Így éltem meg, hogy két büntető sem volt elég a Paksnak, hogy gólt szerezzen a Fellegváron

– jutott eszembe az Esterházy-idézet, amikor kiderült, hogy a Kolozsvári CFR Európa-liga első selejtezőkörös ellenfele a Paksi FC lesz.

Ebben a mondatban benne van a szurkolói identitás minden mélyrétege, és aki elkötelezte valaha magát egy sportcsapat, jelen esetben egy focicsapat mellett, az érzi a vérszerződés mázsás súlyát, amit sem a racionalitás, a formai logika, sem az aktuális tabellaállás nem tud felülírni.

A lojalitás ilyenkor nem racionális döntés kérdése, hanem ösztönös, makacs ragaszkodás ahhoz, ami egyszer már végérvényesen a miénk lett, jellemző esetben gyerekkorban egy felejthetetlen meccs, egy megsárgult hírlapfotó, egy szürkületbe nyúló drámai grundtalálkozó után.

Az én focisorsomat a szép emlékű Képes Sport és a Labdarúgás magazinok írták a kilencvenes évek első felében, amikor rátaláltam édesapám tekintélyes sportlapgyűjteményére, amelyeket még a hetvenes évek végén, nyolcvanas években járatott. Rongyosra olvastam az összes lapot, és hétről hétre követtem a korábbi évtized magyar NB1-jének a legapróbb történéseit, és úgy általában véve az évtizedet meghatározó fontos sporteseményeit.

A tévében is néztem ugyan az aktuális magyar focibajnokságot és a magyar válogatottat, de az már gyermeki fejjel is világos volt, hogy sok babér nem terem sem nemzetközi kupaszinten, sem a válogatott háza táján, ezért a dicső múlt jelentette a menekülést a kínzó rögvalóságból. Ha akkor tudom, mennyit kell várni a nemzeti válogatott EB-részvételére, és hogy a gyermekkorom meg a jelenem közti eleven kapcsolatok egyikét a magyar válogatott világbajnoki részvételének várása fogja jelenteni, akkor lehet egyéb elfoglaltság után nézek, semmint hogy retró sportlapokat lapozgassak.

Rajongtam Détári Lajos játékáért – azaz a képzelt játékáért, mert soha egyetlen Budapest Honvéd meccset nem láttam. Magaménak éreztem az akkori piros-fehéreket, Andrusch Józsefet, Nagy Antalt, Garaba Imrét, Dajka Lászlót, Kovács Kálmánt, és önfeledten vetettem bele magam az aktuális forduló mérkőzéseinek szöveges elemzéseibe. Évek távlatából, de együtt lélegeztem a csapattal, és

Sokszor drukkoltam is, hátha valami csoda folytán mást írna a lap, és a vereség győzelemmé változna. Minél mélyebbre ássuk magunkat egy múltbéli történés okainak feltárása közben, annál inkább kitapinthatjuk, hogy számos ponton alakulhatott volna másképpen a történelem, és talán ezzel is magyarázható ez az irracionális, visszavetített várakozás. Ezzel is úgy voltam, mint a világtörténelem nagy csatáival – akárhány dokumentumfilmet néztem meg róluk, ott élt bennem a kisördög, talán ez alkalommal másképp alakulhat a végkifejlet.

A történelem füle botját se mozdította, az iróniájával is ugyanilyen könyörtelenül élt – a jobb sorsra érdemes Honvéd ma a másodosztályban vitézkedik, míg mostanság inkább a válogatott lát szebb napokat. Nemzetközi színtéren a Fabio Capello dirigálta 1994-es AC Milanba szerelmesedtem bele. Mondjuk akkor nem volt nehéz elalélni tőlük, ma már sokkal gondterhesebb ez a kapcsolat,

Hazai téren a Bukaresti Steaua ragadta meg a képzeletem, talán mert az is katonacsapat volt, akárcsak a Honvéd, és Bölöni László legendája eleven élt a családban, így össze is kapcsoltam a kettőt. Az aranygenerációnak nevezett román nemzeti tizenegyet nem lehetett nem szeretni, így szívből drukkoltam nekik az amerikai vébén.

