„A történészek utáltak, mert képviselő voltam. A képviselők utáltak, mert történész voltam.”

A kilencvenes és a kétezres években a romániai politikai életet ugyanúgy jellemezte a kiszámíthatatlanság, mint napjainkban. Jelentős különbség, hogy azokban az időkben a közélet még harsányabb, zsigeribb volt, mélyen átitatva a posztkommunista átmenet ellentmondásaival.

Románia egyszerre próbált beilleszkedni a nyugati demokratikus struktúrákba, miközben sok tekintetben megőrizte és tovább éltette a balkáni hatalmi viszonyokat. A nagypolitika alakítói karizmatikus és/vagy botrányos figurák voltak, míg a mára érdektelenné és sótlanná váló parlamenti vitákat szórakoztató, helyenként groteszk, abszurd szócsaták tarkították.

Ebben az időszakban születtek meg azok a törvények, amelyek azóta is meghatározzák az erdélyi magyarság nyelvi jogait, kulturális, társadalmi és politikai érdekérvényesítő mozgásterét, intézményrendszerét. A magyar közösség gazdasági talpra állásához jelentősen hozzájárult a székely közbirtokosságok újraalakulása, a közösségi erdővagyon és földtulajdon visszaszolgáltatása.

A folyamatban kulcsszerepet játszott a jelenleg 76 éves dr. Garda Dezső, az RMDSZ 1996 és 2008 közötti parlamenti képviselője, akinek a neve a korszakban egybefonódott a közbirtokosságok újraalakulását lehetővé tévő jogszabály körüli küzdelmekkel, az illegális erdőkitermeléseket és a jogtalan tulajdon-visszaszolgáltatásokat feltáró vizsgálatokkal, valamint az erdélyi magyar közösségi vagyonok restitúciójának jogi és politikai képviseletével.

Konok kitartása, a kisebbségi jogok melletti kompromisszummentes kiállása, igazságérzetéből fakadó szókimondása számtalan konfliktussal járt, az erdőmaffia elleni parlamenti vizsgálatai miatt több alkalommal is szembekerült saját pártja vezetésével.

Politikusi karrierje mellett történészi tevékenysége is sokrétű. Történeti kutatásai során mindvégig a szűk környezete, a Gyergyói-medence székely és örmény történelmére volt kíváncsi a levéltári források és szóbeli hagyomány együttes használatával. Harminchárom kötetet, száznál is több nagyobb tanulmányt jegyez.

A nyugdíjas éveit töltő volt képviselővel és még mindig aktívan kutató, publikáló történésszel beszélgettünk.

Hányattatott gyerekkora volt. Kolozsváron született, Nagyenyeden kezdte az életet, majd egy budapesti kitérővel ismét Kolozsváron találta magát.

A Garda család nagyenyedi gyökerű. Születésemkor édesanyámat Kolozsvárra vitték kórházba, így ott láttam meg a napvilágot, de a korai években csak ennyi közöm volt a városhoz. Ügyvéd édesapám keményen kommunistaellenes volt, az egész családot kilakoltatták. Édesapámat Tövisre vitték, nagyanyám halála után édesanyám pedig megszökött velem a kilakoltatás elől, ugyanis míg nagyanyám élt, addig hagyták a kommunista hatóságok, hogy az enyedi kúriában lakhassunk. Anyám mosodában dolgozott, de nem tudott eltartani, ezért felküldött a nővéréhez Budapestre. Ők vállalták, hogy amíg rendbe jön anyagilag, addig gondoznak. Budapesten kezdtem az iskolát, ekkor tört ki az ’56-os forradalom.

Gyerekfejjel miként élte meg az eseményeket?

A kisebbségi sorsot Budapesten is megtapasztaltam. Kilőtték nagynénémék Tömő utcai második emeleti lakását, a pincébe kellett menekülnünk. Ott belém kötöttek, hogy román vagyok, elszívom a levegőt a magyarok elől. Aztán a rokonaim kivettek egy földszinti lakást, ott tartózkodtunk, amíg zajlott a forradalom. Többször kimentem az utcára bámészkodni, különös, furcsa érzés volt látni a szovjet katonákat. 1957-ben hazajöttem Kolozsvárra, ott folytattam az iskolai tanulmányaimat.

Mi vitte a történészi pályára?

