Pataky Attila: Szeressétek egymást, ez a magyar megmaradás!

Néhány hete olvastam egy hírt, miszerint 2024-ben az Edda dalait játszották a legtöbbször a magyar rádiók. A teljes kínálatban a legnépszerűbb előadónak az Edda Művek bizonyult, megelőzve Rúzsa Magdit. További adalék, hogy 2023-ban csak a 25. helyezést érte el a zenekar, amelynek a dalai átlagosan 28 évesek voltak, így még inkább sokatmondó a statisztika, amely mellett egy ismert újságíró, filmkritikus, rádiós szerkesztő és műsorvezető sem tudott elmenni.

– írta Kovács Gellért, akinek a véleményét sokan osztják a magyar interneten.

Pataky Attila személyisége, viselt dolgai a hetvenes évektől kezdve beszédtémát szolgáltatnak a rajongók körében. A Pataky-jelenség jó négy évtizede megosztja a közvéleményt, de minden ellentmondásossága ellenére kijelenthető, hogy

Pataky Attila ott van a magyar rocktörténelem legfontosabb, legnagyobb hatású frontemberei között,

akárcsak a zenekara, amelynek a népszerűsége ma is a hőskorszakot idézi.

Vannak, akik még mindig a bakancsos Eddát sírják vissza, mások az énekes lázadó, rendszerellenes attitűdjét kérik számon, míg az új generációk leginkább Pataky Attila nulladik típusú találkozásairól olvashatnak, hallhatnak a bulvármédiában. És ott vannak a rajongók, akik a legkisebb színpadoktól az arénás koncertekig, tűzön-vízen át követik az együttest.

Nem vagyok Edda-fanatikus, aminek az a legfőbb oka, hogy mire az lehettem volna, már más zenekar töltötte be azt a pozíciót, de értem és érzem, miért vált az Edda sokak számára egy életre meghatározóvá. A koncertek idejére ellenben képes vagyok fanatikussá válni, viszont évek telhetnek el úgy, hogy nem keresek célirányosan Edda fellépést.

A torockói Duna-napokkal is ez volt a helyzet. Teljesen elment volna mellettem az egész esemény,

ha nem merül fel egy baráti összejövetelen, hogy igencsak eltelt az idő a legutóbbi Edda koncert óta,

és ha már itt lesz a közelben, tegyük tiszteletünket a kör közepén. Többet nem beszéltünk utána róla, mígnem pénteken reggel kapom az üzenetet, hogy délután öt órakor indulunk.

Torockó egyike a Kárpát-medence azon szegleteinek, ahová mindig úgy érkezik az ember, mint első alkalommal: szájtátva. Még fújt a szél, elkelt a dzseki, de már kitisztult az ég, élénk színekben burjánzott a természet, és ismét meggyőződtem róla, hogy ha csak néhány centimétert is, de ismét nőtt a Székelykő. Volt még néhány hozzá köthető réveteg gondolatom, de nem volt idő megfogalmazni, mert a falu felé közeledve feltűntek a kétoldalt parkoló autók, az igyekvő emberek.

Amióta falunapokat, búcsúkat, fesztiválokat szerveznek Erdélyben, ez a megszokott látvány, ami egyben azt is jelenti, hogy macerás parklóhelyet találni. Az utóbbi időszakban valamelyest javult e téren a helyzet, ahol lehetőség nyílik rá, ott igyekeznek gondoskodni a szervezők a kijelölt parkolóról.

Az alkonyat fényeiben még impozánsabb a torockói főtér,

ahol a Szomszédnéni Produkciós Iroda szórakoztatta a szép számú közönséget. Gyötört a szomjúság, ezért szaporáztuk a lépteinket a kiszemelt vendéglátóipari egység felé, de egy poént elcsíptünk azért. Tóth Szabolcs épp a gyermekkori csíksomlyói búcsús emlékeit osztotta meg, és a búcsúághoz kötődő imádkozás, valamint a teljes búcsúnyerés közötti szoros összefüggésekre világított rá.

Átéreztem a jelenetet, kuncogtam is magamban, de az unitárius fellegvárban, valószínűleg protestáns többségű hallgatóság előtt felharsanó jelenetsor visszafogott reakciót váltott ki. Ennél mélyebb ontológiai mélységekbe nem ereszkedtem, mivel

meghallottam a jellegzetes szisszenő hangot, Hargita sört hozott a vendéglátó.

Meséli, hogy egy korábbi Duna-napi rendezvényen is tömegeket vonzott az Edda, így ez alkalomra is jelentős érdeklődést prognosztizált. A teraszon továbbra is jól lehetett hallani a színpadon történteket. Előzenekar a gyergyószentmiklósi 4S Street volt, akik szisztematikus munkával építették fel magukat a Bagossy Brothers árnyékában, olyannyira, hogy mára szép számú, egyenletesen gyarapodó rajongótábort tudnak magukénak Erdélyben és Magyarországon.