Sokszor ábrándoztam arról, milyen lenne, ha a nemzetközi kupák egyikében összekerülne a Honvéd a Steauával, a Dózsa a Dinamóval, a Vasas a Rapiddal – a legszebb álmaimban jómagam is jelen voltam a lelátón.

Ehhez képest három évtized múltán a CFR–Paks meccsen találtam magam, és hiába minden aktualitás, tét, a párharcot megelőző felfokozott várakozás, azon az egykori szemüvegen keresztül néztem az egész felhajtást, amit talán nem is teszek le.

Kiderülhetett ebből, hogy sem CFR, sem Paks szurkoló nem vagyok, így önfeledt szórakozásnak ígérkezhetett a párharc. Csakhogy nem ilyen egyszerű a képlet. Életem nagyobbik részét Kolozsváron töltöttem, így adná magát, hogy a magyar gyökerű Vasutasnak szorítsak. Pakshoz nem kötnek személyes élmények, de ott játszik a varázslatos Böde Dani. Az edzőjük az a Bognár György, aki a nyolcvanas években számos borsot tört a Budapesti Honvéd orra alá az MTK VM színeiben. Az a Bognár György, aki Détári Lajos mellett oszlopos tagja volt a mexikói vébére kijutó 1986-os nemzeti tizenegynek.

Magyar alapítású román csapat játszik magyar csapattal? Magyar szurkolókkal is rendelkező, magyar alapítású román csapat játszik magyar csapattal? Magyar múltját nem feltétlenül kidomborító, magyar szurkolókkal is rendelkező, magyar alapítású román csapat játszik magyar csapattal? Magyar szurkolóira nem mindig tekintettel lévő, magyar múltját nem feltétlenül kidomborító, magyar szurkolókkal is rendelkező, magyar alapítású román csapat játszik magyar csapattal? Kinek szurkoljon tehát egy a Budapesti Honvédon, a Bukaresti Steauán, az AC Milanon, a magyar és a román fociválogatotton szocializálódott romániai magyar, gyergyói székely, aki eddigi élete nagyobbik részét már Kolozsváron töltötte?

Ilyesmiken morfondíroztam a zuhogó esőben, miközben a meccsre igyekeztem. A fenti kérdésözön háta mögött még ott voltak a román bajnoki nyitány szégyenletes csíkszeredai képsorai, a Dinamo ultráknak romániai magyarok felé megfogalmazott, ország-világ elé tárt üzenete: „Még a körmötök alatti föld is román!”

A fellegvári stadionban nem jó harmadház fogadott. A csapnivaló időjárás, a szabadságolások miatt borítékolható volt a kisebb érdeklődés, de ez egyáltalán nem nyomta rá bélyegét a meccshangulatra. Tévéből sokkal jobban követhetők a legtöbb sportmérkőzés, de a nézőtéri hangulatot semmi nem adja vissza. Azonnal beszippantott az atmoszféra, és mire megtaláltuk a helyünket, máris kifutottak a pályára a játékosok.

Magyar klubcsapat utoljára jelentős tétmérkőzésen 1944 júliusában lépett pályára Kolozsváron, ahol a helyi KAC a Ferencvárost fogadta a Magyar Kupa döntőjében. Az első mérkőzésen 2:2-es döntetlen született a Hungária úton, a Kolozsváron megismételt meccs végül 3:1-re nyert a Fradi. Nem tudom, hogy a stadionban szép számban jelen lévő magyar CFR-szurkolók közül hányan gondoltak erre a történelmi epizódra, miközben elhangzott a kezdő sípszó, jómagam adóztam néhány percig ennek az emléknek.

A maroknyi paksi szurkoló a paksi térfél mögötti lelátón biztatta a kedvenceit, és olyannyira hangosak voltak, hogy több alkalommal is túlharsogták a CFR-keménymagot. Ha jól hallottam, akkor a dob lehetett a csodafegyver, amit szűnni nem akaró módon vertek. A CFR derékhad egy része, amelynek én s társaságom is tagjai voltunk pedig a stadion fémszerkezetének ütemes taposásával, verdesésével adta a vendégszurkolók tudtára, hogy ki az úr a háznál. A paksi táborban felfedeztem egy magyar lobogót is, a hazaiaknál egy román zászlót is tetten értem, de még egy Erdély-zászló is feltűnt a szemben lévő lelátón. Az első félidőben elhangzott néhányszor a „România!” biztatás is, de mint ahogy az várható volt,

