Advent idején annak örvendjünk, amink van!

Nem vagyok hittel hívő (római katolikus) keresztény. Inkább az lennék, aki a templomkapu környékén sündörög, emelné is a lelkét a Jóisten, Jézus Krisztus és a Szentlélek felé, meg nem is. Ezért aztán inkább megmarad az olyan renitens szentek társaságában, mint Ágoston (a hippói), Hildegárd (a bingeni), Ferenc (az assisi) vagy Katalin (a sienai). Főleg advent idején. Persze, mást is csinálok advent idején: dolgozom, főzök (három főre), mosok, takarítok, bevásárolok, ügyintézek. Mint egy rendes szingli szülő.

Minden vonatkozó iromány elsorolja: ilyenkor jó, ha az ember elcsendesül, befele fordul, megtisztítja, felkészíti a lelkét arra a pillanatra, amely egyre közeleg. Amikor, ha tetszik, az erősebb lét közelébe kerülünk: a keresztények Istene újra testté válik, megszületik, mi pedig odaállhatunk a jászol, vagy épp a templomkapuzábé mellé és megmeríthetjük lelkünket abban a bizonyos erősebb létben.

Engedjék meg, hogy megtörjem ezen írás fennkölt jellegét egy történettel, ami az adventi időszakot átélni kívánó keresztény ember keresztútjára vet némi fényt. Nemrégiben összefutottam egy fiatalemberrel Kolozsvár főterén, a diadalmas vásári lüktetés közepette.

rengeteg olyan embertársunk van, aki egy sütit, egy lángost, egy pohárka forralt bort sem tud venni magának a karácsonyi vásárban, mert a szegény embereket kiszorítják a karácsonyi fény- és fogyasztásorgiából. Eszembe jutott, hogy például Hans Christian Andersen úrnak is valami hasonló járhatott a fejében, amikor megírta, majd 1845 decemberében megjelentette A kis gyufaárus lány című, idővel bestsellerré vált meséjét. Aztán a honoráriumból jól bevásárolt és hazament a meleg kandalló mellé.

A fiatalember tovább dohogott (meglehetősen kommunista érzelmek feszítették kebelét): hogy igen, mindenki csak tiltakozik, fintorog a nagy karácsony előtti lázálom ellen, utáljuk a zajt, a tömeget, a tipr(ód)ást, az önmagukban szép karácsonyi dalok idétlenné, kakofónná ismétlését. De senki sem veszi észre az okot a jelenség tulitarka függönye mögött. Bizony,

Mert a kapitalizmus változtat minket érzéketlen és lélektelen fogyasztógépekké. Ha nem lenne kapitalizmus, az adventi időszak is csendesebb lenne.

Elkerekedett szemmel néztem a fiatalembert. Eszembe jutottak a Ceaușescu-diktatúra adventjei (mondjuk, az ezerkilencszáznyolcvanas évek második felében), amikor valóban nem volt zaj, tömeg, tipródás, árleszállítás, kínai kacatdömping a boltokban, és persze

Viszont kurva hideg volt a lakásokban, mert akkortájt télen még tél volt, érthető módon, hiszen a globális felmelegedés sem kedvelte túlzottan a kommunizmust. Időnként elvették az áramot is, hogy jól lássuk, milyen szép a decemberi égbolt, s ha kedvünk van, keressük meg rajta nyugodtan ama bizonyos betlehemi csillagot.

Megkérdeztem a fiatalembert, hogy ha történetesen nem ülne gyalázatos és dekadens tort a kapitalizmus az igazi egyenlőség és igazságosság fölött a kelet-európai végeken (is),

Rám nézett, hogy hát de ő ateista. Ez volt az a pont, amikor legszívesebben megsimogattam volna a buksiját és adtam volna neki egy ajándék vouchert (amelyet értelemszerűen a kapitalista karácsonyi vásárban vettem volna épp leszállított áron, vagyis méregdrágán), melynek fejében három hetet ingyen eltölthetett volna csendben, magába fordulva egy Duna-csatornai vagy măcini kommunista élménytáborban.

Ehelyett azonban áldott karácsonyt kívántunk egymásnak és mentünk dolgunkra.

