Ez a moldovai mozgókép úgy mutatja meg a maffiaállamot, hogy a nézőben megfagy a vér

Minisorozatot indítottunk a Főtéren, amelyben olyan román filmeket „beszélünk ki”, amelyek nem feltétlenül tündökölnek csillagként a világ elitfesztiváljainak egén, viszont álláspontunk szerint többé-kevésbé pontos (tér)képet adnak a mai román társadalom állapotairól. Az első írásban a Teambuilding című alkotásról volt szó, a második rész tárgya a Romina VTM című manele-film volt, a harmadiké a Taxisok, a negyedik a Buzz House The Movie című influenszerhorrorról szólt, az ötödik A tökéletes jelölt című hazai politikai szatíráról, a hatodik részben a Transilvanian Ninját elemeztük, a hetedikben Vasile és az űrhajó című sci-fit, következzék a nyolcadik rész, amely – figyelem! – kivétel, ugyanis nem román, hanem moldovai (vagyis román nyelvű) és nem mozifilm, hanem tévésorozat.

Amikor tavaly kora ősszel olvastam, hogy bemutatnak egy moldovai tévésorozatot, elcsodálkoztam. Egyrészt ugye, kevés moldovai tévésorozatról hall az ember (utána is néztem, valóban kevés van, elsősorban nyilván a ráfordítható pénz hiánya miatt, hacsak nem jön az állami támogatás, lásd alább). Másrészt (és ez az igazán fontos)

(egészen konkrétan augusztus 29-én, vagyis rá egy hónapra, a parlamenti választások idején nagyban ment a tévében), ráadásul nem akárhol, hanem a főváros, Chișinău egyik rangos színház- és koncertteremben (Nicolae Sulac Nemzeti Palota), amely még a moldovai postabélyegekre is felkerült. (A sorozat jelenleg a Netflixen tekinthető meg.)

Plaha és a román államelnöki tanácsos, aki szintén korrupt, hát persze.

Vegyük sorra: a moldovai parlamenti választásokat szeptember 28-án tartották. Zengett a sajtó az orosz befolyásolásról, a transznisztriai szeparatisták csalási kísérleteiről. Ennek ellenére az européer oldal elsöprő győzelmet aratott. (Át is suhant rajtam, hogy a ruszkik ugyancsak dilettánsok voltak, ha csak ennyire telt tőlük.)

A másik rendkívüli esemény az volt, hogy a választások előtt pár nappal Görögországban

akit két nappal a választások előtt, szeptember 26-án szállítottak vissza Moldovába, egyenesen a börtönbe. Később tudtam meg, hogy a sorozat bemutatóját májusra időzítették, de az utómunka a készítők szerint picit elhúzódott és ezért került sor a nagy eseményre pont akkor, amikor. Ha kicsit konspiratívan gondolkodik az ember, azonnal felmerül a kérdés: nem túl sok itt a véletlen? Mert ez az élet, nem egy film.

Na de mi köze mindezeknek a moldovai tévésorozathoz? Hát éppen ez az: a sorozat címe Plaha. A moldovai keresztapa neve meg Plahotniuc. Biza: a sorozat Plahotniuc felemelkedéséről és bukásáról szól. És mielőtt belevágnánk a mozgóképsor vizsgálatába, jelezném, hogy nem csak nekem volt furcsa a sok egybeesés. Egy moldovai szociológus szerint (az ellenzéki, tehát nem européer politikusokat kihagyom, mert ha ők mondanak valamit az eleve gyanús),

hiszen teljes mértékben állami pénzből készült, másrészt valóságon alapuló műnek mondja magát, viszont sokszor feltevésekre hagyatkozva mutat be eseményeket, miközben lejárat egyes ellenzéki pártokat, amelyek történetesen indultak a parlamenti választásokon.

Vladimir Cioroian (Igor Caras) moldovai államelnök, a vén kommunista rabló, aki épp rossz hírt kap.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a filmtervet első körben visszadobta a filmközpont (akkor még Sakálok címmel futott), utána pedig (akkor már Plaha volt a címe) váratlanul 2,5 millió moldovai lejjel megtámogatta, az ember szemöldöke enyhén ugrálni kezd. És ha azt is elolvassa, hogy a stáb egy adott ponton tagadott mindenféle állami támogatást, hirtelen úgy érzi magát, mintha Vlad Plahotniuc világában sétálna, ahol semmiről sem tudni, hogy épp igaz, avagy hazugság.

Ha azonban félretesszük az enyhén szólva zavaros eredettörténetet, a tévésorozat hidegrázósan jó. Nem feltétlenül mozgóképes alkotásként, bár a tíz rész közül az első öt filmművészetileg is parádés. Ennek a kettősségnek talán legfontosabb oka, hogy a forgatókönyv megírásában két újságíró (Val Butnaru, Alex Cozel) is részt vett, melynek köszönhetően a történet kísértetiesen közel hozza,

Ha ehhez hozzátesszük, hogy a rendezői székben Igor Cobileanski ült (aki az utóbbi bő évtized egyik legjobb román tévésorozatáért, az Umbre című mozgóképsorért is felelt, Bogdan Mirică társaságában), szinte természetes, hogy feszes, lebilincselő történetet kapunk, legalábbis a sorozat első öt részében.

Az újságírói, oknyomozó hozzáállás akkor kezd ártani a történetnek, amikor az írók az egyre bonyolultabb, összekuszálódó politikai szálak megszövésekor feláldozzák a dramaturgiát a valósághűség oltárán. Elmondható tehát, hogy addig a pontig, amíg Vlad Plaha története, ha tetszik, egyszerű, az alkotóknak sikerül megőrizni a tényszerűség és a filmszerűség közti egyensúlyt. (Ráadásul olyan apró leleménnyel lepik meg a nézőt – nem árulom el, mi az –, amely láttán a filmrajongó mind a tíz ujját megnyalja). Viszont ahogy bonyolódik a történet, úgy válik a valóság egyre inkább a filmszerűség akadályává.

Plaha öngyilkos akar lenni.

Mindez azonban nem igazán zavarja a sorozat lényegi üzenetét. Ami, ha tetszik:

amekkora Vlad Plaha alias Vladimir Plahotniuc kezében összpontosult, különösen az 1990-es években, de utána is. A történet a nyolcvanas évekig nyúlik vissza, amikor a fiatal Plaha a videóbizniszben nyomul, az itt a piros, hol a piros üzletben is érdekelt, na és ha az érdek megköveteli, besúgja a barátját a kommunista egyetemi kádereknél, hogy reakciós, minek következtében az illetőt kirúgják, és ez csak a kezdet.

Miközben néztem az egyes részeket, gyakran azon kaptam magam, hogy félek. Nem, nem attól, ami a vásznon történik, bármilyen visszataszító is, hogy valakit egy sportterem kellős közepén lehasaltatnak, aztán a fejére pisilnek. Hanem attól, hogy valahol az utcán, egy utcán, nem Moldovában, hanem Romániában, Erdélyben, ahol szintén voltak, vannak vladimir plahotniucok szép számmal – gondoljunk Sorin Ovidiu Vîntura, Dan Voiculescura, Ion Iliescura, Adrian Năstaséra, Victor Pontára, Marian Vangheliére és még sokan másokra –, szóval

amikor sokak életét szétvetette a gyalázatosan ellopott román privatizáció (a moldovaihoz hasonlóan), pusztított a Caritas, fojtogatott a sajátos romániai demokrácia… és önök is ott ácsorogtak azokon az utcákon, és aztán a gyerekeink már a 21. században ácsorognak ugyanazokon utcákon, egy olyan, látszólag problémamentes korszakban, amikor azoknak a szétlopott évtizedeknek minden gyászos következménye ül a statiszták, köztük a gyermekeink nyakában.

Plaha, a Gonosz és Irina, a Jó (Ada Lupu), az igazságért küzdő újságíró.

Ki kell emelnem a a sorozat fő motorját, a címszereplőt alakító román színészt. Iulian Postelnicu

a gyakran együttérző mosoly alá rejtett ragadozó vigyor. Tökéletesen elleste a modell, Vladimir Plahotniuc beszédstílusát, gesztusait és rátett egy lapáttal. Az ő játéka húzza ki valamennyire a sorozat második részét a dokumentarizmus kátyújából.

Olvastam olyan véleményanyagot, amelyben a lelkes européer azon búsong, hogy miért kellett a moldovai szereplőknek moldovai román nyelven beszélni, mert igaz ugyan, hogy ez a moldovai valóság, de milyen szép is lett volna ékes román irodalmi nyelven beszéltetni a szereplőket, mert akkor mindenki világosan értené a film européer üzenetét.

Mégis milyen nyelven beszéljenek a moldovaiak, kérem? Igazán bizarrnak tűnne például Vladimir Voronin, a Moldovai Köztársaság kommunista elnöke és másik nagy maffiózója (a sorozatban Vladimir Cioroian) vagy akár Igor Dodon (a filmben Igor Dodu), az oroszbarát elnök (aki csak azért nem maffiózó, mert túl ostoba hozzá), amint míves román nyelven mondják a replikáikat. Különben is, miért akadály ez? A filmet bármikor lehet feliratozni. (Én például egy feliratos változatot láttam.)

A sorozat részeit nézve eszembe jutott: igazán elkelne egy hasonló alkotás a román maffiaállamról is. Alapanyag van, mint láttuk, dosztig. Csak valamiért késik, egyelőre. (Az egyetlen üdítő kivétel Tudor Giurgiu filmje, a De ce eu?.) Remélem, nem addig, amíg már mindegy lesz, hogy lesz-e, avagy sem.