Ne magyarnak, európainak tekintsük Hunyadi Jánost meg Mátyást! Oké, de mi lesz Deceballal?

Van az MCC-nek egy kiváló, vegyes, román-magyar előadás-sorozata (Románok és magyarok a közös múlt tükrében), amelyről mi is szoktunk tudósítani, kollégám, Sólyom István szakavatott helyszíni beszámolói formájában. Idén januárban volt egy előadás, melynek témája igazi kard-ki-kardos nyalánkság volt: hogy

Az előadásról itt lehet olvasni.

Én is elolvastam a beszámolót, elgondolkodtam a szakemberek kínálta értelmezéseken, magyarázatokon és az erdélyi tolerancia jegyében elfogadtam a különböző nézőpontokat. Persze, ahogy Sólyom István is írja, van egy bizonyos kisördög, amely az én kobakom valamelyik csücskében is ott csücsül és időnként kajtárkodik. Hogy jól van, én toleráns vagyok meg nyitott meg minden, de vajon ez nem eredményezi azt is, hogy hagyom, telepedjék rá a saját történelmem történeteire, ha épp nem a trikolór, akkor a szép egyszínkék európai lúg?! Régebb az a szlogen járta: ej, nem számít, miféle, ember legyen.

Érdekes elnézni, ahogy a legkülönbözőbb identitású, jó sok diplomával rendelkező csúcsértelmiségiek szeme időnként megnedvesedik (felteszem, az őszinte meghatódástól), aztán megnyílnak az ajkak és ömleni kezdenek a mondatok az európaiságól, európai értékekről. És ez mind nagyon szép, viszont engedtessék meg, hogy halkan hozzátegyem: a németek, portugálok, franciák, britek, bolgárok, magyarok, románok… mind-mind hozzátették a magukét (jót is, rosszat is) ahhoz a bizonyos európaisághoz.

ami jótékonyan belepi az avas, ásatag, romantikus, kártékony nemzeti gondolkodást, eltörli az avítt és nacionalista jelzőket (lásd, német, portugál, francia stb.) és valamiféle homogén lényt eredményez, amelynek neve európai. Ilyen nincs. Nem volt. És nem is lesz. (Hogy a kultúrák összecsapása következtében hogyan módosul a német, portugál, francia stb. alapú európai kultúra, ez egy másik kérdés, másik írás tárgya.)

A minap szembejött néhány felirattal ellátott fotó a fent említett előadásból. Az egyiken ez áll (Ovidiu Pecican író, történész, amúgy kedves ismerősöm mondata):

Mindenek előtt: nem igazán értem,

Mert felteszem, a beszélő nem csak azért tartotta szükségesnek külön kimondani őket, hogy lássák, milyen szóbőséggel rendelkezik. Gyanítom (persze, biztos tudásom nincs róla), hogy különbséget akart tenni az úgynevezett „Jó” és az úgynevezett „Rossz” között. Vagyis amellett, hogy ó, túl kellene már lépni mindkettőn, a nemzeti paradigma jó és vállalható, a nacionalista paradigma pedig csúnya és vállalhatatlan.

Ez a különválasztás egyébként csupán azért fontos, mert rávilágít a bő száz éve többségi nemzet képviselői (bármilyen nyitottak legyenek is, tisztelet a feltételezhető kivételeknek) elméjében rejlő ellentmondásnak, amely néha úgy viselkedik, mint a frontálisan egymásba rohanó gyorsvonatok. Mert ugye, egyrészt ott van az, hogy a román nemzet létezik, él, virul és fontos,

Másrészt ott van a román nemzet esetében Európa legnagyobb, autonómiával nem rendelkező kisebbsége, amely… né, minek annyit rugózni ezeken az ósdi, kopott, romantikus elképzeléseken, hiszen mind európaiak vagyunk, hát nem?

Dehogynem, tisztelt többségi polgártársaim! Hát már hogyne lennénk európaiak, például abban az értelemben, ahogy Hunyadi János és Mátyás európainak tekintette magát. Hiszen Önök is, én is keresztények vagyunk. Hogy görög-keletiek, görög-katolikusok, reformátusok, római katolikusok, unitáriusok, evangélikusok stb., az értelemszerűen nem mindegy, ó, dehogy… viszont

Na de menjünk tovább. A történészek (nyilván, akik hajlandók magukat túltenni a valósághajlító történetíráson) egyetértenek abban, hogy Hunyadi János román származású volt. Szuper! A magam részéről szűnni nem akaró taps, cukrot neki, hol a probléma? Ahogy az sem probléma (vagy nem kéne annak lennie), hogy maga Hunyadi János nem tekintette magát a román nemzet tagjának, mert fogalma sem volt arról, mi a román nemzet.

