Taxisok, avagy az ország, ahol a vélemény az úr

Minisorozatot indítottunk a Főtéren, amelyben olyan román filmeket „beszélünk ki”, amelyek nem feltétlenül tündökölnek csillagként a világ magasfilmművészeti egén, viszont álláspontunk szerint pontos térképet adnak a mai román társadalom állapotairól. Az első írásban a Teambuilding című filmről volt szó, a másodikban a Romina VTM című alkotást jártuk körül, következik a harmadik rész.

Szokták mondani, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány ember, annyiféle. És igazak ezek az közhelyek. Viszont az is igaz, hogy ez a sok és sokféle ember időnként kísértetiesen hasonló helyzetekbe kerül. És itt nem a nagy életeseményekre gondolok, mint a születés, házasság, gyermekáldás vagy halál. Hanem például egy orvosi vizit, ügyintézés a bankban, adóhivatalban, bevásárlás… vagy a taxizás. Érzésem szerint nincs olyan városi (?) ember, aki legalább egyszer életében ne ült volna be egy taxiba. És akkor most képzeljünk el egy homokórát, amelynek szűkületében ott ül a taxisofőr, felülről pedig peregnek a homokszemek (vagyis az utasok) szüntelenül, át az autóján, hogy aztán a végcélnál belevesszenek a napfénybe, sötétségbe. Majd megfordul a homokóra és kezdődik minden elölről.

Határozott csodálattal tekintek a taxisokra: a társadalom mindenféle rétegeinek mindenféle szereplőit hozzák-viszik, adott esetben beszélgetnek is velük, meghallgatják őket, bármiről legyen is szó. (Itt egy főteres interjú egy kolozsvári taxisofőrrel, ajánlom mindenkinek.) Úgy képzelem, a munkanap végére csurig telnek a taxisofőrök „emberszaggal”. Hatalmas információtömeg áramlik át a taxikon, akkor is, ha egy szó sem hangzik el. Hiszen ott a visszapillantó tükör, és a hallgatag ember is látványosan beszél magáról.

Lică (Alexandru Ion) és Liviu (Roland Matsangos), a két taxis, vagyis a nép a bodega előtt.

Szinte csodálkozom is, hogy 2023-ig kellett várni egy román taxisfilmre. Persze, nagy összegbe mernék fogadni, hogy Bogdan Theodor Olteanu, az idei év elején a mozikba került Taxisok című film rendezője látta Jim Jarmush 1991-es Éjszaka a Földön című, szintén taxisokról és utasaikról szóló kultikus alkotását, de nem csak azt. Jarmush egy másik filmjének (Törvénytől sújtva, 1986) egyik kulcsmondata tökéletesen jellemzi a Taxisokat:

Ez egy szomorú, gyönyörű világ, haver!

Na de hogyan szomorú, gyönyörű a világ a kétezres évek Romániájában, és miért lett olyan sikeres a Taxisok? A film már a mozikban szépen aratott, de amikor idén áprilisban a hazai Netflix is műsorára tűzte, azonnal a sikerlista első helyére ugrott. És a szokásos módon nagyon megosztotta a közönséget. Sokan imádták, sokan gyűlölték. Amire azt tudom mondani, hogy igen, ilyenek a fontos filmek: sok emberhez szólnak és nem feltétlenül váltanak ki rajongást.

Na de nézzük, miről van szó. A film lényegében két bukaresti taxis egyetlen hosszú éjszakáját követi végig. Amelybe belesűrűsödik az egész rongyos élet. Az a bizonyos mindennapi. Itt meg kell jegyeznem: mi, erdélyi magyarok gyakran gondolunk úgy Bukarestre, mint egy másik ország fővárosára. És ebben a mondatban nincs se idegengyűlölet, se revizionizmus: oly mértékben más a kulturális „levegő”, ha tetszik, hogy nehezünkre esik egy kalap alá venni magunkat velük. Egyébként sok erdélyi romántól hallom, hogy ugyanezt érzik, kivéve a nyelvi különbséget. Viszont tény, hogy az ország szíve, releváns és izgalmas kultúrával,

amely szanaszét árad, a szélrózsa minden irányába, ha tetszik, ha nem.

