabb volt a zene, annál jobban tetszett, főleg, ha valami folkos elemekkel volt teletűzdelve.

A Dordeduh esetében (de természetesen más zenekarok esetében is) ez nekem azt jelentette, hogy ha hallgatom, meg tudom határozni, milyen tájra repít, milyen látványvilág társul hozzá, egyféle szinesztéziaként. Pipáló fenyvesek a mioritikus hazában, mágikus realizmus egy ie-ben feszítő faluvégi asszony ingujjából és egy tulnicon mászkáló bogár perspektívája a kozmoszra. A természet mikro- és makrovilága hangba csomagolva: a nyers, karcos black metál minden körülmények között olyan, mintha a halhatatlan elemek által megtépázott, megszabdalt sziklaképződmények hangja volna, s a ráépülő dallamok pedig a burjánzó, hatalmas erdők tüdejéből felszálló, mindent betöltő nedvesség lenne. Szakadékokba csúszott, korhadt fatörzsek, s a rajtuk kiserkedő fű és moha. Tüzek a völgyben. Szeleket befogó, mitikus aggastyánok szava valamilyen archaikus nyelven.

A Dordeduh az egyik legkreatívabb azok közül az európai underground hagyományokba illeszkedő zenekarok közül, akik a folklórból és az archaizmusokból táplálkoznak anélkül, hogy giccsbe fordulnának át. Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb exportcikke metálilag a viking, óészaki esztétikát jelentette,

(pl. az Enslaved), és valamit megmutatni abból, amit esetleg a kereszténység kultúrája nem tud. Ennek a mintának a zenei-tematikus megragadása nyilván az archaikus román nyelv beemelésében, illetve a cimbalom, a xilofon, a mandolin, a tulnic és a toacă használatában keresendő a Dordeduh esetében.

Ebben az esetben egy mélyen ortodox keresztény kultúrában szubverzívnek lenni nem azt jelenti feltétlenül, hogy a kilencvenes évek betyár black metálja mintájára hagymakupolás templomégetésekkel riogatnak, hanem olyan zenei, vizuális és spirituális értéket képviselnek, ami a romániai (és nemzetközi) hallgatóság számára felszabadító, vad és közvetlen.

15 év a romániai extrém zenei szcénák életében nagyon sok év, tekintve, hogy

a fejekben a zenei tudás valahol a hatalmas erőfeszítés és a csempészáru között mozgott, a tehetség pedig titok, mezőségi traktorista pulóverekbe és balkáni testtartásokba bújtatva.

Nos, nem így a Dordeduh. Meg még pár formáció a Bánságból, akiknek sikerült elkapniuk a szarva közt a tőgyét, és teremteni valamit a semmiből a kilencvenes évek derekán, ez előtt pedig le a kalappal. A Dordeduh ma a black metálból jócskán kinövő, igen progresszív-atmoszférikus, kiváló zenei alapokkal és hangszereléssel az európai színtér egyik különlegessége (valami olyasmik lehetnek ők a románoknak, mint a magyaroknak a Thy Catafalque), a zenei tehetség, a jókor jó helyen lenni megtestesítője. Nemzetközi népszerűségük megérdemelt, a Prophecy kiadó nem hiába figyelt fel rájuk. Azért mégiscsak az Arcturus, a Bethlehem, az In The Woods meg a Kayo Dot (és még sorolhatnám) kollégái ők ennél a lemezkiadónál.

Az a nagy helyzet viszont, hogy a nemrég nyílt Machines Venue, ahol felléptek, körülbelül

(igen, sajnos a Form Space-t is, tessék felzárkózni, mert ott nagyobb a hely). És nem csak: kényelmes kis koncerthelyiség, egyedül talán a vécékhez vezető, kanyargós pincefolyosó okozhat fejtörést néhány részegnek, ha úgy adódik. De amint belépsz, fémes, ipari lámpák fénye fogad, hűvös elegancia némi retrofuturisztikus hangulattal megspékelve, kék-piros háttérfényekkel. Meg a régi filmek (például a Twin Peaks vagy a Natural Born Killers, hogy kapásból kettőt említsünk) amerikai stílusú falatozóinak („diner”) padjai, kényelmesen magasítva, hogy az üldögélő közönség budoárfényből követhesse a színpadi zúzást némi sörök kíséretében. Azt is mondhatnánk, hogy a klubkoncertek új korszakába lépett a nagyérdemű Emil Boc Kolozsvárján.

Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy tűpontos beállításokat igénylő, nagyon kiegyensúlyozni való zenei műfajt a maga tisztaságában lehetett hallani. Nyilván a metál az néha kásás lesz, de hát mégiscsak torzításon alapszik. Csak épp az nem mindegy, milyen mértékben.

Bár hosszú ideje a halláskárosulást elkerülendő füldugókkal járok koncertre, itt egész egyszerűen a hangorgia ellenére is épp csak a hallójárathoz illesztve viseltem őket, hogy tompítson a reszelésen, másképp minden a végtelenségig tiszta élmény volt. Profi nem vagyok, hangmérnök se, de annyira már vájt a fülem, hogy eldöntsem, mi élvezhető – a terem összes sarkát végigjártam, egyedül talán a hangszórók közvetlen közeléből nem annyira jó, de ott eleve a basszus képes kivágni az ember belét. A hangmérnöki pult, ami pont szemmagasságban van az épp fellépő zenekarral szemben, a hátsó falhoz tapad, így a közönségnek azt a „szigetet” sem kell kerülgetnie.

Albumminőségről szólt a Dordeduh a Machine-ben, gyönyörű hangszerekkel, übermegabrutál setlisttel.