Kit szerethet jobban az ember: Luke Skywalkert vagy egy három méteres kék lényt?

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban… kezdhetném így is akár, ha az ember- és lélekölő kommunista (bocsánat, hivatalos nevén államszocialista, de ez a terminus akkor fogja belopni magát a köztudatba, amikor a disznók szárnyra kapnak), szóval

Különálló galaxisnak valóban különálló volt, nem sorolom hosszan, milyen sajátos módon éltek akkoriban a bennszülöttek, csak egy-két hétköznapi antropológiai megfigyelést osztanék meg önökkel. Például a coca, kucu, esetleg röfi néven említett állatot igen gyakran a főzésre szolgáló kis, kocka alakú helyiségben áldozták fel az isteneiknek, meglehetősen különös rituálék közepette. Amely kocka igen gyakran egy nagyobb kockában helyezkedett el, ahol a bennszülöttek éltek. A kockák egész kaptárakat alkottak, betonból, úgy nevezték, hogy blokk. A helyiek ügyesen másolták a méhek építkezési módszereit. A különböző bennszülött törzsek közt békés együttélés lett volna, ha

Ezért volt olyan törzs, amelyet cakkumpakk eladott rabszolgának egy másik galaxisban (aminek az illetők igen örültek, mert ott például nem zárták őket börtönbe, ha szidták a helyi uralkodót), más törzsek tanyáit pedig legyalultatta a birodalmi hernyótalpasokkal. Hosszan tudnék mesélni arról az időszakról ebben a stílusban. Talán egy egész trilógiára is futná az alapanyagból.

Milyen is ez a stílus? Egyrészt ősrégi, másrészt folyamatosan kortárs. Az ember egyik valóban legrégebbi cselekvésén alapszik, nevezetesen azon, hogy a homo sapiens elmeséli, mi történt, történik és fog történni vele.

És akkor nézzük a Mesénket: 1977. május 25-én, amikor egy George Lucas nevű fiatal (mindössze 33 éves volt akkor) amerikai rendező végre megnézhette, hogy fest a harmadik mozifilmje a vásznon, még fogalma se volt arról, hogy éppen beírja magát az emberiség történelmébe. Sötét világűr-háttér előtt a semmibe úszó hatalmas, sárga betűkkel, amelyek generációk agyába fognak beleégni, amíg van mozi, képernyő és villanyáram.

Abban a galaxisban, amelyről fentebb meséltem, szóval a mioritikus kommunista (azért is!) diktatúrában persze nem is hallottuk, mekkorát robbant Lucas úr filmje, a Csillagok háborúja – Egy új remény. A film 1981-ben került be a romániai mozikba: emlékszem,

Vakáció volt, ott voltunk épp, Nagyvárad apám szülővárosa. Másnap kasszanyitás előtt már ott álltam. És sikerült bejutni. És rám borult a moziűr sötétje és repültem és izgultam és örültem és sírtam, mert hát valahol én voltam a legkisebb fiú (azaz Luke Skywalker), akinek meg kell mentenie a királykisasszonyt (Leia hercegnő) a sárkány (Darth Vader) várából (Halálcsillag), és akit világnehéz útján segítők kísérnek (egy robot, még egy robot meg egy szőrös óriás), no meg egy mentor (Obi-Wan Kenobi), aki a szamurájeposzokból lépett ki, és persze, egy westernhős (Han Solo). Ez a kis csapat a sötét Darth Vader és a náciszerű egyenruhát viselő Birodalom ellen küzd. Nehéz volt nem felfedezni a hasonlóságot

Lucas meséje mindenhol működött, ahol emberek éltek, az inuit sátraktól el egészen a nepáli kolostorokig és vissza. Lényegében ez a Csillagok háborújának kulcsa: népmesei archetípusokkal dolgozik, aztán persze ráteszi, ami csak belefér. Szokták kritizálni az első trilógia filmjeit, hogy a karakterek nem olyan sokrétűek, nem fejlődnek. Miért, a népmesei karakterek kifinomultak? Fejlődnek? Dehogy. És éppen ezért tudtak, tudnak működni évszázadokon át. Mert az alapvető emberi természet hordozói. Ezért sorolható a Csillagok háborúja (maradjunk csak az Új reménynél)

mint a Biblia (amennyiben elfogadjuk, hogy a Biblia történeteit emberek írták), az Akropolisz, az Íliász meg az Odüsszeia, a Hamlet, a Moby Dick, a kölni dóm, és persze van még egy pár. Nem sok.

És akkor ugorjunk egy rövidet az Ezeréves Sólyom (Millennium Falcon) fedélzetén, 2009-be. Ama lélekölő Birodalom, a Ceaușescu-diktatúra elbukott, pontosabban átalakult, az európai kontinens egyik legsajátosabb demokráciájává. A röfiket már nem a betonkockák konyháiban áldozták fel az isteneknek, sőt, megjelent egy új törzs, amely az állati jogok nevében tömeggyilkosoknak nevezte a röfievőket. A bennszülöttek messzi-messzi galaxisokba mentek dolgozni és akinek sok pénze lett, kiköltözött a betonkockából a természetbe. A különböző törzsek (már amelyeket nem adtak el, vagy amelyek nem tűntek el időközben) továbbra is békésen éldegéltek egymás mellett,

tehát egy másik, szintén transzcendens hatalmi eszközhöz, a bürokráciához folyamodtak. Így éltünk úgymond, szabadon, szépen, Romániában.