Kolozsváron nem a nevezetes belvárosi iskolákban jártam, az Ipar utcai 12-es középiskolában kupálódtam. Nem voltak kiemelkedő, kiugró tanáregyéniségek, akik befolyásoltak volna, de a történelmet mindig szerettem, olvastam. Már akkor gyermekként borzasztóan felháborított, hogy a Romániába látogató Kádár János azt mondta, nincs szüksége Erdélyre a magyarságnak. Az egyetemen Imreh István professzor szárnyai alá kerültem, ő pedig nemcsak engem, hanem az évfolyamtársaimat is írásra késztette. Az egyik első publikációm a Korunkban jelent meg, a második világháború okairól írtam egy könyv recenziója kapcsán.

Amikor elvégeztem az egyetemet, turkológiával szerettem volna foglalkozni. Imreh István erre azt kérdezte, hogy van-e folyó a közelemben, Gyergyóremetén. Mondtam, hogy a Maros. Akkor tutajozás, erdőmunka, ezt kutassam. Neki is kezdtem, nem társultam a remetei ivókollégákhoz. (nevet) Aztán kaptam egy levelet Dávid Gyulától, amiben leírta, hogy tehetségesnek tart és felkért, hogy szerepeljek egy tanulmánykötetben. Viccnek tűnt az egész, hónapokon át nem volt merszem felmenni a Kriterionhoz Kolozsváron.

Végül csak vettem a bátorságot és bekopogtam a román színházzal szembeni épületben található kiadóhoz. Dávid Gyula nyitott ajtót, nagyon udvariasan üdvözölt. Mondtam neki, hogy kaptam tőle egy levelet, majd hozzátettem, meggyőződésem, hogy nem ő írta. Kérte, hogy mutassam meg a levelet. Én továbbra is állítottam, hogy nem ő lehetett a feladó, aztán addig-addig magyaráztam, hogy kivette a kezemből a levelet és azt mondta, ő írta. Közölte, hogy Imreh István ajánlott a figyelmébe.

A Kriterion gondozásában megjelent Változó valóság sorozat első kötetében jött ki az első nagyobb tanulmányom, párhuzamosan a Korunknál is sikerült az 1848 Gyergyóremetén című írásomat publikálni. Ez esetben úgy mentem be a szerkesztőségbe, hogy megkérdeztem, akinek nincs ismeretsége, az hogy publikálhat? Mit szeretnék? – kérdezte Herédi Gusztáv. Van egy írásom, de biztos nem fogják publikálni – válaszoltam. Átnyújtottam, elolvasták, és azt mondták, hogy az igenis jó, meg is jelentették. Így indult a pályám.

Gyergyóremetén kezdte a tanári pályáját. Addig volt bármiféle kapcsolata Székelyfölddel, Gyergyó vidékével? Mennyire volt más világ ahhoz képest, amit addig megszokott?

Semmilyen kapcsolat nem fűzött Székelyföldhöz. Ahogy akkoriban szokás volt, a tanári gárda is kiment a diákokkal krumplit szedni a földekre, ott sűrűn beszélgettem a gyerekkel, akikkel nagyon jól szót értettem. Addig nem voltak különösebb elképzeléseim arról, hogy miként fogok tanítani. A központi és csutakfalvi iskolában is tanítottam, rengeteget ingáztam Gyergyószentmiklós és Remete között, nagyon megszerettem a helyi embereket.

Állandóan egy nagy táskával jártam-keltem. Egy alkalommal megvicceltek a kollégáim, akik vassal töltötték meg a táskámat. A tejporgyári busz felé igyekeztem, hogy hazajussak a városba, de mindenki sorba állt, hogy elkérje a táskámat. A sokadik esetnél már gondoltam, hogy valami gyanús is, aztán a feleségem nézett bele a táskába, megtalálva a sok vasat. (nevet)

Néhány év múlva már a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemtanára volt, az ön által vezetett honismereti szakkörök diákjai kimagaslóan szerepeltek a Korunk-délelőttökön. A nyolcvanas években nem volt minden kockázattól mentes honismereti szakkört működtetni. Miként emlékszik vissza erre az időszakra?

A lehallgatások már Remetén megkezdődtek, ahol már akkor feltűnt a Karda nevű ezredes. Az igazgatóm, Kántor István figyelmeztetett, hogy vigyázzak vele. A 2006-ban kézhez kapott szekusdossziémban olvashattam, hogy milyen veszélyt jelentettem a közösségre, a társadalomra. A lényeg az, hogy Gyergyószentmiklóson is végig megfigyelt voltam. Szóval a diákjaimat bevittem a csíkszeredai levéltárba, a gyergyószentmiklósi múzeumba, ott kutattam velük a tudományos kutatás módszereivel.

