A bécsi újévi hangversenyt is elérte az ostoba identitárius kultúrharc szele

Bizonyos értelemben a bécsi filharmonikusok újévi koncertjein nőttem fel. Most már persze senkinek sem kell bemutatni ezt az eseményt – tudják, a világ legnézettebb, legnépszerűbb klasszikus zenei hangversenyéről van szó –, hiszen a 2026-os koncert akkora botrányt kavart egyes körökben, hogy kis túlzással a szivárvány tetejéről is látszott.

Na de mindenek előtt kérem Önöket, nyájas Olvasók, kísérjenek vissza a gyermekkoromba, ahol a bécsi filharmonikusok újévi produkciójával való liezonom elkezdődött. Sajnálatos módon

Bizony, a Ceaușescu-rezsim virágkorába megyünk pár emlék erejéig: tudják (már akik tudják), oda, ahol télen nem volt gáz, csak épp annyi, hogy meg ne fagyjunk, télen-nyáron nem volt áram, csak annyi, hogy tönkre ne menjen a jégszekrény… persze, a jégszekrénynek csak olyan esetben volt értelme, ha a tulajdonosnak akadtak falusi rokonai, esetleg orvos, rendőr, ügyvéd vagy más efféle volt, másképp üresen állt és akkor szinte mindegy is volt, hogy van-e áram, vagy nincs.

Ez volt az a kor, amikor valaki börtönbe kerülhetett azért, mert rossz helyen mesélt el egy Csau-viccet (ja, minden együttérzésem a venezuelai embereké, akik azért kerülhettek börtönbe, mert rossz helyre küldtek egy Maduro-mémet), amikor leverhették az ember fél veséjét, mert magyarországi vendégeket altatott a lakásán…

Ha tehát az ember valamivel normálisabb dolgokat akart nézni, egy idő után a Partiumba kellett menekülnie (például), mert az ott élők gond nélkül fogták a sokkal normálisabb, baráti és szocialista magyar tévé adásait.

Ehhez még azt kell tudni, hogy apám nagyváradi születésű volt, a család nagy része ott is élt, tehát igen zsenge koromtól kezdve minden szilvesztert ott töltöttünk. És innen már sejthető: minden január elsején (helyi idő szerint pontban negyed egykor) leültünk és megnéztük a bécsi filharmonikusok újévi koncertjét. Nem volt apelláta! Mondanom sem kell, untam a valcert, a polkát, a mazurkát, mint a halált. De kiegyeztünk apámmal: ha végignézem a bécsi muzsikásokat, szombat este bármi van, vendégség, uszoda, fürdő, én otthon maradhatok és

az Egymillió fontos hangjegy című műsorban.

Az idő telt, az Egymillió fontos hangjegy megszűnt, a bécsiek kitartottak és ahogy nőttem, egyre inkább részévé vált az életemnek a bécsi újévi hangverseny. Ünnepnappá lett január elseje. A család leül, kicsit beszélget (a Strauss-dinasztia zenei életműve megenged ennyi kispolgári nyegleséget, ha az ember nem ül a koncertteremben, ez a veszély pedig sose fenyegetett), nassol, néha dúdolja a népszerűbb dallamokat, aztán a végén tele torokból fújja a Radetzky-marsot. Rögzült bennem a hagyomány: ha egy mód van rá, megnézem a bécsiek újévi koncertjét.

hogy például az 1939-ben útjára indított koncertsorozat a náci propagandagépezet segítségével jött létre. Vagy hogy a náci rezsim alatt egy adott pillanatban a zenekar majdnem fele NSDAP-tag volt. Vagy hogy az Anschluss idején a zenekar 13 tagját menesztette a náci-szimpatizáns vezetőség, hatan közülük külföldre menekültek, hetet megöltek. Ez fontos volt, éppen annak érdekében, hogy tovább lehessen lépni.

Igaz, a kvótamániát sikerült elkerülni: egy 2024-es hír szerint a bécsi filharmonikusok 145 tagja közül 24 hölgy. Nem akarok nagyon belemenni ebbe, de olvastam, hogy az új tagok felvételekor vakmeghallgatásokat tartanak, vagyis a bírálók nem látják, ki játszik, tehát végül azt veszik fel, aki a legjobb, elvileg legalábbis. Az eljárást helyesnek tartom: az a cél, hogy jó zenészek játsszanak a zenekarban. Az erőltetett (értsd, diktatórikusan kikényszerített) diverzitás káros, mint bármely diktatúra.

Constanze Therese Adelaide Geiger Ferdinandus-keringőjéről van szó. Ezzel a prelúdiummal már nem is volt annyira nagy robbanás, hogy az idei újévi hangverseny választott karmestere (1987-től az a hagyomány, hogy minden évben más a karmester), a kanadai Yannick Nézet-Seguin két zeneszerzőnő művét is felvette a műsorba: Josephine Amann-Weinlich Szirénénekek és Florence Price Szivárvány-keringő című művét.