Ugyanezek a történészek felteszem, egyetértenek abban, hogy Hunyadi Mátyás édesatyja román származású volt, édesanyja magyar származású, ő maga Magyarország, Horvátország és Csehország királya, illetve Ausztria főhercege volt. Hunyadi Mátyás sem tekintette magát a román, de a magyar nemzet tagjának se, mert lásd fennebb. Királynak igen, törökverőnek igen, nagy stratégának igen.

Eddig tehát elvileg rendben lennénk. Viszont tagadhatatlan, hogy a Hunyadiak kora és a mi jelenünk közé beékelődött az a fránya 19. század, amikor is az emberek fejében felkapcsolódott egy lámpa, hogy jé, hát akik magyarul beszélnek, azok magyarok, vagyis a magyar nációhoz, nemzethez tartoznak. És így tovább.

csak feltűnt nekik egy lényeges és ma már közhelyszámba menő dolog: nincs olyan, hogy ember. Csak német, portugál stb. ember van. Aki németül, portugálul, satöbbiül beszél. És ma is ezt csinálja. Ja, és olyan ember sincs, aki európaiul beszélne. Tehát olyan sincs, aki európai lenne, a szónak ebben a nemzeti (nacionalista) értelmében.

Na és akkor felteszem a kérdést:

Rákóczi Ferencet? Kossuth Lajost? Vagy akár (mondom kajánul) Krasznahorkai Lászlót? Hogyne, európai, adott esetben világnagy jelentőségű hadvezérekről, politikusokról, gondolkodókról, írókról van szó. De könyörgöm: gondoljuk már el, mi lenne, ha az összes európai nemzet összes nagy embere megszűnne németnek, portugálnak, franciának (juj, bele se merek gondolni), britnek, bolgárnak, ukránnak (na, ebbe még annyira se merek belegondolni), magyarnak, románnak lenni.

Azt hiszem, elég sokan tiltakoznának ez ellen. És biza, gyanítom, hogy a román értelmiségi elit lenne az egyik leghangosabb tiltakozó. Hogy miért? Egyszerű: fiatal nemzetről lévén szó (alig bő száz éves), teljesen természetes, hogy ragaszkodik az identitásához. Ragaszkodik ahhoz, hogy az alkotmányban ott álljon az egységes és oszthatatlan nemzetállam kifejezés. Ragaszkodik ahhoz, hogy a híres románok híres románok legyenek. Mihai Eminescu, Nicolae Iorga, George Enescu, Victor Babeș, Constantin Brâncuși, Loți Bölöni (hoppá!), ugye, ugye.

Tisztelettel kérdezem a román értelmiségi elitet: nem lehetne a fenti urakat nagy európaiakként emlegetni? Mert hát nagy dolgokat tettek le az európai asztalra.

Tisztelettel kérdezem továbbá a román értelmiségi elitet: ha már ilyen nagylelkűen felajánljuk, legyen ez a Hunyadi János meg Mátyás európai, akkor miért néznek félre (tisztelet az ismert és ismeretlen kivételeknek), amikor a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport előtt ma is ott van a hírhedt, 1932-ben odatett (igaz, akkor másképp) Iorga-tábla, amely szerint Mátyás győzedelmes király volt, csak épp a saját népétől kapott ki? Ugye, ezzel igazából az tételeződik a hivatalos román diskurzusban, hogy Mátyás román volt.

Akit aztán az európaiak (tudják, akiket Rómából irányítottak) alaposan helyretettek. Aztán jöttek keletről más ööö… európaiak és Decebal európaiait leseperték a történelem színpadáról. Végül jöttek ilyen lovas, hátranyilazó európaiak, akik megtelepedtek a letűnt európaiak helyén, rettegésben tartották Európát (?) és csináltak egy királyságot meg minden. Persze, más európaiak is jöttek innen-onnan, és Transzilvánia földjén mind szépen lecsücsültek, mint a nyulak. Agyrém, nem?

A magam részéről semmi bajom a nemzetekkel. Sem a nemzeti mitológiákkal. (A pontosság kedvéért jegyzem meg: a mitológiák nem attól relevánsak, hogy minden mondatuk igaz. Ilyen alapon a Bibliába is bele lehetne kötni. Bele is kötnek egyes ostobák.) Addig, amíg sikerül őket kibékíteni. A bajom a kettős mérce. Ha egyszer elfogadjuk, hogy adott esetben Bölöni László Loți Bolonivé válhat, akkor ejsze azt is fogadjuk el, hogy Matia Corvinul (de Hunedoara) Hunyadi Mátyás. Határozottan azt gondolom, ez a hiteles európai gondolkodás. Nem az ájtatos európaizó mantra.