A történelemkör sikerességét jól mutatta, hogy a hallgatóság soraiban ott volt Imreh István, Egyed Ákos, Bodor András, Magyari András. A kolozsvári egyetemi tanári kar ott volt végig, ekkora megtiszteltetésben kevés fiatal tanárnak volt része. Ezek az emberek le is jöttek az általam szervezett történészkonferenciákra. A gyergyóújfalvi falutörvény 500. évfordulójára szervezett konferencián annyian voltunk 1981-ben, hogy a helyi kultúrotthon falai épphogy kitartottak.

Minden aktivitásomban a magyar közösség iránti tenni akarás, a magyar érzelem vezérelt, ezt nevelték belém otthon. Apámat, nagyapámat, dédnagyapámat nem ismertem, nem tudtam kicsodák, de azt tudtam, hogy megvolt bennük a magyarsággal szembeni elköteleződés. Valószínűleg ezt örököltem tőlük a gének útján. Erre a meggyőződésre Imreh István professzor is ráerősített, ez sokat számított.

Amikor 1983-ban megírtam Gyergyószentmiklós történetét, és ki akartam adatni, Imreh István és Kovács József lektorálták. Reméltem, hogy senki nem fog belekötni a szövegbe, mert Kovács József mégiscsak az államtanács alelnöke volt. De Rab Ștefant, Szász József elvtársat és másokat mindezek nem érdekelték, pedig Demény Lajos is minden követ megmozgatott, hogy segítsen. Imreh István jó véleményezést írt a könyvről, ahogy Kovács József is, így kinyomtatták, de végül pártutasításra elégették a kötet mind a 300 példányát. A szekusdossziémból derült ki az is, hogy ekkor hurcolták meg Imreh Istvánt is, akitől ki akarták erőszakolni, hogy rossz véleményezést adjon a könyvről. Sajnos nem tudtam megköszönni neki, hogy vállalta mindezt egy volt diákjáért, de akkor már nem volt az élők sorában.

Érdekes módon, mikor megjelent Both Noéminek Imreh Istvánról írt monográfiája, engem meg se kérdeztek Imreh Istvánnal kapcsolatosan, olyan szélességben kikerültek, mintha a tanítványa sem lettem volna. A professzor meghurcoltatását bizonyító dokumentumokat is jelentéktelennek vették, holott a Gyergyószentmiklós története című könyvemben az első oldalakon közöltem azokat. Tehát nem rejtettem a véka alá Imreh István emberségét, de a mai kort nem érdekli, hogy egy egyetemi tanár kiállt a volt diákja mellett.

A régi rendszerben kétszer emeltek ki. Első alkalommal, amikor a könyvemet betiltották, elégették, és keményen meghurcoltak. Ebben az időszakban hívott Demény Lajos Bukarestbe, hogy tartsak előadást a Román Akadémián, a demográfiai osztályon. „Úgy tartsd, ahogy a lelked kívánja" – mondta. Természetesen románul tartottam meg az előadást a székely társadalom fejlődéséről, a lustrákról beszéltem. Nagy sikert arattam. Előadásomon jelen volt az Akadémia elnöke és sok román professzor is. Meglepett, milyen elfogadóan viszonyultak a magyar tematikához. Az előadásom mellett egy román kolléga is felszólalt a moldovai románok sorsáról.

Ekkoriban zajlott a Grósz Károly-Ceaușescu találkozó is. Sürgető volt demonstrálni, hogy milyen kisebbségi jogaink vannak. Az előadásom utóélete is figyelemre méltó: megjelent a Scînteia napilapban egy cikk, amely szerint Garda Dezső, a Salamon Ernő Líceum tanára előadást tartott az Akadémián.

A második eset 1987-ben történt Snagovban. Egy tábort szerveztek történelemtanároknak, ahol egy propagandafilmet is levetítettek a nemzetiségek jogairól. A Salamon Ernő iskolát is bemutatták, állítva, hogy hét párhuzamos osztályban folyik magyar nyelvű oktatás. Felálltam a vetítés után, és azt mondtam: „Tisztelt Kollégák, ne higgyenek ennek a filmnek! Ott tanítok. Tudom, hogy ez nem igaz. Mindössze másfél magyar osztály van!”