Január elsején nem tudtam megnézni a koncertet, ugyanis a szilveszteri mulatság után elaludtam. De másodikán megnéztem. (A felvételt azóta szerzői vagy egyéb jogi problémák okán törölték a Youtube-ról.) Jól szórakoztam, bár

A repertoár remek volt, a ráadások pedig megpörgették a bennem rejtőzködő táncos lábú parkettördögöket. Különösen a Radetzky-mars tetszett (azt gyerekkoromban is nagyon vártam, és nem csak azért, mert az újévi koncert utolsó ráadása), a karmester úr ugyanis – emlékeim szerint ez először fordult elő az újévi koncert történetében – a nézőtéren járkálva végezte a nagy hagyományokra visszatekintő tapsvezénylést. Ebben az esetben telitalálat volt az egzaltált stílus. (Itt lehet megtekinteni egy összefoglalót a 2009 és 2025 között előadott Radetzky-változatokról, itt pedig Nézet-Seguin vezénylését.)

Töredelmesen bevallom, hogy a georgeszkista-szimionista-sosokista-dákopata varázskörökbe nem vagyok becsatlakozva. Az önmagát igen felvilágosultnak, européernek, haladónak és konstruktív-kritikusnak tartó értelmiségi elitmezőkre azonban van bejárásom. Ilyen esetekben hadd tegyem hozzá: sajnos. Mert hogy ezeken a fórumokon teljes gőzzel ment, hogy milyen bunkók a másikok, akik belekötöttek abba, hogy a kanadai karmester meleg, illetve ripacs.

Hej, ha tudnák ezek a kötözködők, hány legendás zeneszerző, hangszeres muzsikus, karmester, táncos, író, festő (volt) meleg… azt hiszem, nem igazán szükséges érvelni. Aki esetleg tamáskodik, képzeljen el egy vakmeghallgatást, például egy hegedűs posztra. Jelentkezzen az a halandó, aki meg tudná mondani fül után, hogy egy hegedűs azért gyengébb egy másiknál, mert heteró, meleg, biszex vagy uram bocsá, nő.

Azzal viszont jaj, de nagyon nem tudok egyetérteni, hogy a magukat igen felvilágosultnak, européernek, haladónak és konstruktív-kritikusnak tartó értelmiségi éceszgéberek

Az egyik fórumon egy hölgy vette magának a bátorságot és elmondta, hogy neki csalódást okozott az idei koncert program-összeállítása, de a karmester egzaltált stílusa is, pozitív példaként pedig Herbert von Karajant említette. (Ami azt jelenti, hogy minimum 1987 óta követi figyelemmel az újévi koncertek sorát.). Na aztán, rögtön nekiestek szegény hölgynek a felvilágosult, toleráns, européer, haladó értelmiségiek: abcúg, öreg, gyepes, vaskalap, retrográd. Elhűlten olvastam a lekezelő sértegetésözönt. De hát ebből kiindulva mi a különbség az elit-élboly és a sosokista orktömegek között? Semmi.

Aki nem ért velünk egyet, azt beletiporjuk a sárba. Ha az említett helyeken bekommentáltam volna, hogy igaz, ami igaz, nekem sem volt túl szimpatikus Nézet-Seguin vezénylési stílusa, engem is miszlikbe aprítottak volna. Néha elcsodálkozom azon, hogy az említett elit megáll valami fórumon és jajgatni kezd, hogy ajvé, manapság már nincsenek igazi viták. Hát de hogy is lennének, ha az egyik fél permanens forradalmi lincshangulatban acsarog az agorán? Ilyenkor tényleg nagyon örülök, hogy ezek a magukat igen felvilágosultnak, européernek, haladónak és konstruktív-kritikusnak tartó értelmiségi elitkörök kicsik, elszigeteltek és igen kevés kivétellel egymás nyalogatásával vannak elfoglalva.

Továbbá: a bécsi filharmonikusok újévi koncertje konzervatív esemény. Ahol egy meleg karmester egy afro-amerikai származású zeneszerzőnő egyik művét vezényelte. Ebből számomra nem az következik, hogy a hős konzervatívok áldozatul estek a nemzetközi woke- meg sorosista meg egyéb progresszív nyomásnak, hanem az, hogy a konzervatívok végső soron nagyon is toleránsak tudnak lenni a mássággal szemben. Amennyiben a toleranciát úgy értelmezzük, hogy elfogadjuk azt, amit nem feltétlenül szeretünk. A konzervatív bécsi filharmonikusok messzehangzó toleranciájának másik ékes példája, hogy a 2027-es újévi hangverseny levezénylésére egy orosz karmestert kértek fel.