És ez volt az a pillanat, amikor James Cameron, az akkor 55 éves amerikai rendező-szupersztár (Titanic, Oscar-díj stb.) piacra dobta az Avatar című produkciót. És körülbelül ekkor mondta az akkor 65 éves George Lucas, hogy az Avatar felülmúlhatja a Csillagok háborúját. Nem vagyok kimondottan sci-fi rajongó, de a fontos alkotásokat igyekszem elolvasni, megnézni.

(Az IMAX egy kanadai találmány, melynek lényege, hogy a hagyományosnál sokkal nagyobb méretű és felbontású képek vetítésére szolgál, szóval kiválóan alkalmas a számítógépes animációval készített 3D-filmek vetítésére. Tátsa csak a száját a pórnép! És igen sikeres műfaj, csak mondom.)

Nos, Cameron úr filmje valóban lenyűgöző volt. A rendező valahol elmondta, hogy kicsit idegesítette Lucas filmjében a sok világ, amelyet soha nem sikerült mélységében bemutatni. Ezért úgy döntött, hogy az Avatar világa egyetlen égitestből, a Pandora nevű holdból (nem bolygó) áll majd. Ahol mindenféle bizarr kreatúrák élnek, növények, állatok, a Na’vi nevű humanoid faj (igen, a három méteres kék lények) és persze egy transzcendens istenség (pontosabban istennőség, Eywa). És ahova

Mert kell neki a Pandorán található unobtánium nevű ásvány (szellemes szójáték, az unobtainable megszerezhetetlent jelent angolul). És akkor elkezdődik a harc a gonosz emberek és a jó indiánok (elnézést kérek a navahóktól meg az irokézektől meg az apacsoktól meg az összes többi indián törzstől, de hát a Na’vik is nyilaznak meg lovagolnak, igaz, hatlábú hátasokon). Dereng már a történet? A gonosz emberi faj mindent elpusztít maga körül: az őslakosokat, az állatokat, a növényeket, a levegőt, a vizeket, az egész világot.

egy nyomorék katona (eleinte gonosz) egy idő után a három méteres kék lények (jók) oldalára áll. Igaz, döntését megkönnyíti, hogy mindkét lábára béna. (Erős dramaturgiai hiba.) Az Avatar egy antikolonialista ökológiai sci-fi. És elképesztően látványos. Le a kalappal!

Aztán jó időre rá, 2022-ben megérkezett a második, 2025 végén pedig a harmadik rész. És látta a néző, ahogy a történet kiürül. Mert a második, sőt a harmadik részben is

A harmadik részben a történet lényege már annyira kiüresedik, hogy a néző előre megmondja, mi történik, nem a következő jelenetben, hanem egy órával arrébb. Halkan kérdem: vajon tudja valaki, miért épp a legrepetitívebb rész a leghosszabb a maga 197 percével?

Az Avatar védői gyakran hivatkoznak arra, hogy a Csillagok háborúja karakterei sablonosak, egysíkúak, alig fejlődnek. Ezzel ellentétben az Avatar hősei bezzeg mekkorát alakulnak a három film során, tehát vita nincs, az Avatar komplexebb film. Ez valóban így van. De egyrészt hadd mondjak el egy technikainak tűnő apróságot, amely viszont befolyásolja az egész filmfolyam jellegét: az Avatar filmek kezdetben a 20th Century Fox vállalat birtokában voltak, ám aztán a Foxot megvette a Disney. A harmadik rész tehát már a Disney közvetlen felügyelete alatt zajlott.

Hosszú tíz percek telnek el azzal, hogy a nyomorék katona vegyes (Na’vi és ember) családja beszélget, veszekszik, durcul, kibékül. (Rémes!) Ha ehhez hozzáteszem a fentebbi érvet, miszerint Lucas filmje olyan történetet mesél el (ráadásul nem egyetlen mesebeli bolygót, hanem bolygók sorát, vagyis változatos világokat kínálva a nézőnek), amely a népmesék egyetemességéből fakadóan minden élő ember lelkében rezonál, akkor teljesen egyértelművé válik, hogy

(amely, persze, szintén szerethető a maga furcsa módján, akkor is, ha éppen szadomazo Dominaként viselkedik, na de nem spolierezek). Lucas filmje ott van az emberiség történetének legfontosabb Meséi között. Cameron repetitív opusza nem több, mint egy lenyűgöző képi világú, jól összerakott családi sztori, sok-sok repüléssel, bálnabúgással, nyilazással és némi apakomplexussal fűszerezve. Mindkét alkotásnak megvan a maga jól megérdemelt helye. Összehasonlítgatni őket, azt is lehet. Csak nem érdemes. Az egyik az emberiség mitológiájának szerves része. A másik nem.