Hatalmas felhördülés tört ki az ország minden részéből odavitt történelemtanárok körében, akik magától értetődően lelkileg jó román emberek voltak. A jelenlévők közül sokan később magas tisztségeket töltöttek be: volt köztük, aki dékán lett a Babeș-Bolyai Történelem Karán, egy másik levéltár-igazgató. A jelenet után odajött hozzám a táborigazgató és azt mondta: „Csomagolj. A harmadik faluban maradsz, amíg nem szólok.” Elvittek, miközben a diákjaim versenyen szerepeltek. Természetesen nem vehettem részt a zsűrizésben.

Három nap múlva visszahoztak Snagovba. Ekkor több regáti kolléga is megkeresett, és megkérdezték: „Tényleg így van?” És akkor már kezdett változni valami. A diákjaim díjakkal tértek haza. Nagyon nehéz volt a magyar dolgozatokat román nyelvre átírni, és azokat magyar szellemben előadni. Emberpróbáló feladat volt, hogy az ember ne árulja el a közösségét.

Az 1989-es események Kolozsváron érték, majd rövidesen megszervezte a gyergyószentmiklósi RMDSZ-t, amelynek a programját is megírta és a szervezet elnökévé is választották. Mi volt a rendszerváltás utáni közvetlen időszak legégetőbb helyi problémája?

Az iskolák szétválasztásának ügyéről van szó, ami rendkívül heves indulatokat szült magyar–magyar és román–magyar vonatkozásban is. A nyolcvanas évek végén a Salamon Ernő Líceum párhuzamos osztályaiban már csak egy osztályban volt magyar nyelvű a tanítás, a többiekben a máshonnan idehozott román anyanyelvű tanárok oktattak. Én nem taníthattam hivatalosan, a főtanfelügyelő megtiltotta, így Dézsi Zoltán neve alatt tartottam az órákat, amibe az iskola vezetősége is beleegyezett. Így tudtam vezetni a történelemkört.

A rendszerváltás utáni első években elsőrendű célom lett visszahozni a magyar nyelvű oktatást az iskoláinkba. Legfontosabb kérdés számomra az volt, hogy önálló magyar iskola lesz-e a Salamon Ernő, vagy továbbra is vegyes tannyelvű marad. Nem sikerült győztesen kikerülnöm a harcból. A Salamon magyar iskolává vált, de nem teljesen. A román tagozat nem akart kivonulni az épületből, mindennap fel volt írva a táblára, hogy „Ardealul e al nostru.” Nekem ebből óriási konfliktusaim voltak, különösen, hogy a magyar tanári kar nagy része is ellenezte a különválást.

Berendeztem korábban egy múzeumi termet a történelem kabinetben, térképeket kerítettem, a diákokkal lerajzoltattam bizonyos eseményeket, azokat kitettük a falra. Az iskolavita idején ellopták a vetítőt, a térképeket szétvágták, üldöztetve éreztem magam a líceumban. A legjobban az fáj, hogy alig várták, hogy elmenjek képviselőnek, még a szellemem nyomát is eltüntették az iskola falai közül. Nemrég felajánlottam az új iskolaigazgatónak, hogy a modern követelményeknek megfelelően, önköltségen újra berendezném a szaktermet, de azt válaszolta, hogy erre semmi szükség, ne szóljak bele az iskola ügyeibe.

1990 végén alapította meg a Gyergyói Népfőiskolai Társaságot. Milyen célokat fogalmazott meg az induláskor és mennyire elégedett az elért eredményekkel?

Az volt az elképzelésem, hogy egyetemet hozok Székelyföldre. Dézsi Zoltán, Gyergyószentmiklós akkori polgármestere és a barátai erre azt mondták, hogy elmegyógyintézetbe kéne vinni engem. Nagyon összeütköztem a magyar egyetemi tanári karral, mert nemcsak Jakó Zsigmond és Benkő Samu voltak ellenem, hanem még Imreh István is. Hogyan képzelem ezt? Székelyek voltak ők is, Egyed Ákos és a többiek is. Ez a próbálkozásom kudarccal végződött, akkor hoztam létre a Népfőiskolát.

A népfőiskolának kiemelkedő hagyományai voltak Erdélyben. A nagyenyedi kollégium történetének megírásakor fogalmazódott meg bennem, hogy az népfőiskola is volt. Református oktatási egység volt, de katolikusokat is fogadott, sőt ortodoxok is tanulhattak benne.

Kezdetben gazdaköröket szerveztem, Kolumbán László volt, aki ingyen vállalta az előadások tartását. A növénytermesztést Cs. Szabó József oktatta kezdetben, aztán később, miután ő meghalt, Szász Zoltán. A gazdák számos alkalommal összegyűltek, megosztották a gyakorlati tapasztalataikat, ami szerintem nagyon hatékony volt. Próbáltunk meghonosítani egyfajta vállalkozó szemléletet is, hogy jövedelmezővé tegyék a mezőgazdasági tevékenységeiket. Miután képviselővé választottak 1996-ban, már nem volt energiám továbbvinni a népfőiskolát, utána már csak a történelmi konferenciák szervezése maradt meg.

Bizonyára önt is magával ragadta a rendszerváltás eufóriája. Mikor ábrándult ki a sajátos romániai demokráciából?

A kiábrándulás jeleit már 1990 végén éreztem, majd 1991 nyarán az egyik helyi RMDSZ-gyűlésen kiléptem a helyi szervezet vezetéséből, és teljes erőbedobással a történeti kutatásra összpontosítottam.

Az ön neve elválaszthatatlan a székelyföldi közbirtokosságok történetétől, de parlamenti képviselőként is ez volt az egyik szakterülete, hisz jelentős mértékben az ön kezdeményezésének is köszönhető, hogy a 2000-es évek elején újraalakultak a közbirtokosságok, az erdő- és legelőtársulások. Mi motiválta, hogy ezzel kezdjen el foglalkozni?

Nagy szerencsém volt, hogy egyszer csak felbukkant egy Svédországban élő, gyergyói származású atyafi, Pálfi Csaba, akinek az édesapja valamikor a gyilkostói menedékházat bérelte. Pálfiék aztán kikerültek Magyarországra, onnan Svédországba, és részükről merült fel az igény, hogy valakinek meg kellene írnia a közbirtokosságok történetét. A kérdéskörrel egyébként Imreh István és Demény Lajos is tervezett foglalkozni.

Pálfinak engem ajánlottak, addig a pillanatig azt sem tudtam pontosan, mi is az a közbirtokosság. Pálfi megkeresett, mondta, hogy támogatni fog anyagilag is. Végül persze a pénz valahol eltűnt, lenyúlta valaki, de én így is belevágtam. Tíz évet kutattam, nem volt könnyű munka.

A felkérés után természetesen nem ugrottam neki vakon a dolognak. Tanácsot kértem Imreh Istvántól, majd Demény Lajostól is, nem úgy álltam hozzá, hogy csak találomra kutatok ezt-azt. Meg kellett értenem, hogyan épülnek fel ezek a földközösségek, mit jelentettek történetileg, milyen társadalmi struktúrákat hordoznak, és mit mondanak el a székelyföldi múlt egyik legfontosabb intézményéről. Lépésről lépésre kellett haladnom, és a kezdeti bizonytalanságok ellenére kialakult bennem egy erős belső elköteleződés. Végül is ez lett az egyik legfontosabb történészi munkám.

A képviselői munkám jelentős részét is a közbirtokosság kérdése tette ki. Az erdélyi közbirtokossághoz hasonló közösségi tulajdonforma létezett Moldvában és Olténiában is, ezért is világos volt, hogy a románokkal közösen érdemes fellépni ez ügyben. A parasztpárti Vasile Lupuval működtünk együtt, több akciót szerveztünk Bukarestben közösen, számos beszédemben érveltem a visszaszolgáltatás mellett, még Ion Iliescuval is szembe szálltam. A román politikum tartott attól, hogy a közösségi erdők visszaszolgáltatásával a székelyek gazdaságilag megerősödnek. A törvénykezdeményezésemet nem tudtam átvinni, ezért annak rendelkezéseit Vasile Lupu emelte át a 2000/1-es földtörvényébe.

2000-ben minden egyes Gyergyó-medencei falut végigjártam, nagygyűléseket szerveztem, létrehoztam a közbirtokosságokat. Azóta eltelt egy negyedszázad, mintha nem is léteztem volna, még azt hiszem azt is letagadják, hogy szerepem volt a közbirtokosságok létrehozásában. Holott minden dokumentum, az általam gyűjtött névsorok itt vannak az irodámban. A társulások vezetői nem akarták megérteni, hogy a közbirtokosság közösségi tulajdon.

Abban az időben tucatnyi pert kezdeményeztek a közbirtokosságok ellen az országos, megyei és helyi erdészetek, és meg kellett győzni a szaktárcát, hogy fokozatosan fejtse le ezeket a pereket. Ilie Sîrbuval egyeztettem, aki akkor mezőgazdasági miniszter volt, Filip Georgescuval, a Romsilva vezérigazgatójával tárgyaltam, miközben a román bírók elképesztően magyarellenessek voltak. A sok tárgyalás, pereskedés, utánajárás végül eredményesnek tűnt, 400 ezer hektár székelyföldi közbirtokossági erdőt sikerült visszaszolgáltatni. Nagyvárad környékén nem kaptak vissza semmit sem, és máshol se kapták vissza az erdőket.

A magánerdőkért, a magánerdészetek létrehozásáért is sokat kilincseltem. Többen vittük a folyamatot, de a minisztériumban való tárgyalásaim, a parlamenti beszédeim, egyeztetéseim nélkül nem biztos, hogy ilyen irányba alakultak volna a dolgok. Ezért volt szükség verni akkor a vasat, amikor a törvények megszülettek, érvényt kellett szerezni nekik. A törvények megszületéséért vívott harc akkor eredményes, ha azokat sikerül is érvényesíteni.

Az 1989-es eseményekben való aktív részvételéből egyenes következett, hogy politikus lesz?

Nem akartam képviselő lenni. A magyar iskolákért akartam tenni, a magyarság megmaradásáért cselekedni. A lányaimat is ebben a szellemben neveltem, hogy itthon maradjanak, magyar családot alapítsanak. Így is történt.

Borzasztóan utáltam a politikát, miután minden oldalát alkalmam volt megtapasztalni a gyergyói nyomda létrehozása kapcsán. Gyergyószentmiklós magyarországi testvérvárosa Eger volt, onnan kaptunk volna egy nyomdát, miután a nyomdagépeik egy részét áruba bocsátották. Az egri nyomdaigazgató jelezte, hogy 6 kétszintes víkendházért cserébe a helyi RMDSZ megkapja a nyomdát. Ugyanakkor vállalta a nyomdászok kiképzését és a nyomda Gyergyóba való szállítását is.

Üres volt az RMDSZ-kassza, ezért a környező községek RMDSZ elnökeihez fordultam, kérve a támogatásukat a szükséges faanyag kitermelésére, a házak elkészítésének költségeire. A legjobb ajánlatot a csomafalvi szövetkezet tette, 400 köbméter fában számították ki a mennyiséget, ami számukra is jövedelmezővé tette volna a munkálatot. A gyergyói erdészeti hivatal vezetője négy településre osztotta le a mennyiséget: Gyergyószentmiklós, Alfalu, Csomafalva és Remete. A fát a helyi tanácsoknak utalták ki, de a községvezetők is egyetértettek abban, hogy a fa az RMDSZ tulajdona.

A választmány és a községi elnökök megszavazták az elképzelésem, ám a bélyegzés után változott az álláspontjuk. A falugyűléseken azt állították, hogy a fele mennyiségből is elő lehetett volna állítani a házakat. Végül a szentmiklósi és a remetei 200 köbméter fát a gyergyószentmiklósi fafeldolgozó vállalatnál dolgozták fel, a másik feléből félkész árut készítettek helyben, mondván, hogy a fát a polgármesteri hivatalnak bélyegezték ki. Lényeg, hogy a fát ellopták, a nyomda nem jött meg, és tudomásom szerint egyedül a remeteiek használták fel a fát hasznos célra a templomtéri iskola esetében és a csutakfalvi iskolánál.

Amikor már láttam, hogy a titkosszolgálat is keményen működik, a rendőrfőnököt is lehallgatták, majd az egész RMDSZ-választmány nem ad igazat nekem, emberileg nehezen elviselhető helyzetbe kerültem. A beszervezett emberek látták, hogy nem fogom tudni folytatni, és igazuk is volt, abbahagytam a nyomda ügyét. Ez az egész borzasztóan kiábrándított, és mindemellett támadtak az egyetem ügyéért, a líceum miatt. Valahogy egy szövetség alakult ellenem, ekkor menekültem a tudományos munkába. Doktori helyet is nagyon nehezen kaptam. Végül a doktori kutatásom alapjaihoz az Akadémián tartott előadásom is hozzájárult, sokszor a kis dolgokból alakulnak a nagyok.

1996-tól kezdve három mandátumot töltött ki a képviselőházban, ahol Hargita megyei RMDSZ-es képviselőként a szókimondó felszólalásairól volt híres. 2005-ben benyújtotta saját autonómia-törvénytervezetét, míg 2006. november 30-án elmondott beszédében, amit a román nemzeti ünnep tiszteletére szervezett díszülésen mondott el, felsorolta az erdélyi magyarság Trianon utáni sérelmeit, és a nemzetközi meghívottak előtt követelte Székelyföld autonómiáját. Nicolae Văcăroiu házelnök végül elvette öntől a szót. Miként éli meg, hogy az elmúlt időszakban végérvényesen lekerülni látszik a napirendről a székelyföldi autonómia kérdése?

A Székely Nemzeti Tanács minden RMDSZ-es képviselőt megkeresett, hogy ki kellene dolgozni egy autonómiatörvényt, mert a magyar Országgyűlés szavazni fog Románia EU-csatlakozásáról, és feltételül kell szabni Székelyföld területi autonómiáját. Ezzel győztek meg, ezért vállaltam el a törvénytervezet kidolgozását, amely során jogászok segítségét is kértem. 2005. november 30-án nyújtottam be a törvénytervezetet, amit időközben Sógor Csaba is aláírt. Érdekes módon a köztudatban utólag az ő nevéhez kötik inkább a tervezetet. A magyar parlamentben szeptember 26-án a magyar országgyűlési képviselők elsöprő többséggel megszavazták Románia EU-csatlakozását, és ha ez nem lett volna elég, következett a másik csattanó.

A törvénytervezet képviselőházi vitáját minden alkalommal kijátszották, a házszabályt megszegve a szakbizottsági gyűlésekre sem hívtak meg. Az RMDSZ-es képviselőtársaim sem értesítettek a törvény napirendre kerüléséről, legtöbben a bizottságokban sem foglaltak állást a területi autonómia mellett, a távollétemben vitatták meg a saját kezdeményezésemet.

2005 októberében, amikor a képviselőház a napirend módosítását tárgyalta, én a visszaéléseket és a korrupciót kivizsgáló bizottság tagjaként épp az illegális fakitermelés helyszínén tartózkodtam a hatóságokkal. A rajtaütés sikeres volt, elkaptuk fatolvajokat, majd hallom a televízióban, hogy a napirendre került tervezetet leszavazták. Ha valaki letesz egy törvénytervezetet, azt a bizottsági gyűlésre is meg kell hívni. Nem hívtak meg, a kollégáim is elhallgatták előlem. Éreztem, hogy infarktust kapok, annyira rosszul esett.

Ilyen előzmények után következett az elhíresült parlamenti beszéd.

Traian Băsescu elnök a fejét fogta, erről fényképem is van. Markó Béla RMDSZ-elnök hitetlenkedve nézett körbe, amikor EU-s nagykövetek és uniós megfigyelők füle hallatára, az államelnök és a miniszterelnök jelenlétében, Románia EU-s csatlakozása előtt egy hónappal az erdélyi magyarság nyolc évtizedes sérelmeiről beszéltem, és követeltem Székelyföld területi autonómiáját. Arra is kitértem, hogy minden román kormány diszkriminatív nemzetiségi politikát folytatott. Mindenki láthatta a helyszínen, ahogy Corneliu Vadim Tudor leköp, hogy a házelnök kétszer veszi el tőlem a szót, és nem engedik, hogy rendesen befejezhessem a beszédemet.

Már akkor világos volt az EU tartózkodó álláspontja a nemzeti kisebbségek kérdésével kapcsolatban, mint ahogy Székelyföld területi autonómiája sem érdekelt senkit. A román sajtó korrekten számolt be a történtekről, míg az erdélyi magyar meghunyászkodva, a román–magyar kapcsolatokat féltve alig számolt be róla, és aki be is számolt, az a nevemet sem írta le a nagy óvatoskodás közepette.

Ami a mát illeti, óriási probléma, hogy a történelmet is elhallgatjuk, hisz 1992-ben az erdélyi magyar politikai elit esküt tett a területi autonómia mellett a kolozsvári Szent Mihály templomban. Harminc év után ott tartunk, hogy a közbeszéd szintjén sem kerül szóba.

Ennyi év távlatából megfordult a fejében, hogy bizonyos esetekben naiv volt?

Nem gondolom. A legnagyobb bajnak ma azt látom, hogy alapvetően megváltozott a magyar politikai elit Erdélyben. Annak idején nekem számos összetűzésem volt Markó Bélával, Verestóy Attilával, de mégis megpróbáltam együttműködni velük. Pozitívumként értékelem, hogy Markó Béla a nehéz szociáldemokrata tárgyalások idején, például a földtörvényekkel kapcsolatos egyeztetések során, mindig lehetőséget adott arra, hogy képviselhessem az RMDSZ-t. Ma is erényes magatartásnak tartom.

