Miért érdemes a sóbánya megsemmisülése után megállni Parajdon?

Parajd mostanában nagyon szomorú látvány. Úgy adódott, hogy néhányszor áthaladtam rajta az utóbbi hetekben és eléggé mellbevágó volt látni, hogy a korábban zsúfolt főutcán és a bánya, illetve a strand felé vezető utcában szinte egyetlen lélek sincs. Az árusok standjai ott vannak, előttük álldogál a tulajdonos vagy az alkalmazott, nézelődnek, de vásárló alig akad.

Parajdon a sóbánya volt az idegenforgalmi főszereplő, az vitte a hátán az egész turizmust és biztosította közvetlenül vagy közvetve az ottani emberek megélhetését. Most, hogy a bánya már nincs, mutatkozik meg igazán, mekkora jelentősége volt, amikor még létezett. A katasztrófa előtt a bánya volt minden.

Turisztikai szempontból Parajd stratégiai fontosságú helyen fekszik. Átszeli a Székelyföld belsejébe vezető egyik legfőbb útvonal, az Erdély más térségeiből és Magyarországról érkező turisták legnagyobb része áthalad a településen. És áthaladnak rajta az ellenkező irányból, a dél-romániai megyékből érkezők is, útban Szováta felé. Turista sok volt és ma is sok lenne.

Azon túl, hogy mondjuk ebédelnek vagy vásárolnak valami csecsebecsét az útszéli standokon, esetleg fürdenek egyet a sós strandon. Parajdra eddig azért érkeztek az emberek, hogy lemenjenek a sóbányába. Vagy egészségügyi célból (ők költöttek többet, mivel hosszabb időre mentek oda), vagy pedig csak megnézni a bányát.

Na de miért is érdemes most Parajdra menni? Nehogy félreértsenek, nem akarok senkit bántani. De tud-e valaki válaszolni erre a kérdésre? Amíg megvolt és működött a bánya, vonzotta a gyógyulni akarókat és a turistákat, és termelte a pénzt. A működtető állami vállalatnak és a helyieknek egyaránt. Ám most, hogy a bánya nincs többé, maradt-e még valami, amit turisztikailag hasznosítani lehetne?

Mondok egy példát. Ahányszor Szováta két végén és Parajd előtt átdöccenek az autóval a kisvasút sínjein, mindig eszembe jut, hogy vajon miért hagyták tönkremenni ezt a Marosvásárhelyt Parajddal összekötő, nyolcvan kilométeres szakaszt? Bár ha a román vasúttársaság utóbbi évtizedekben tapasztalt működését nézzük, akkor fölösleges bármilyen kérdés, ugye… Érthetetlen, hogy ezt a száztíz évvel ezelőtt felavatott, Erdély egyik legszebb vidékén, a Nyárád-mentén végighaladó keskeny nyomtávú vasúti útvonalat hagyták megsemmisülni. Most ott éktelenkednek a maradványai a sóbánya bejáratához közel, a kihalt parajdi turistautca közelében.

De ugyanoda tartozik egy sor más kérdés is, amelyek a bánya megsemmisülése után látszólag okafogyottá váltak, pedig a bennük lelepleződő hozzáállás, viszonyulásmód továbbra is fontos.

Hogy például miért kellett a bányába látogató embereket látványosan lerobbant, retkes buszokkal szállítani? Hogy miért nem lehetett kicsit megszépíteni a bánya bejáratának környékét, odafigyelni az elszabadult építkezésekre, meg úgy általában kicsit jobban kézben tartani Parajdot turisztikai térségként? Nem arról van szó, hogy az egekbe fejlesszék vagy személytelen, csillogó nyaralógépezetté alakítsák a települést, csak egy kis rendszert, távlatot, tervezést kellett volna – és továbbra is kellene – vinni a térségbeli turizmusba.