A bántóan unalmas és gyenge színvonalú paksi mérkőzésen gól nélküli döntetlent eredményezett, így a Paks is joggal reménykedhetett abban, hogy teremhet számára babér a Fellegváron. Az már az első percektől látszott, hogy jobb iramú és magasabb színvonal várható a továbbjutásról döntő visszavágón. Az első három szöglet a paksiaké volt, bátrabbak fociztak, mint az első meccsen, ugyanakkor a tempót a CFR diktálta, amely jól szűrte a vendégek olykor szemet gyönyörködtető támadásait, és veszélyesen kontrázott, ráadásul a hazaiak az1:1 elleni játékban is a paksiak fölé nőttek, akik sok labdát elszórtak.

A 30. percben góllá ért a hazai mezőnyfölény, Fică 18 méterről látványosan csavart a bal felsőbe. Társaságom egyik tagja ugyanilyen látványosan szidta az egeket, tudtára adva a szűkebb-tágabb környezetünknek, hogy kivel tart ezen az estén. A vezetés után leült a mérkőzés, mindkét csapat a félidőt várta. A második játékrész első negyedórája nem a gyors, káprázatos játékról marad emlékezetes. Dan Petrescu a rá jellemző felfogást érvényesített ez esetben is, csak semmi kockázat – adta ki a jelszót, így jobbára üres passzolgatásokkal és az ellenfél hibáinak a lereagálása volt terítéken.

Ekkor avatkozott közbe a foci istene a tizenhatoson belül szabálytalanság képében, és az a tizenegyes, amit a bíró megad aforizma jegyében, a 63. percben büntetőhöz juttatta a Paksot. Ekkor a barátom is a nyakamba ugrott, a jelenetre az előttünk ülők is hátra fordultak, hogy megnézzék maguknak a kórussal ellentétes hang forrását. A vitás büntető körül perpatvar alatt jeleztem a többieknek, hogy menjünk a lelátó üresen álló legfelső szintjére, onnan jobban látni, és ha kitörő lelkesedés fogadná a gólt, akkor sem kellene sűrűn, kényszeredetten mosolyogva körbe néznünk.

Vécsei Bálint lövését megfogta a kapus, a barátunk is a térdei között fogta a fejét, míg a CFR-es barátaink tapsviharban törtek ki. A hangorkánban alig vettük észre, hogy a bíró ismétlést fújt, mivel több kolozsvári játékos is idő előtt belépett a tizenhatos területére. CFR-es barátaink fogták a fejüket, paksi drukkel barátunk önkívületben ugrált. Vécsei mellérúgta a megismételt büntetőt, maradt az 1-0. Örültek a barátaink, meg nem is.

amely a hátralévő időben érvényesítette az akaratát, és még két gólt szerezve, 3-0-ra legyőzte a Paksot. Lehetett volna 4 is a vége, az ordító helyzetet könnyebb volt kihagyni, mint berúgni. A lefújás után mindkét csapat a saját tábora előtt köszönte meg a biztatást, a paksiak tizenegyét többen fotózták a nekünk is helyet adó kettes tribünről is.

Az eső alig csendesedett. Kifelé menet sokan már a svájci Lugano elleni második körös mérkőzésről diskuráltak, mi pedig a válogatottban is megfordult Vécsei drámáját taglaltuk. Egyetértettünk abban, ha az egyik büntető bemegy, teljesen másképp alakul a játék képe.

Furcsa érzés volt jelen lenni az első román–magyar klubtalálkozón, ami a gyökeresen megváltozott, nyereségmaximalizáló focivilágrendszer miatt semmiben nem hasonlíthatott a régi idők focijához, mégis felvillantott valamit, ami a régi idők fociját ugyanúgy jellemezte, mint a korunk gladiátor-labdarúgását – a DRÁMÁ-t. Nem vagyok szomorú, hogy a CFR ment tovább, nem lettem volna csalódott, ha a Paks jut a következő körbe.

Esterházy Péterrel kezdtem, vele is fejezem be: