A nagyváradi polgármesteri hivatal torkán akadt a premontrei apát

A hosszúra nyúlt szuperválasztási év májusi véghajrájában a romániai magyarokat a kollektív őrület határáig kergető kampány legfőbb üzenete az volt, hogy George Simion győzelme esetén drasztikusan megnyirbálják a kisebbségi jogokat. Vagyis leállítják az erdélyi egyházak, civil szervezetek és oktatási intézmények magyarországi támogatását, elveszik az anyanyelvhasználati jogainkat, megvonják az állami támogatást a magyar közösségektől és leépítik az iskolarendszerünket, betiltják a közösségi szimbólumaink használatát, megszüntetik a magyar nyelvű médiát stb.

A csúcsra járatott pánikkeltés instant hatott, és a kilencvenes éveket idéző magyar választói részvétel mellett hárult el a romániai magyar közösség azonnali felszámolásának rémképe. A nagy megkönnyebbülés és eufória közepette keveseknek tűnt fel, hogy a közvetlenül az arcunkba tolt harsány, primitív magyarellenesség veszélyétől megszabadulva milyen hálásan öleltük újra magunkhoz a megszokott, jól ismert, mindenféle hangoskodás nélküli, hatékonyan és kifinomultan működő, monoton, érzelemmentes magyarellenességet.

Azt a mechanizmust, amelyik még Nicușor Dan hivatalba lépése előtt jelezte, hogy országos felfordulás ide, nemzetközi kalamajka oda, az intézményes ellehetetlenítés malmai továbbra is diszkréten, megbízhatóan őrölnek.

Amíg tehát május 14-én az ország egyik része, beleértve a magyar közösséget is, nagyokat sóhajtva törölte a homlokát, és a másik fele fogát összeszorítva tartotta magában a feszültséget, addig a nagyváradi polgármesteri hivatal hivatalos kilakoltatási értesítést fogalmazott a premontrei rendház ügyében, ám azt nem a jogilag létező egyházi jogalanynak, Fejes Rudolf Anzelm O. Praem. prépost-prelátusnak címezték, hanem egy jogilag nem létező névalaknak: „Fejes Rudolf Anzelm”-nek.

A hivatal ezzel nemcsak súlyos formai hibát követett el, hanem gyakorlatilag megkerülte a tényleges címzettet, és érvénytelenítette a jogi eljárást.

A név meghamisítása – az egyházi rendjelek és címek szándékos elhagyása – nem véletlen mulasztásnak, hanem tudatos jogi és intézményi kizárási kísérletnek tűnik, amely célja a vallási és jogi státusz megkérdőjelezése. A hivatal tehát egy olyan személyt próbált kilakoltatni, aki a megnevezett formában nem létezik, miközben tudomása volt arról, hogy az épület törvényes használója és az egyházi közösség vezetője egy, a Szentszék által megerősített jogállású prépost.

A kilakoltatási felszólítás azt állítja, hogy az érintettnek nincs tulajdonjoga az ingatlanra, miközben minden egyházi és állami dokumentum bizonyítja, hogy Fejes Rudolf Anzelm O.Praem. 1997 óta érvényes jogcímmel lakik ott. Az épület soha nem tartozott más jogi személyhez, mint a premontrei prépostsághoz, amelynek ő a törvényes elöljárója.

A történtek tehát nemcsak jogilag hibásak, hanem azt a benyomást keltik, hogy a városvezetés tudatosan akarja ellehetetleníteni az egyházi jelenlétet. Nem csupán tulajdonjogi kérdés, hanem súlyos vallás- és kisebbségellenes gesztus is, amely sérti a román és nemzetközi jogi normákat, beleértve a vallásszabadságot és az egyházi autonómiát.

Miért bocsátott ki a nagyváradi polgármesteri hivatal kilakoltatási értesítést egy fiktív, jogilag nem létező névalakra – „Fejes Rudolf Anzelm” –, miközben tisztában volt azzal, hogy a valódi jogalany egy római katolikus prépost-prelátus, akinek egyházi tisztsége a kánonjog szerint püspöki ranggal egyenértékű, és aki 1997 óta érvényes jogcím alapján lakik a premontrei prépostság rendházában?

Miért alkalmaz az önkormányzat egy ilyen kerülő, indirekt, megtévesztő eljárást – ahelyett, hogy egyenesen és jogszerűen kommunikálna az érintett egyházi személlyel –, amikor pontosan tudja, hogy a címzett nem magánszemély, hanem egy hivatalos egyházi elöljáró, akinek státuszát nemcsak a Szentszék, hanem a román állam is elismerte hivatalos okiratokban?