Persze, nehéz kérdések ezek, mert egy turisztikai zóna minőségére a hatóságnak, az államnak „csak” az infrastruktúra egy részére van közvetlen ráhatása, a vendégfogadás, a szállásadás és étkeztetés minősége, az árustandok kínálata a magánvállalkozók területe. És itt azért akad bőven magunkba nézni való, ha már annyira büszkék vagyunk ezekre a helyekre.

Ha kilépünk Parajdról, akkor például Korondon miért érdemes manapság megállni? Kínai bóvlit vásárolni az út menti boltokban? Hogy jutott oda a büszke Korond, ahol két-három évtizeddel ezelőtt még igen komoly fazekasipar működött, hogy az emberek filléres távol-keleti csecsebecséket áruljanak? Persze, sok embernek megélhetést biztosít ez a fajta kereskedelem, nem is akármilyet, elnézve a Korondon sorakozó hatalmas, új építésű házakat. Meg aztán ha kereslet is van a bóvlira, a kínálat is úgy alakul…

Vagy: miért olyan például a Gyilkos-tó környéke, mintha 1962-ben lennénk valami kelet-szibériai faluban? Miért megy el egyből az ember életkedve, amint oda megérkezik és látja, hogy néz ki az infrastruktúra, az épített környezet és a turistakiszolgálás?

Mondok még egyet: a Hargitán áthaladó Székelyudvarhely-Csíkszereda útról a Kalibáskőnél kanyarodjunk le dél felé a Kirulyfürdő táblánál. Néhány kilométer után megcsodálhatjuk a festői környezetben fekvő… romokat. Nagyon lehangoló látni a lepusztult, málladozó épületeket, miközben az utat szegélyező forrásokból folynak el a földből feltörő ásványvizek. És hány ilyen hely van még, csak a Székelyföldön?

Jelenleg az utak menti standokon árusított kürtőskalács, amit túlzás nélkül tekinthetünk a székelyföldi turizmus egyik kiemelkedő elemének és szimbólumának, annyira távol áll az eredeti recepttől, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem szeretünk arra gondolni, ha éppen veszünk egy kürtőskalácsot – egyáltalán nem olcsón –, hogy ez bizony nem igazi kürtőskalács, hanem csak egy ízhordozó szimulákrum. Azért nem szeretünk rágondolni, mert „a miénk”, mert egy székely-magyar embertől vettük, ezért inkább elnyomjuk az érzést. Nem, a kürtőskalács eredetileg nem ilyen szivacsos-habos-semmilyen, viszont költségtakarékos anyagból készül, hanem amolyan rendes, tartalmas, nehéz kelt tésztából, kőttestésztából. Ilyet ma a standokon nem lehet kapni. Vagyis a jelenleg megvásárolható kürtőskalács egy átverés. Főleg akkor, ha az árus ránk sózza a fél nappal korábban sült, kiszáradt kalácsot.

de rendszeresen érnek rossz benyomások és tapasztalatok a székelyföldi vendégfogadással kapcsolatban. Tudom, hogy ez itt a felhördülés helye, de engem mindannyiszor zavar, ha egy vendéglőben egy órát kell várni az ételre, mert a tulajdonos nem alkalmaz elegendő pincért vagy szakácsot, így ugyanis több pénz marad a zsebében.

Vagy amikor látom, hogy az ételt az elérhető legolcsóbb alapanyagból készítették, mert a tulajdonos arra hajt, hogy minimális befektetéssel maximális hasznot termeljen a lehető legrövidebb időn belül. Vagy amikor a panziós megpróbál még egy bőrt lehúzni a szállóvendégről és még több pénzt kivenni a zsebéből, az előzetes megállapodás ellenére. Hogy a számlaadás rendszeres elmaradásáról ne is beszéljünk, mert megoldjuk okosba’, ugye, kicsibarátom ;) ?

