A Maros megnyomorítása – a kavicsbányák és az emlékeikből élő horgászok

Valamikor évekkel ezelőtt láttam egy filmet a tévében – valamelyik Discovery-csatornán –, és egy néhány perces része folyton visszatér a fejemben. A film egy japán falu életét mutatta be: hogyan élnek az emberek, mivel töltik a napjaikat, mit dolgoznak, mit esznek. A falun átfolyt egy patak, több helyen a házakhoz egészen közel, sőt, jó pár ház teraszát ráépítették a patakra. A víz szerves része volt a lakók életének, mellette, fölötte éltek.

a vízben pedig halak úszkáltak. És odaúsztak csemegézni, amikor valaki a konyhából kilépve beleszórta a maradék főtt rizst a vízbe. Az emberek pedig gondosan vigyáztak arra, hogy semmivel ne szennyezzék a vizet. Az volt az elragadó képekből álló jelenet üzenete, hogy az ember tökéletes és fenntartható harmóniát is képes kialakítani a természettel.

Ez persze egy rendkívüli példa, mivel a Földön élő nyolc milliárd ember nyilván nem tud ilyen harmóniában élni a környezetével. De mindig eszembe jut a filmnek ez az elveszett paradicsom-motívuma, ahányszor egy itthoni vadvizet ér valami baj.

Baj pedig rendszeresen van, szinte naponta hallani, hogy megint beleengedtek valami mocskot egy-egy folyóba, patakba, tóba, és jönnek a képek az elpusztult halakról. Legutóbb a Kis-Küküllő volt az áldozat, az elöntött parajdi sóbányából kikerült koncentrált sós oldat gyakorlatilag teljes egészében kiirtotta a vízi életet a folyóból, és akár évtizedekig is eltarthat, amíg az édesvízi halak és gerinctelenek ismét elterjedhetnek benne.

amelynek a partján felnőtt, úgy, hogy a folyó minden nap az élete része volt. Mélységesen át tudom érezni a fájdalmát, mert én is vízparton nőttem fel és tudom, milyen az, amikor a folyó az ember mindennapjain folyik át.

Gyermekkorom nyarai és hétvégéi gyakorlatilag a Maros partján teltek horgászattal, fürdéssel, vízparti csatangolásokkal. Vízi szempontból a folyó jobb partján fekvő Marossárpatak különleges hely, mivel itt ömlik a Marosba a kis Luc folyó és a települést átszelő Sár patak, ráadásul tavak is vannak a környéken, ezek a vizek pedig erősen meghatározzák a környék létezését. De a Marosnak mindig kiemelt helye volt és van az itteniek életében, már csak azért is, mert a falu a legközelebbi város – Marosvásárhely – irányából csak a folyón átvezető hídon megközelíthető, a termőföldek jelentős része pedig a folyópartra fut ki.

Látom a természetes változásait és átalakulását, de a mesterséges beavatkozások, az emberi létezés kártékony nyomait és hatásait is. A medrét érthető módon szabályozni kellett védőgátakkal az árvizek miatt. Az 1970. májusi, katasztrofális erdélyi árvíz után – amely a Maroson kívül a Szamost is érintette – a folyó partjait jelentősen megerősítették és gátakat is építettek rajta.

Szürke pala, a folyómeder végstádiuma. Lapos, mint az asztal, nem áll meg rajta semmilyen élet.

De nem ez volt a legnagyobb fenyegetés, ami a folyó életét jelentősen meghatározta, sajnos rossz irányba, hanem két olyan – egyébként jól ismert – tényező, amelynek a hatásai csak az utóbbi évtizedekben mutatkoztak meg.

Természetes parterózió.

Az egyik ilyen hatás a modernizálódó, iparosodó emberi élet. A folyó menti emberi települések, a szennyvíz-problémák, az ipari szennyezés iszonyú környezeti hatásai mondhatni csak az utóbbi években, nagyrészt az EU-s szabályozások hatására álltak meg a növekedésben.