És azzal is egyetértek, hogy a kapitalizmus így működik. Árutermelés, eladás, fogyasztás, profit, jó esetben adózás. Azért nem cserélném fel a kapitalizmust (még ezt a vadkeletit sem, ami nekünk jutott) semmiféle kommunizmusra. A kapitalizmus egy (jól-rosszul) működő rendszer.

Továbbsétáltam az óriáskerék mögött magasodó nagytemplom felé. És azon gondolkodtam, hogy az ember valóban a mindenkori körülmények tehetetlen áldozata-e. Nem tehet semmit a kapitalizmus ördögi praktikái ellen? Muszáj megvásárolja azt a csinos szoknyát vagy fess nadrágot, azt az igazán nélkülözhetetlennek gondolt meggymagkiszippantót, azt a szomszédénál eskü, hogy egy szinttel jobb okostelefont? Mondjuk ahelyett, hogy – ó nem, nem hitben élő hívőként, ott ilyen dilemma általában nem merül fel, hanem amolyan kapuzábés keresztényként, mint én –

Nézzük csak meg ezt a mondatot közelebbről: a fogyasztói (na jó, kapitalista) társadalomban az ember akkor szokott örülni valaminek, amikor az övé lesz. Kicsit pontosabban: a birtoklás határán. Amit ezzel mondani szeretnék: az ember a birtokba vételnek örül, nem annak a valaminek, amit vásárol, kap vagy éppen talál (a törvényesség keretein belül maradva).

ahhoz hasonlítható, mint amikor az ősember elejtette az áhított mamutot. Ugye, előtte mágikusan felrajzolta a vadászjelenetet a barlang falára, utána meg áldozatot mutatott be az istenségnek, aki hozzásegítette a sikeres vadászathoz. Manapság ennek az ajándéklista megírása, illetve a köszönetmondás, puszi, ölelés felel meg.

Mi történik a birtokbavétel után? A birtokos használja, szemléli, kiállítja a birtokolt tárgyat. Ám ahogy mind többet birtokol, bizony fennáll a veszélye annak, hogy

Ezt pedig a fogyasztói gépezet (meg a csúnya kapitalizmus) ügyesen kihasználja. Egyre több minden birtoklására csábítja a potenciális vásárlót. Amíg szegény már semminek sem tud örülni: eltorzult arccal rohangál fel-alá advent idején, hogy beszerezze a karácsonyi ajándékot mindenkinek, a hozzávalókat az ünnepi asztalra stb.

És akkor most nézzük picit a nagyobb képet: az adventi időszak véleményem szerint éppen arra jó, hogy – persze, az elcsendesülés, magunkba fordulás mellett – szóval, hogy örvendezzünk annak, ami a miénk.

Az Úr eljövetele, a kisded születése, Szűz Mária mosolya, a pásztorok illata, a három királyok lépteinek dobbanása, a betlehemi csillag fénye, az egész csodálatos misztérium… nem úgy a miénk, mint a zoknink vagy a fürdőszobai tükrünk. Ismétlem: úgy a miénk, hogy részei vagyunk neki.

És ehhez az örömhöz, higgyék el, nem kell feltétlenül hittel hívő kereszténynek lenni. Én mondom, aki a kapuzábénak dőlve merítkezem majd az erősebb létbe karácsony éjszakáján. Ágoston (a hippói), Hildegárd (a bingeni), Ferenc (az assisi) vagy Katalin (a sienai) renitens társaságában.

Egyetlen dologra van immár szükség: engedjük elmenni magunk mellett a zajt, a fényeket, a fogyasztói kísértésjárást, a kapitalizmus ördögi praktikáit. Meglesznek azok az ajándékok. Kitakarodik a piszok a lakásból. Megfő az a karácsonyi ebéd, vacsora. Persze, nem magától. Mi fogunk mindent megcsinálni. De nem eltorzult arccal, ökölbe szorult lélekkel,

Advent idején a klasszikus karácsonyi éneknek – Gaudete, Christus est natus (Örvendezzetek, Krisztus megszületett) – ezt az élettel lüktető, az erősebb létben való megmerítkezés örömét ellenállhatatlan erővel továbbító változatát szoktam hallgatni, naponta. Ha kedvük tartja, nyájas Olvasók, tartsanak Velem. Örvendezzünk együtt. Annak, ami a miénk. A misztériumunknak, a szertartásainknak, a szokásainknak, a várakozásunknak, az elragadtatásunknak: a kultúránknak.