A rövid válasz: az állam nem engedheti csak úgy el az általa jogtalanul birtokolt premontrei ingatlanvagyont. A terjedelmesebb magyarázathoz vissza kell menni az időben. A történeti összefoglaló a premontrei rend jogi képviselőjével, Varga Andreával folytatott korábbi (ITT és ITT) és aktuális beszélgetéseink alapján készült.

A nagyváradi premontrei prépostság mai ingatlanegyüttese történelmileg több szakaszban került a rend tulajdonába, különböző – de mind jogilag érvényes és dokumentált – jogcímek alapján.

A prépostság egyik kulcsfontosságú részét, nevezetesen a nagyváradi Úri utcában (ma Roman Ciorogariu utca) található templomot és a hozzá tartozó kolostorrészt, 1802-ben I. Ferenc magyar király adományozta örök időkre a premontrei kanonokrendnek, az akkori magyar közjog alapján. Ez az uralkodói adomány nem visszavonható jogcímet jelentett: örök tulajdonjogot, amely nem függött sem az államformák, sem az országhatárok későbbi változásaitól. Később, 1872–1874 között a rend saját anyagi forrásaiból felépítette a kolostor folytatásaként szolgáló új épületrészt és a mellette működő premontrei gimnáziumot. Ez a kibővített kolostori-egyházi ingatlankomplexum a rend egységes és folyamatos használatában állt, és egyházi központként működött.

Ezt a tulajdonjogot 1887-ben jegyezték be a 3159. számú nagyváradi telekkönyvbe, a 849. helyrajzi szám alatt, „lakház, udvar és díszkert, fal, főgimnázium” megjelöléssel. A bejegyzés a kolostor, az oktatás és a szolgálat természetes és elkülönült részeit egyaránt tartalmazta.

1936-ban a román közigazgatás bírósági ítélet, szerződés és érvényes tulajdonátruházás nélkül tüntette fel a román államot tulajdonosként a telekkönyvben. Nem tulajdonjog alapján, hanem névhelyesbítés címen. Minden jogi előképzettség nélkül is világos, hogy ez egy látszat-adminisztratív aktus, amelyből nem származhatott érvényes tulajdonjog, ezért már a létrehozása pillanatában semmisnek volt tekinthető.

A második bécsi döntés után, 1941-ben a magyar állam a 6757. számú telekkönyvi végzéssel, az 1440/1941. M.E. rendelet 3. paragrafusa alapján helyreállította a valós jogi helyzetet a legutolsó érvényes telekkönyvi bejegyzés alapján. Ez a bejegyzés ma is érvényben van.

Jött az újabb rendszerváltás. 1946. szeptember 21-én immár a kommunista állam próbálta megfosztani a rendet a tulajdonjogától. A 260/1945. sz. törvény 19. cikkelyére hivatkoztak, hibásan, mivel a törvény 2. paragrafusa alapján kizárólag azokat az ingatlanokat lehetett visszaállamosítani, amelyeket a magyar állam szerzett meg 1940 után ideiglenesen. A prépostság azonban nem tartozott a jogszabály hatálya alá, hisz a tulajdonjoga nem az államtól származott, hanem a királyi adományból egyházi célra, örök időre. És ráadásul a rend bejegyzése a 3. paragrafus alapján történt, így már csak ezért sem vonatkozott rá a törvény.

Így az 1946-os úgynevezett „törlés” nem jogvesztés volt, hanem egy újabb érvénytelen kísérlet, amely szintén nem hozott létre joghatást. A rend bejegyzése nem szűnt meg – épp ellenkezőleg: megmaradt az utolsó érvényes és hatályos telekkönyvi állapot, amelyet a 6757. számú telekkönyvi végzés 1941. június 21-én rögzített.

Ezért minden további jogi aktus – számos utólag konstruált telekkönyvi akta –, amit azóta a román állam létrehozott, hogy joghatást váltson ki, nem érvényes tulajdonjogra épül, hanem egy hibás adminisztratív bejegyzés másolatára, így azok jogilag nem létező okmányoknak tekinthetők.

A premontrei rend tulajdonában van egy a tulajdon elismeréséről szóló állami dokumentum, amelyet 1948. szeptember 25-én adott ki a Román Népköztársaság vallásügyi minisztériuma. A dokumentum világosan fogalmaz:

Ez az állami közokirat egyértelműen és félreérthetetlenül elismeri a rend tulajdonjogát az ingatlan fölött még a kommunista állam nevében is, a konkordátum felmondása után is.