Fél kilenc magasságában még tartottam egy terepszemlét a főtéren. A túlárazott fesztiválokhoz szokott énem ijedten hőkölt hátra, amikor meglátta a 10 lejes sört/Unicumot/Jägert, és a 15 lejes lángost. Békebeli hangulat honolt, sok ismerős és ismeretlen arc, nyugodt, laza, mosolygós emberek sokasága fogadott. Jó érzés volt így berúgni a novemberbe fagyott nyár kapuját.

Sok idő nem maradt téblábolni, mert az Edda sokat látott PR-menedzsere lépett a színpadra, és rutinból maga köré csavarva a közönséget konferálta fel a főhőst, akarom mondani a főhősöket. Az intró nem is lehetett volna meglepőbb. Technó, indusztriális house, és egyéb hasonló műfajok erőteljes keveréke vezette fel a koncertet, majd berobbant a Magyarok.

Túlzás lenne azt állítani, hogy elszabadult a pokol, de megmozdult a közönség,

és együttműködve fogadta a régi és a későbbi klasszikusokat. Bizonyára a mai Eddának is megvannak a slágerei, én jó két évtizede nem követem az új megjeleneséket, szemben a true fanokkal, akikből szép számmal voltak körülöttem is.

Azt feltételezem, hogy aki Edda-rajongó, az elsősorban a zene szeretetéért az, és az első három albumban fogant ilyen minőségében. Azokban a korongokban, amelyek a magyar rock klasszikus kánonjának részei. A karcos, utcanyers és zsigeri, helyenként progresszív hard rockot a nyolcvanas években felváltotta az arénarock, az egyszerűbb hangszerelés, és a direktebb, befogadhatóbb, egyben sablonosabb szövegvilág, ami több rajongót is eltávolított a zenekartól, viszont még többet hozott.

A 2010-es években már egyértelműen látszott, hogy Patakyék az idősebb, nosztalgiára vágyó közönséget szolgálják ki. Ugyanakkor a koncertélmény – még ha kiszámíthatóvá is vált – mindig hozta a megszokott energiát.

A frontember hangja még mindig élményszámba megy, akkor is, ha nem csaltak a füleim, és hallottam némi autotune-nal megtámogatott vokált és erőteljes háttérsávokat is,

de hát a legnagyobbak is használnak hasonló profi technikát, mégis teljes a koncertélmény.

Szóval a rajongók elsősorban a zenéért vannak a koncerten, és ki-ki a maga szájíze, meggyőződése szerint értékeli Pataky Attila politikai, ideológiai meggyőződésének hangot adó összekötő szövegeit, amelyekből egyébként sem volt olyan sok, hogy megfeküdje bárki gyomrát is.

Képzeljék – az általam nem ismert dalok alatt társalogni is jutott idő, és

rátaláltam arra az emberre a téren, aki 25 éve nem volt Edda-koncerten.

Különösebb ismertetőjegye nem volt, tehát nem rítt le róla ez az információ, de miután közölte, rögtön megkérdeztem, és milyen érzés ennyi idő után? Mint kiderült, pont olyan, mint akkor volt. Szelíd, visszafogott emberről van szó.

Ugyan mára kiment divatból a gitár- és dobszóló, de valami miatt néha még mindig elsütik a zenekarok. Torockón is így történt, aminek örültem, örültünk, mert ismét megszomjaztunk. Volt időn beszerzőútra indulni, és időben vissza is érni. Nagy volt a tömeg, de gyúródni így sem kellett.

Időben értünk vissza, még láthattuk, ahogy

Pataky Attila felmutatja a tiszteletbeli székely táblát,

ami a 2023-ban kapott „tiszteletbeli székely” cím viselőjének jár. Itt már a koncert vége felé tartottunk. A különösebben nem bulizó, viszont a zenével együttélő közönség Attilával együtt énekelte, hogy a magyar múltat ki nem tépheti szívéből, míg a Kölyköd voltam egy dinamikus baráti, porfelverős pogót eredményezett a köves placcon.

Ha emlékeim nem csalnak, az Álmodtam egy világot magamnak dalt új, funkytól sem mentes köntösbe öltöztették, de ha tévednék, cáfoljanak rám a kommentekben. Néhány dal erejéig Pataky Attila fia, Gergő is énekelt, majd „világháború helyett világboldogság, szeressétek egymást, ez a magyar megmaradás” – kívánt mindenkinek jó éjszakát a frontember, és minden visszázás nélkül felcsendült a jól ismert búcsúdal.

Óóózott a zenekar, óóózott a közönség, és óóóztunk mi is.

Igaz, esetemben csak két napra derült ki, hogy többletjelentése is van ennek, mivel éles fájdalmat éreztem éjszaka a bal combom külső részén, ahol mint kiderült egy tenyérnyi kékes-zöldes-lilás folt éktelenkedett.

Kölyköd voltam – jutott eszembe, és leültem megírni a beszámolót.