Elszomorít, amikor azt tapasztalom, mennyi ügyeskedés, feketézés folyik, hogy újra és újra megpróbálják átverni az embert, akinek nem mindig van választása visszavonulni a kellemetlen helyzetből, így akarva-akaratlanul cinkossá válik és tovább élteti a rossz gyakorlatokat.

az egész ország vagy egész Kelet-Európa sajátosan áll hozzá a turisztikai szolgáltatások és az azokon keresztül történő bevétel-, sőt, vagyonszerzés témaköréhez, ennek történelmi-kulturális-civilizációs okai vannak (a legmagasabb állami szinteken is, nézzünk csak körül, éppen mi folyik jelenleg az országban). Kolozsváron, Nagyváradon vagy Temesváron is gyakran a legolcsóbb gépsonka kerül a pizzára, sok helyen a legolcsóbb kimérős bort teszik a vendég elé aranyáron és ott is képesek mondjuk 60 lejt kérni egy meglehetősen kicsi hamburgerért néhány sültkrumpli-darabbal.

Például Erdély-szerte, Székelyföldön is működnek már olyan vendéglők, ahol képzett séfek készítik az ételt vagy állítják össze az étlapot, és egy ideje elkezdett visszaszorulni a gyorsfagyasztott sült krumpli-mirelit rántott csirke (sikkes nevén: crispy) kombó egyeduralma az éttermek kínálatában. De ezekkel együtt terjednek az útszéli üvegtigrisek is, amelyek a szörnyű gyorséttermi selejtet kínálják a megéhező turistának. Igen, valószínűleg nem is jelennének meg, ha nem lenne rá igény.

De ha mondjuk Olaszországban virágzanak az olyan kisvendéglők, ahol nagyon egyszerű, nagyon helyi és nagyon finom ételeket lehet enni ráadásul nagyon pénztárcabarát áron (olcsóbban, mint itthon), akkor a Székelyföldön miért ne lehetne érezhető elmozdulás ebbe az irányba? Miért annyira ritkák az olyan vendéglők, ahol mondjuk csak ötféle fogást lehet rendelni, de azok kiváló alapanyagból, kiváló receptek alapján készülnek? Semmi csicsa, semmi inoxkorlátos lépcső, semmi gipszgólyás kerti tavacska, csak jó ételek a muskátlis teraszon, a kockás abroszon. Például Rózsika néni malacpörköltje parajdi módra. Huncut karalábéleves keresztúri tejföllel, csíkrákosi pityókás házikenyérrel. Gyergyói sült csodakolbász kibédi hagymás krumplival, Nyárád-menti káposztasalátával.

Nemrég jártam egy borszéki vendéglőben, ahol ezeknek a hibáknak mindegyike előfordult. Huszonöt asztalra két pincér jutott, és ebédidőben természetesen dugig telt a terasz – persze, hogy nem bírták az iramot. Másfél órát vártunk az ételre. Együttérzően szabadkozott a pincér, megsúgta: nincsenek elegen, a főnök nem vesz fel több embert. Miért? Mert így több pénz marad a kasszában. A hangzatos nevű fogások nagyon semmilyenek, nagyon olcsó alapanyagokból készültek, az áraik viszont az egekben. A szomszédos étteremben is ugyanez volt a helyzet, így B-opció nem volt, hacsak nem akartunk volna a vegyesboltban kekszet venni ebédre. Vártunk tehát másfél órát, ezzel pedig fenntartottuk a rendszert és a pénzünkkel hozzájárultunk, hogy a tulajdonos hamarabb megvegye a harmadik új terepjáróját.

ez mindig eszembe jut, ahányszor – elég gyakran – megfordulok Székelyföld, Erdély, Románia tájain. Még szebb lenne ez a tapasztalat, ha ezek az árnyékok, amiről itt fentebb írtam, nem élnének makacsul tovább.

És akkor – legalábbis részben – talán meg is válaszoltuk, hogyan lehetne előremozdítani, hogy az ember a bánya megsemmisülése után is szívesen megálljon Parajdon, Korondon, hogy elmenjen Tusnádfürdőre, Borszékre vagy benézzen Kirulyfürdőre.