Ennek ellenére az 1989 utáni bíróságok vég nélkül ismételgetik az abszurd érvet, hogy a premontrei rend vagyona még a nagy kommunista kisajátítások előtt, a két világháború között, egy tollvonással került állami tulajdonba. Bármelyik verziót is nézzük, mindkét rendszer esetében világos: a cselekmény lopásnak minősül.

Tehát a román állam már a kommunista államosítást megelőzően is jogtalanul sajátította ki a premontrei vagyont, és a törvénytelenséget a rendszerváltás után sem orvosolták. Románia NATO- és EU-csatlakozását megelőző nemzetközi elvárások miatt az ingatlanrestitúció egy ideig jól haladt, ám amint megszűntek ezek a külső feltételek, a folyamat fokozatosan lassult. Ma már nem túlzás arról beszélni, hogy a visszaszolgáltatás helyett újraállamosítás zajlik. Különösen egy olyan nagy értékű ingatlanvagyon esetében, mint a premontrei rendé.

A kilencvenes évek elején már azon munkálkodott az immár demokratikus román állam, hogy minden eszközzel elvegye a kedvét az eredeti tulajdonosoknak a javaik követelésétől. Egyik jellemző eszköze az volt, hogy az érintett ingatlanokat a Román Kommunista Párt tulajdonából az állami protokollalap (RAAPPS) kezelésébe utalták át, így gyakorlatilag ellehetetlenítették azok visszaszolgáltatását.

Az elszántabb kérelmezők elriasztása érdekében a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) is feltűnt a színen, mint vagyonkezelő. Így történt, hogy a Văcăroiu-kormány 1996. április 10-én hozott 253-as számú határozatával térítésmentesen átadta a félixfürdői 9-es számú villát és a hozzá tartozó telket a SRI-nek. Az SRI azonnal katonai egységgé nyilvánította a politikailag tisztára mosott ingatlant, és jogi védelemmel látta el. A létesítmény ma UM 0929 kód alatt, az SRI elitje számára fenntartott gyógyfürdőkomplexum részeként működik, holott az eredeti tulajdonos a premontrei szerzetesrend, amely iskolákat, kolostorokat és közintézményeket működtetett és működtet szerte Közép-Európában.

A fürdőkomplexum kérdése ugyan nem kapcsolódik közvetlenül a premontrei rendház ügyéhez és az apát kilakoltatási felszólításához, de fontos megemlíteni, mivel jól illusztrálja az állam elszántságát.

Mint látható, az újabb egyház- és magyarellenes támadás az Európa párti nagyváradi városvezetés részéről érkezett, és amelyre Ilie Bolojannak, a román felsőház elnökének, Románia korábbi ideiglenes államfőjének, a korábbi nagyváradi polgármesternek és Bihar megyei tanácselnöknek, a PNL ideiglenes elnökének a hosszú árnyéka vetül. Azé a politikusé, akit miniszterelnöki esélyesként emlegetnek, és aki a hatékony, technokrata reformer imázsát építi, miközben a jogállamiságot sértő, egyházellenes lépései és a magyar közösséget hátrányosan érintő döntései súlyos kérdéseket vetnek fel alkalmasságáról és valódi politikai szándékairól.

Bolojan nagyváradi polgármesterként kulcsszerepet játszott az ügyben, hisz a telekkönyv-helyesbítési kérelme nyomán módosították az ingatlan-nyilvántartást, törölve ezzel az állam tulajdonjogát, és visszaállítva a rend jogcímét, amelyet még 1941-ben a magyar hatóságok is elismertek. A telekkönyvi törlés oka az időhúzás volt, mivel a jogszabály kötelező visszaszolgáltatást írt elő. Ráadásul a városháza jogi szakértői nem nézték meg alaposan a telekkönyvet és nem vették észre, hogy az államnak 1941 óta nincs tulajdonjoga, míg 1940 márciusában a román állam rendeletileg felfüggesztette az összes katolikus vonatkozású peres eljárást.

A politikus jogszabályellenes lépése bár a rend ellen irányult, jogilag ellenkező hatást váltott ki: megerősítette a premontreiek tulajdonjogát, hiszen helyesbítés révén az állam még formálisan sem szerepelhet többé tulajdonosként a telekkönyvben. Miután ez nyilvánvalóvá vált, a polgármesteri hivatal megpróbálta visszavonni a helyesbítést, de az a törvényi keretek miatt már nem volt lehetséges.