És ha megnézzük a két taxist, mindenféle különbségen túl egészen könnyen magunkra ismerhetünk bennük. Az egyik, Lică (Alexandru Ion remek alakítást nyújt) a tipikus mitică, avagy déli román: a szája az égig meg a pokolig ér, mindenről igen sarkos véleménye van (pula mea, vagyis a faszomba, teszi hozzá nyomatékul), minden ujján egy-egy csinos hölgy (legalábbis erről tart doktori értekezést a bodega, értsd tömbház alatti lebuj előtt), és persze (elvileg) nincs olyan nehéz helyzet, amiből ne tudná magát valahogy kivakarni. A másik taxis, Liviu (Rolando Matsangos alakítása néha billeg, de nem vészesen) klasszikus ellentéte Licának: csendes, kevés szavú, kicsit balek, hisz a házasság és a munka szentségében. Mondhatni, kicsit „erdélyi”.

Figyelj, kicsihaver, a faszomba, ez a szar, ez zene?

A film gyakorlatilag arról szól, hogy a két főhős utasokat visz az éjszakai fővárosban, időnként összefutnak, és közben jelentkezik egy családi konfliktus: Liviu felesége válni akar. Ennyi. És úgy gondolom, ebben rejlik a viharos siker kulcscsomója. Mert irdatlan sok ember tud azonosulni azzal, amit a másfél órás (vagyis nem hosszú) filmidő alatt lát. Pont ilyen szomorú és gyönyörű a mindennapi élet, haver! Na de ha csak ennyiről szólna Olteanu filmje, meg se kellett volna csinálni. Mert a film nem maga az élet. Hol van itt a többlet? Hát ott, ahol a szomorú-gyönyörű minennapokban benne csücsül a mai Románia. Mondok pár példát.

Lică felvesz egy jól fésült, hosszú sálas, mesterien nyírt borostás (tehát valamilyen elit) fickót (Andi Vasluianu remek a szerepben), akiről kiderül, hogy egy politikai beszélgetős műsor vezetője. Na, az ő a szájából elhangzik a mai Romániára (és nem csak) jellemző egyik alapvető szentencia. Azt mondja a fickó: A vélemények országa, apja. Ez az országbrand.

Te, a halálom vagytok. Sétálni se lehet egyet az utcán, annyi vélemény van.

Igaz ez? Igaz, hát. (És ismétlem, nem csak Romániára.) Mindenki mondja a magáét. Néha (gyakran) az az ember érzése, hogy az ország vezető politikusai is csak véleményt mondanak erről-arról. És ez lényegében információs-digitális-közösségihálós korunk egyik óriási problémája. Megszűnni látszik a világról való biztos tudás. És ezt egyszerűen, közérthetően mondja el a sálas-borostás fickó.

Másik példa: beül egy jól öltözött hölgy (Monica Bîrlădeanu) a taxiba, az amerikai bűnügyi filmek klasszikus mondatával az ajkain: Kövesse azt az autót! A taxis persze lármázik, hogy ne már, mi ez a hülyeség, de a hölgy ad neki 100 lejt, csak menjen már. És mennek. És nekünk, nézőknek máris mindenféle forgatókönyvek pörögnek a fejünkben, hogy mi lesz itt. A másik autó megáll, a hölgy kiugrik a taxiból és boldog születésnapot kíván a „célszemélynek”. Ennyi. A taxis csak ül, bámul. Nem is érti. Mert az élet apró gyönyörűségeit talán nem is érteni kell, haver…

A családi idill, amely csendben tönkremegy. Liciu és Viorica (Viorica Raileanu).

Másik példa: Lică kap egy telefonhívást, hogy egy hölgy (Maria Popistașu a film egyik legjobb alakítását nyújtja) a taxiban felejtette a telefonját. A párbeszéd hamar elfajul, taxisunk beszól a nőnek, majd kinyomja. Ismét szól a telefon, felveszi, azonnal beszól, aztán... a vonal másik végén ugyanis egy férfi beszél már, méghozzá Bukarest egyik dúsgazdag maherja. Ez az a pont, amikor Lică elnémul. A román (balkáni) hierarchia olajozottan működésbe lép. A maher odarendeli a taxist a háza elé, ahol már várja… a sértett nő. És megfenyegeti: ha nem lesz a személyes sofőrje, ameddig csak akarja, esetleg arra kényszerül a kedves taxis, hogy saját kezűleg gyújtsa fel a taxiját. A hölgy hosszan kínozza hősünket és közben kimondja a szentenciát.

Románia összlakossága lényegében két csoportra osztható: smekkerekre (maherokra) és lúzerekre.