Marosparti tájkép náddal, fűzzel, betonnal.

Hányszor tapasztaltam meg közvetlenül is, micsoda kárt tud okozni az emberi szemét, a városi szennyvíz, a gyár szennyezett ipari vize, a disznóhizlalda mocska, a gyomirtó szer, a felső Maros-mente fűrésztelepeinek és kavicskitermeléseinek hulladéka a víz élővilágában.

fürödtünk benne és naphosszat álltunk derékig a folyóban horgászat közben. Ma már térdig sem gázolnék bele…

Geológiai szemléltető eszköz: a talajréteg alatt ott az áhított kavics, legalul a szürke pala.

A másik nagy romboló hatás a kavicskitermelés. A Maros „nagy bűne”, hogy átszeli a Keleti-Kárpátok egy részét, a Kelemen- és a Görgényi-havasok között, az évezredek során pedig a hegyek közül nagy mennyiségű szikladarabot görgetett, csiszolt kaviccsá és homokká, amit aztán felhalmozott a medrében úgy Dédától le egészen Marosvásárhelyig. A kavics és a homok pedig a betongyártás és az építkezések alapanyaga, ugye.

A Maros közvetlenül a Luc beömlése alatt.

Ezért aztán a 20. század második felében beindult ennek a két alapanyagnak a kitermelése, mivel szükség volt rájuk az utakhoz és épületekhez. Annak, hogy a Maros-mentén élő falusi emberek el-elvittek néhány szekérderéknyi homokot vagy sódert a Maros partjáról, csak elenyésző hatása volt a folyó életére.

Ide jut a kavics, amit most már nem a mederből, hanem az árterületről termelnek ki. A létesítményben használt ipari víz aztán visszajut a Marosba.

De aztán jött az intenzív, nagyipari kitermelés, ezzel pedig elkezdődött a Maros módszeres legyilkolása. Vásárhelytől északra tucatnyi helyszínen megjelentek a markológépek, buldózerek és nehéz teherautók, és elkezdték masszívan kikotorni a kavicsot és homokot, amit aztán a folyó két partján felépített hatalmas géprendszerekkel szortíroztak, rostáltak és mostak.

Hosszú kilométereken kiirtották a növényzetet, átalakították a medret, a folyó két partja pedig kősivataggá vált. A mederben a kavicsréteget legyalulták a szürke agyagig és paláig, majd továbbálltak és máshol folytatták ugyanezt. A gépek nyomában pedig ott maradt a holdbéli táj, a tönkretett partok, a gépekből szivárgó olaj foltjai, elhagyott fémroncsok, törött betongyűrűk és más hasonló hulladék.

A fura tárgy a Maros közepén egy bőrönd, benne egy lábossal.

A vízi élet pedig húzódott tovább, lejjebb, feljebb, ahol meg tudott maradni, aztán már vissza se tért. Mert hogy a kavicskitermelés után visszamaradt csupasz agyag- és palaréteg nem tudja eltartani a vízi életet, ráadásul meg sem marad rajta az új, érkező kavics- és homokréteg, hanem sodródik tovább a vízzel.

Horgászok próbálnak paducot fogni, nem sok sikerrel.

Bár a közvetlen mederkotrást 15-20 éve hivatalosan nem művelik (mindenféle mederrendezési munkálatok álcája alatt azonban továbbra is zajlik), ezek a súlyos sebek továbbra is megvannak és igen nehezen fognak begyógyulni. A kavicskitermelés jelenleg is folyik, de nem a mederből, hanem „csak” az árterületről. Viszont a kavics mosásából származó, szennyezésekkel dúsított iszapos vizet most is beleengedik a Marosba, ettől pedig a folyó vize folyamatosan zavaros.

Nem tornádó helyszíne, csak a Maros.

A Marosnak ezen szakaszán mindkét partszakasz tele van a kavicsbányászat maradványaival, nagy gödrökkel és árkokkal, amiket a gépek kiástak, majd otthagytak. Öröm az ürömben, hogy ezek a gödrök aztán felteltek vízzel és néhány év alatt kis tavacskákká alakultak, miután benépesedtek vízi élettel.