A módosítás tehát épp az állam érdekei ellen hatott: azóta Nagyvárad helyi önkormányzata jogalap nélkül használja az épületegyüttest, amire neves jogi szakértők is rámutattak. Például dr. Rákossy Botond-József, a bukaresti kataszteri főhatóság korábbi helyettes államtitkára az egyik esettanulmányában.

A nagyváradi polgármesteri hivatal a 2007-es uniós támogatásból létrehozott digitális földhivatali nyilvántartás (e-terra) keretében – az 1996. évi 7-es számú törvényre és az ANCPI 700/2014-es rendeletére hivatkozva – egy új, úgynevezett „összevont telekkönyvi lapot” hozott létre, amelybe önkényesen bejegyezte a templomot és a kolostort az „önkormányzati közvagyon” részeként. A Ciorogariu (Úri) utca 14. szám alatt található a templom, 16. szám alatt van a kolostor, és a 18. szám alatt működött az egykori iskola. E három különálló egységet egy adminisztratív aktussal összevonták, és úgy tüntették fel, mintha egyetlen telek lenne, amely soha nem volt más tulajdonában.

És még mindig nincs vége: 2024-ben Nagyvárad ugyancsak nemzeti-liberális polgármestere, Florin-Alin Birta 20 millió eurós EU-s támogatást szerzett a rendház, a templom és az Eminescu Líceum felújítására – holott ezek az ingatlanok jogilag a premontrei rend tulajdonában vannak. A beruházás sérti az EU-s jogot, különösen az EU 2020/2092-es rendeletét, amely a jogállamiság tiszteletben tartásához köti az uniós pénzek lehívását. A pályázati dokumentációban viszont nem vették figyelembe azt, hogy az épületegyüttesnek a premontrei templom közvetlen szomszédságában lévő része a premontrei rendnél maradt. Ami probléma, hisz a megnyert pályázat esetén a pályázónak igazolnia kell az érintett épületre vonatkozó tulajdonjogát, ellenkező esetben elveszíti a támogatást.

Az abszurd helyzet lényege, hogy az állam egy másik jogi személy tulajdonára költ közpénzt, majd azt úgy próbálja visszatartani, hogy nem hajlandó elismerni a jogos tulajdonost. Ez nemcsak jogsértés, hanem komoly pénzügyi kockázat is, mivel az ingatlant nemcsak felújítva kell visszaszolgáltatni, hanem a rendet jelentős kártérítés is megilleti az évtizedes használatvesztésért.

Marcel Boloș európai projektekért és beruházásokért felelős miniszter is egy hete ebben a szellemben nyilatkozott a Bihari Naplónak, amikor az iskolafelújítás kapcsán az önkormányzat és a premontrei rend között kirobbant konfliktusról kérdezték.

A tárcavezető kijelentette, hogy jelenleg a gimnázium tulajdonjoga a nagyváradi önkormányzaté, mely saját belátása szerint gyakorolja tulajdonjogát.

Az újságírói megjegyzést, miszerint jelenleg a nagyváradi önkormányzat ellen vizsgálat van folyamatban csalás gyanújával az épület kapcsán, Marcel Boloș nem kommentálta, mondván a vizsgálat végéig nem nyilatkozhat. Azt viszont megjegyezte, hogy hagyni kell a dolgokat menni a maguk útján, hogy az önkormányzat tulajdonosként végezze a maga feladatát.

A kialakult helyzet hű tükörképe a Romániában rendszerszinten tapasztalható jogállamiság-relativizálásnak, az intézmények közti felelősségi viszonyok elmosásának, annak, hogy egyik kéz nem tudja, nem akarja tudni, hogy mit csinál a másik. Mindez különösen aggasztó akkor, amikor egyházi személyek alkotmányos, kánonjogi és emberi jogai kerülnek veszélybe.

A Premontrei Kanonokrend váradhegyfoki prépostsága nem egy egyszerű civil társulás, hanem egy olyan jogi személyiséggel rendelkező egyházi intézmény, amely közvetlenül az Apostoli Szentszék fennhatósága alá tartozik. A legnagyobb cinizmus mégsem az, hogy az önkormányzatok, az állami hivatalok nem oldják meg az ügyet, hanem az, hogy hallgatásba burkolózva próbálnak úgy tenni, mintha egy prépost-prelátus csupán egy magánszemély lenne, aki jogcím nélküli lakik egy román önkormányzati tulajdonú iskolaépületben.