A maherok menők, a lúzerek rabszolgák. És ez a mondat elevenébe vág mindannyiunknak. Persze, árnyalódik a kép: a hölgy egy adott ponton – mikor már eléggé megalázta a taxist, hogy meg is ölelje, képletesen bár – bevallja: ami a pénzt illeti, smekker. Ami viszont az érzelmeket illeti, lúzer. És a néző megint csak ül a székén és mereng. Pedig közben nevet. Azt hiszem, ez a nevetős borongás az, ami a Taxisok hangulatának lényegét adja.

Másik példa: a csendes, kicsit balek Liviu az éjszaka bizonyos pontjain összefut a feleségével (Victoria Raileanu). Akiről kiderül, hogy válni akar. Ezek a jelenetek nagyon statikusak, párbeszéd-központúak. (Itt néz be az elitmozi a filmbe.) És az a döbbenetes, ahogyan mindkét ember tudja, mi a baj, viszont képtelenek úgy beszélni róla, hogy a másik megértse. Hányan nem ismerünk magunkra ebben a helyzetben? Amikor vért izzadunk, hogy elmondjuk életünk társának, mi bánt bennünket, de nem megy, nem tudjuk jól elmondani. Vagy életünk társa nem tudja jól megérteni. Mert ha azt mondom, kedvesem, az a bajom, hogy nem elég a szex az életünkben (ahogy Liviu felesége teszi), ezen nincs nagyon mit nem érteni. És itt érhető tetten az a súlyos jelenség, amikor az ember tulajdonképpen csak magával van elfoglalva, a saját értékrendjével, terveivel, elképzeléseivel. A kommunikáció hiánya, defektes volta ijesztően elterjedt társadalmi probléma.

A mahernő, a lúzercsávó meg egy nagyon is fallikus szimbólum, amelyet éppen darabokra szaggatnak. Mármint nem a szamurájkardot, hanem a szimbólumot.

Másik (a rendező szándékával ellentétben működő) példa: a taxiban természetesen felbukkannak a mobilfüggő fiatal generáció, no meg a melegközösség figurái is. A taxizó fiatalok történetesen DJ-k, akik épp fellépni mennek. Ők mondják, hogy halló, a honorárium szót apád szokta mondani, mi fee-t (díj, angolul) mondunk, mert az a menő. Na de amikor megmutatják a muzsikájukat a taxisnak, jön a nagy lebaszás. Mi, ez zene? A faszomba. Ez semmi. Apropó, a vélemények országa. Szegény fiatalok traumatizáltan belemerülnek a telefonjaikba. Mert taxisunk nem is lehetne az apjuk. Nem mond honoráriumot.

Csak annyi történt, hogy kiléptek a saját lufijukból, és találkoztak az élettel.

A melegjelenetek még durvábbak. Le se merem írni Lică dumáját. Eh, leírom: Képzeld el, hazajön a fiad a fiújával. Te nézed a Nesönel Dzseogrefiket, mert entellektüel vagy. A fiad bemegy a szobájába, a fiújával. Aztán hallod, hogy a fiad sikít. A tévében az antilop is sikít, mert megeszi a krokodil. A faszomba, mint egy család, nem? Még megnézel egy kisoroszlánt, a fiad megint szopik egyet. Na? Nem csodálkoznék azon, ha a filmet egyetlen inkluzív helyen sem vetítenék. Pedig a rendező itt rendesen kínlódik, hogy tartsa az egyensúlyt. A film végén Lică totál egyedül marad. És megint beszáll az autójába egy meleg csávó. Hősünk, aki épp eléggé maga alatt van, könyörög neki, igyon meg vele egy sört. A csávó azonban siet. Lică magányos-szomorúan néz utána. Na ja, értjük. Mindenki ember. És bárki jól foghat (még az is, akit korábban jól lebasztunk), ha bajban vagyunk. Na de ez volna a végszó? Nem. Olteanu szerencsére jól zárja a filmet, amely egyébként a kedvenc jelenetem. A meleg csávó elmegy, Lică visszaül az autóba és itt elsötétül a kép, innen csak halljuk, mi történik. Taxi indul, csörömpölés, baleset. És halljuk Licát, amint a másik autósnak nekiáll: Isten barma, idóta, marhája, a seggedben a szemed… Igen, az élet megy tovább, mert így szomorú és gyönyörű, haver!

Úgy vélem, ez a Taxisok megosztó sikerének titka. Meg az olyan abszolút aranyköpések, amelyek egyetlen mondatsorban adják a 21. századi romániai átlagember életérzését. Álljon itt egy ilyen, zárásként: Mi van, ha több pénzt csinálunk? Nagyobb flekkeneket fogunk sütni.