Palakövek a folyómederben.

Na de az emberi mocsok továbbra is szennyezi a Marost. Tavasszal, jégzajlás vagy a nagyobb vizek levonulása után a folyó mindkét partja tele van szeméttel, nejlonzacskóval, műanyaggal, autógumival. A szennyvizekből származó szervesanyag-szennyezés nyomán pedig az egészséges algaréteget, ami a köveket borította, felváltotta valami nyálkás, sikamlós trutymó, amitől minden vízi élet menekül. („Te, ez a víz konkrétan szarszagú” – állapította meg társam, akivel pár nappal ezelőtt megnéztük a Marost).

Kizsigerelt folyómeder.

Pedig az algaréteg több halfajnak is a tápláléka, főleg a paducnak. Ennek az akár fél méteresre is megnövő halfajnak jelentős állományai éltek a Marosnak ennek a szakaszán. Jól lehetett látni a köveken, hogy a paducok csíkokban lelegelték az algaréteget, mára ez a látvány eltűnt. Akkora paduccsordák éltek itt, hogy Vásárhelyről horgászok tömegei jártak ki hétvégenként, de így sem tudták túlhorgászni a vizet. Most alig látni egy-két elszánt horgászt, akik az emlékeikből élve csapkodják a vizet a paducozó finomszerelékkel, de nem nagyon fognak semmit.

Szépnek szép, de a vízi élet nem áll meg rajta.

a balin, a csuka, a fejes domolykó, a szilvaorrú keszeg, a sügér, a küllő- és csíkfélék is – márna talán még akad, mutatóba…

Civilizációs archeológia. Az autógumi a természet részévé válik.

A halfajok a mederátalakítások miatt is eltűntek a Marosnak erről a részéről: a kotrások, meder- és partegyengetések miatt a folyó vize egyenesen ömlik lefele, mivel megszűntek a természetes akadályok, földnyelvek, kis félszigetek, a forgók, a természetes mély vizek és eltűnt a csendes és gyors szakaszok váltakozása is. A Maros vize egyszerűen csak folyik egyenletesen, mint egy csatornában.

A víz egészen érdekes formákat tud kicsiszolni a palakőből.

Azért mondom, hogy látszólag egészséges, mivel a kotrások után a dús növényzet igen hamar újra elborította a partokat, a sás, a nád, a futónövények, a gyorsan növő fűzfélék, egyéb bokrok és fák sok helyütt áthatolhatatlan dzsungelt vontak a Maros két oldalára. Az embernek az a benyomása támadhat, hogy egy élő, gazdag életvilágú folyót néz, pedig nem így van.

Újabb iskolapéldája a parteróziónak.

Pár napja jártam be a Maros mindkét partját Marossárpatak magasságában, de emberrel alig találkoztam, pedig régebben sok volt a horgász, a fürdőző. Most alig láttam horgászt (egyikükkel szóba álltam, rezignáltan pakolt a kocsiba, készülődött hazafelé, semmit nem fogott), fürdőzőt egyet sem. Igaz, újabban a medvék is elterjedtek a környéken, sokan és gyakran láttak macit bóklászni a partokon.

állami erősítéssel: gyakori és szigorú környezetvédelmi ellenőrzésekkel, elrettentő büntetésekkel, gondos mederformálással, törvényi következetességgel és tudatossággal. Vajon befér-e mindez a hatósági közöny, a kormánypárti Mercedesek, a vélhetően politikai hátszéllel megtámogatott kavicsbányák, a szennyvíz-sumákolások közé?

Maros-part Sárpatak és Várhegy között.

Olyan persze sajnos soha nem lesz a Maros, mint abban a kis japán faluban a patak, ahol a koi pontyok élnek együtt az emberekkel paradicsomi körülmények között, de a paduccsordák visszatérhetnének algát legelni a marosi kövekről.

(Fotók: Fall Sándor)