Egy püspöki rangú prelátusnak nem kell kérvényezni lakhatási engedélyt a helyi önkormányzattól, ahogy egy római katolikus püspök sem szerződik az állammal, hogy a püspöki palotájában lakhasson.

Az illetékes román hatóságok hallgatásának egy célja van, azt az illúziót kelteni, hogy a probléma nem létezik. Az arra irányuló szándék, hogy egy prépost-prelátust polgári jogi értelemben kilakoltatható személlyé redukáljanak, önmagában is súlyos precedens, amely nemcsak az érintett intézményt, hanem az egész római katolikus egyház és a közjog integritását is sérti.

Az állami elismerés, a kanonikus beiktatás, a rendi és nemzetközi jogi státusz mind azt tanúsítják, hogy egy prépost-prelátus hivatalos funkciója nem vonható kétségbe közigazgatási technikákkal. Attól, hogy a román hatóságok nem hajlandók szembenézni a valósággal, a valóság még nem szűnik meg: prépostság prépost nélkül nem létezik.

Súlyos jogi és kánonjogi abszurdum az a helyzet, amelyben egy prépost-prelátust, aki kanonikus hivatalából és felszenteléséből eredően nem lakásbérlő, hanem az intézménye jogi és kánonjogi székhelyén lakik, adminisztratív eszközökkel magánszemélyként próbálnak kezelni. Úgy, hogy eközben az állam egy másik intézménye, a Vallásügyi Államtitkárság hónapról hónapra fizeti a járandóságát, elismerve ezzel a funkcióját és az általa képviselt intézmény létét.

Ezek nemcsak a jogállamiság és az alkotmányosság megsértése, hanem a kánonjog semmibevétele is, amely a római katolikus egyház jogrendjét védi – nem csak a hívek, hanem az állami szervek vonatkozásában is, és amelyet Románia is elismert bilaterális és nemzetközi egyezmények révén.

Konkrét példák: a 366/2018. számú alkotmánybírósági határozat világosan megerősíti: a szakrális javak nem képezhetik közigazgatási beavatkozás tárgyát. Az alkotmány 29. cikke garantálja a vallási autonómiát, a CEDO 9. cikke, valamint az ENSZ polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 18. cikke pedig rögzíti: a vallásszabadság része annak szabad meghatározása is, hogy egy szerzetesi közösség hol és miként kívánja megélni liturgikus és közösségi életét.

Beszédes, hogy a kilakoltatási felszólításban meghatározott 5 nap régóta letelt, és a premontrei apát azóta is a rendházból látja el a hívei szolgálatát. A nagyváradi önkormányzat azóta hallgat, a pusztán erőfitogtatáson alapuló taktikája nem járt sikerrel. Különösen, hogy a hívek, és azok a nagyváradiak, akiket zavar városvezetés vérlázító magatartása,

Az elöljáró kilakoltatásénak megakadályozásáért tartott imaesten részt vett Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök is, aki támogatásáról biztosította az apátot, ugyanakkor szolidaritást vállalt vele Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke is, aki ugyancsak jelen volt az imádkozáson.

A premontrei apát „égbe kiáltó igazságtalanságnak” nevezte a fejleményeket, és Tőkés László 1989-es temesvári kilakoltatásához hasonlította az ügyet, melyről az egyházi és világi hatóságokat is értesítette.

A premontrei rend ingatlanvagyonának visszaszolgáltatása évtizedek óta tartó sorozatos állami visszaéléseken keresztül siklik félre. A kommunista államosítást követően az állam titkos rendeletekkel, titkosszolgálati közreműködéssel, valamint közigazgatási kiskapuk gyártásával és kihasználásával próbálja megtartani az értékes javakat. A történet egyszerre szól jogtiprásról, egyházi tulajdon elorzásáról, valamint az uniós jogrend és a román alkotmány semmibevételéről.

Legyőztük tehát a szélsőjobboldali veszedelmet, Nicușor Danra szavaztunk és megállítottuk Simiont. Románia újra a magasba emelte a demokrácia, a jogállamiság és az európai értékek frissen vasalt lobogóját, ezért elérkezett az ideje, hogy az újratervezés és az állampolgári bizalom visszaállításának jegyében a romániai magyar érdekképviselet is minden hazai és nemzetközi fórumon hangot adjon ennek az égbe kiáltó igazságtalanságnak, tájékoztassa erről részletesen az államfőt, mert tényleg bekövetkezhet az, amitől a választási kampányban annyira tartottunk.

Oh wait!