Avram Iancu a Birodalom ellen, avagy hogyan mossuk tisztára a múltat (újra meg újra)?

Mi az, amit Avram Iancura vonatkozóan a közelmúlt mioritikus emlékezetpolitikai stratégiája alapján tudunk? Először is: a román parlament 2016-ban a Román Nemzet Hősévé nyilvánította. (Becsületére legyen mondva, ha tetszik, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök nem értett egyet a parlament döntésével, vissza is küldte a tervet, ám a parlament röhögve ismét odavetette Ionopot úrnak, változtatás nélkül, erre pedig az államelnök már nem húzhatott lapot, ki kellett hirdetnie a törvényt.)

Aztán azt is tudjuk, hogy – mivel idén éppen 200 éve született a Hegyek királyfiának becézett Iancu – ugyanaz a román parlament emlékévet hirdetett a bicentenárium alkalmából – és egyáltalán nem azért (de!), mert 2024 szuperválasztási év, és hát mivel lehetne jobban simogatni a román választók lelkét, mint élelemmel és nemzeti büszkeséggel.

A fentiek alapján értelemszerűen számíthattunk arra, hogy

az idei évben sokszor és sok helyen találkozni fogunk a móc ügyvédből szabadságharcossá (és magyarfalóvá) avanzsált Iancu képével.

Ám ilyen hamar azért nem láttuk jönni, ami megérkezett.

Véletlenül bukkantam rá egy vadonatúj Avram Iancu-film beharangozójára a neten. Nocsak, gondoltam magamban, a hazai filmfinanszírozási rendszer tett volna egy gesztust? Végül is, bizonyos értelemben érthető: noha a filmet egyes helyeken úgy reklámozzák, mint az első, Iancuról készült mozgóképet, ez nem igaz. Mircea Moldovan 1980-ban filmre vitte a móc harcos történetét, Lángoló hegyek című dolgozatában. Az viszont tény, hogy meglepően kevés Iancu-film készült a mioritikus hazában. Utánanéztem, de nem, a hazai filmfinanszírozás a kisujját sem mozgatta az ügyben.

Az Avram Iancu a Birodalom ellen című opusz úgynevezett független film. Pontosabban, ahogy a producer, Alin Panc mindenütt hangsúlyozza: magánfilm. Alin Panc egyébként meglepő figura: a rá vonatkozó adatok szerint összesen 10 filmnek volt a producere (nem mellesleg színész is), ráadásul 2018 és 2023 között. Tessék? Ebben a mai, pandémia és infláció és minden egyéb sújtotta világban öt év alatt 10 film? A világnak ebben a sarkában? Szinte csoda. Hogy milyenek a filmek, nem tudom. Megnéztem a listát (van ott dákos, szerelmes, komédiás film, ami belefér) nos, nem hallottam róluk. Ami nem feltétlenül releváns, persze. Szóval, termékeny (noha nem túl látható) filmes „szabadcsapat” készítette az alkotást. Hogy milyen pénzből, nem sikerült nyomára lelnem. Az IMDb filmes oldalon 70 ezer dollár a feltételezett költségvetés. Szóval, kevés.

No, elmentem a moziba. Sejtettem mi vár rám, ugyanis olvastam egy igen érdekfeszítő cikket. A cikkben megidézett ember egy amerikás román, aki valamikor hazajött Erdélybe, a Kolozs megyei Szentmihályon (románul Mihai Viteazu, mi lenne más) ütötte fel tanyáját, alapított egy szabadkőműves rendet, amelynek ő a nagymestere és… tudósként éli világát, úgymond. No, ő meséli a cikkben, hogy a kedves nejével elment és megnézte az ominózus filmet az egyik kolozsvári mallban. Amikor a helyszínre ért, hirtelen

úgy érezte magát, mintha Magyarországon lenne, mondta. Mert hogy üres volt a terem.

(Értsd, Romániában ilyesmi nem fordulhat elő… és mégis.) A szabadkőműves nagymester és tudós erősen felháborodott: bezzeg, ha Kossuthról csinálnának filmet a magyarok, akkor a terem tele lenne! A románok ennyire nem tisztelik a nemzeti hősüket, töprenkedett tovább.

Pont így jártam én is. Amikor a kasszához értem, ránéztem a monitorra: egyetlen jegyet adtak el. Én voltam a második. Aztán, hála Istennek, előkerült még egy népes társaság (8–10 ember), akik végignacsózták-trécselték a vetítést.

Részlet a filmből. Azt mondja Iancu: A korona diplomáciába öltözteti a ravaszságot és gyávaságot. Akiket egy éve még testvéreinknek neveztünk, ellenségeinknek bizonyultak. (Forrás: Alind Panc Facebook-oldala.)

No de nézzük a filmet. Műfaját tekintve dokudráma. Meghatározás szerint a dokudráma egy tévés vagy filmes műfaj, amely valós események dramatizált újrajátszását tartalmazza. Tehát, jelen esetben arra számíthattunk, mi, nézők, hogy Avram Iancu életének valós eseményeit fogjuk látni, dramatizálva, persze. Ebben hiba nem is volt, pontosan ezt láttuk. A filmnek van egy profi narrátora is, aki időnként besétál a képbe (amolyan discoverysen) és több-kevesebb pátosszal mesél nekünk az éppen lezajlott, zajló vagy zajlandó eseményekről. Ennek a narrátornak egyébként érdekes szerepe van a filmben. Egyrészt, nem csak narrátor. A történet vége felé hirtelen átvedlik a halála előtt álló Avram Iancuvá. De olyan hirtelen, hogy a néző csak kapkodja a fejét. Eddig egy színész alakította a főhőst, most meg ni, hogy megváltozott. (A két színész nem igazán hasonlít egymásra.) Másrészt, ahogy a narrátorok szoktak, kibeszél a filmből. De be is beszél a filmbe. Például, ő küldi a francba magát Ferenc József császárt, Iancu nevében. (A dolog valóban megtörtént, csak nem úgy, de hát ezért dokudráma a dokudráma. Nem mindent úgy mutat be, ahogy volt. Vagy mindent nem úgy mutat be, adott esetben.)

Kedvenc idevágó jelenetem (hangosan fel is nevettem a kongó moziban) a következő: a narrátor odafordul a kamerához és megkérdi tőle:

Te, te magyar vagy? Mire a kamera megszeppenve rázza a fejét.

Mert, ugye, ha nem rázná, a narrátor (vagy a körülötte rajzó mócok) úgy vágná pofán, hogy a forgatás azonnal leállna, nyolc napon túl gyógyuló technikai sérülés okán. Igen, a magyarokat általában verik a filmben. Igaz, a románokat is. De a románokat gyalázatosan (mișelește) verik, a magyarokat pedig hősiesen (eroic).

A narrátoros részen kívül aztán ott van a dráma. A megfilmesített (és színesen dramatizált) történelmi történet. Amely nagy vonalakban követi a valós történelmi eseményeket, persze, hiszen eléggé alapos dokumentáció áll rendelkezésre. (Elnézést a cinikusnak tűnő poénért: például Iancu nem a kínaiak ellen harcol.) Csak épp él az alkotói szabadsággal, főleg, ami a vágást illeti. Mert azt készséggel elhiszem, hogy Iancu és a mócok azokban a forradalmi hónapokban erősen utálták a magyarokat. Aztán meg a császáriakat is. Szóval nagyjából mindenkit. Azt viszont nehezen hittem el, amit a film üzenni szeretne: hogy Iancu és bandája csupán és csakis a békében volt érdekelt. Mert hogy ez ismételten elhangzik az Avrămuțot alakító színész szájából. Béke! Ehhez mérten egy vak kép sincs a zalatnai, abrudbányai, enyedi stb. mészárlásokról. Csak béke van! Vagy ha nincs, akkor itt csak a magyarok mészároltak, kérem!

Tehát már most leszögezném: gátlástalan történelemhamisítás, ami a vásznon zajlik. Ráadásul a készítők bele is gabalyodnak a saját retorikájukba. A film címe Avram Iancu a Birodalom ellen. (Jó, érteni vélem az enyhe utalást a Csillagok háborújára.) Igen ám, de a történelmi források szerint az ominózus Birodalom (a kétfejű sasos, az) éppen Iancut segítgette a forradalmár magyarokkal szemben! Milyen Birodalomról beszélünk tehát? Isten látja lelkem, tudom tisztelni a jó történelemhamisítást, ugyanis azt jelzi, okos emberek állnak mögötte. A hülyeséget azonban kevésbé tudom értékelni.

Ez a forradalom! A szerelem. Avram Iancu és állítólagos magyar szeretője, Farkas Johanna. (Forrás: Alin Panc Facebook-oldala.)

A film drámai világa olyan egyszerű, mint a bot: a kék sarokban ott vannak a román békeharcosok (akiknek, félreértés ne essék, valóban voltak abszolút jogos sérelmeik), tiszták, szelídek, békevágyók, becsületesek, jók, erkölcsösök, szépek (a maguk módján), a piros sarokban meg ott vannak

a magyar birodalmi „rohamosztagosok”, „lépegetők”, „csillagrombolók”, akik mocskosok, durvák, románvérivók,

becstelenek, rosszak, erkölcstelenek, csúnyák (a maguk módján). (Oké, van egy jó magyar is a filmben, Iancu szeretője, aki megmenti a hőst a vérmagyaroktól, egyben azt is bizonyítja, hogy a készítők nem gondolják teljes mértékben azt, hogy minden magyar maga volt a sátán.) És ha ilyen gonosszal áll szembe a mócok maroknyi békeharcosa, nem lehet csodálkozni, ha egy adott pillanatban elhangzik a következő vicc (terembeli nézőtársaim ezt élvezték a legjobban, gyér taps is felhangzott): ha egy román egy tóban egy lovat és egy embert lát fuldokolni, a lovat menti meg. Miért? Hát azért, mert az ember lehet, hogy magyar. (A zenekar tust húz a fejemben, nevetőgép felharsan.)

Félreértés ne essék: abszolút érthető, hogy minden nép, nemzet, közösség (nevezzük akárhogy) ápolja, gyarapítja a saját mitológiáját. A nagyon fiatal országként alig bő 100 éve működő Románia ilyen értelemben ápolja, gyarapítja a sajátját, benne a kiemelt ikontriásszal: Decebal, Vitéz Mihály, Avram Iancu. (Vannak mások is, persze, és joggal.) Azt is teljesen megértem, hogy a románoknak történelmileg ugyanúgy fáj az, hogy nem vették (vettük, mi, magyarok) őket nemzetszámba annak idején, ahogy nekünk, magyaroknak fáj például Trianon. Azt viszont nehezemre esik megérteni, hogy egy nemzeti hősre emlékező filmben nyílt uszítás zajlik (adott esetben konkrétan kiszólva a filmből, lásd a kamerát kérdőre vonó narrátor jelenetét). És ez akkor is meredek, ha az alkotást alaposan beáztatják a dokumentarizmus kellőképpen zavaros vizébe. Három professzor is magyarázza a történelmet a film során (ezek az egyébként középszerűen decens film legostobább jelenetei): állnak egy faldarab előtt, mint akik épp Vlad Țepeș karóit nyelték le, hótt unalmasan és egyoldalúan (holott manapság azért létezik az Avram Iancu-jelenség árnyaltabb történelmi értelmezése is) beszélnek olyan dolgokról, amelyek a nézőt azonmód kihajítják a film világából. Egy adott ponton már

alig vártam, hogy pofozzanak már fel egy újabb magyart, mert akkor végre valami történik.

Mindent összevetve: dicséretes, hogy magánfilmek tudnak készülni Romániában. Dicséretes, hogy kis költségvetésből decens, nézhető filmet tudott csinálni a csapat. És kábé ennyi. A többi: durva magyargyalázás, lényegében. Ezt pedig nem tudom dicsérni. És nem azért, mert magam is magyar vagyok. Hanem azért, mert nagy fokú nemzeti frusztrációra utal. Kis általánosítással: az ilyen gesztusokból az derül ki, hogy Románia úgy viselkedik, mintha nem lenne nemzet. Mert ha az lenne, méltányosabban, kiegyensúlyozottabban kezelné a jó ideje közös történelmet.