Amikor csak tehettem, mindig belefűztem a mondandómba a magyar történelmet, az autonómiaküzdelmet, és ehhez szükségem volt szövetségesre. Egyedül nem lehetett csinálni ezt, szükségem volt támaszra, szövetségesre, még akkor is, ha jól tudtam, hogy az illető összejátszik a famaffiával. Olyan dokumentum is a kezembe került, amelyben az egyik ilyen „szövetséges” éppen azt kérte, hogy állítsák le az ellene zajló kivizsgálásokat, majd ő volt az, aki aláírta az erdőgazdálkodással kapcsolatos javaslatomat, mert nélküle nem ment volna át a törvény. Az ember gyakran kényszerpályán mozog.

Azt viszont soha nem tettem volna meg, amit az RMDSZ mai vezetése tett, hogy nevüket adják egy olyan sürgősségi saláta-rendelethez, amely többek között leállítja az államosított javak kártérítését. Holott éppen ez volt az RMDSZ egyik legfontosabb vállalása: aki nem kaphatja vissza természetben a vagyonát, azt kártalanítani kell. Még csak azt sem mondhatták, hogy a PSD erőltette rájuk, hisz a pénzügyminiszter is RMDSZ-es volt Táncos Barna személyében.

Az ön neve a korszakban gyakran szerepelt az úgynevezett erdőmaffia elleni küzdelem vonatkozásában is, ahogy a fentiekben is már szóba hozta ezt a kérdést.

Következetes élet-halál harcot folytattam az erdőkért, a tulajdon-visszaszolgáltatásokért a helyi famaffiával, amely központi és titkosszolgálati támogatást is élvezett. Mindenki röhögött rajtam az erdőmaffia-ellenes harcomért, és mindenki keresztbe tett nekem. 1998 és 2000 között tagja voltam annak a különbizottságnak, amely a romániai erdőgazdálkodás helyzetét vizsgálta. Fényt derítettem arra, hogy 1995-ben mintegy négymillió köbméternyi széltörés bejelentése maradt el. Részletes jelentéseket készítettem az erdészek visszaéléseiről, törvénytelen fakitermeléseikről, és hogy miként éltek vissza a munka- és hatáskörükkel.

A képviselőház 2000-ben határozatot fogadott el az elkövetők felelősségre vonásáról, de az illetékes ügyészségek és bíróságok ezt semmibe vették. A több százmilliárd lejre rúgó károkat okozó bűncselekményeket az érdekcsoportok közbelépése után eltussolták, a büntetőeljárások rendre elakadtak, vagy megszüntették.

2001-ben és 2003-ban a korrupciós eseteket kivizsgáló bizottság tagjaként számos helyszíni vizsgálatot szerveztem az Országos Környezetvédelmi Ügynökség és a Pénzügyőrség szakembereivel az illegális erdőirtások feltérképezésére. Súlyos bűncselekmények kerültek felszínre – több mint tíz bűnügyi dosszié született –, de ezeket ügyészi és bírói szintén eltussolták.

2006 és 2007 között szintén súlyos törvénytelenségeket tártam fel a föld- és erdőtulajdon visszaszolgáltatása kapcsán. Az általam szervezett hatósági ellenőrzések után számos konfliktusom keletkezett helyi hivatalnokokkal és az RMDSZ megyei, illetve országos vezetőivel is. 2008 elején a bizottság ismét kiszállt Gyergyószentmiklósra. A vizsgálati jelentés nyilvánosságra kerülése után az illegális visszaszolgáltatásokban érintettek minden követ megmozgattak, hogy megússzák az elszámoltatást.

Végül beérett a famaffiával összefonódott politikai érdekcsoportok nyomása, a folyamatos lejárató kampány, 2008 őszén pedig kiszorítottak a politikai életből.

2008-ban független jelöltként indult a parlamenti választásokon, de nem sikerült mandátumot szereznie, majd végleg búcsút intett a közéletnek. Van önben hiányérzet?

Nem bántam meg semmit, ma is elvállalnám a képviselőséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden tökéletes volt. Engem egy dolog hajtott az életben, a magyarság szolgálata, az erdélyi magyarság megmentése. Sohasem törekedtem nagy szólamokra, a gyakorlatban akartam szolgálni a közösségemet.

2008-ban nyíltan kiállt Klaus Iohannis mellett az államfőválasztásokon. Úgy vélte, hogy a jobboldali jelölt nagyszebeni szász létére jobban fogja képviselni az erdélyi régió érdekeinek érvényesítését, mint Victor Ponta akkori miniszterelnök. Mit gondol Nicușor Danról?

Nagy hibának bizonyult bízni Iohannisban. Azt gondoltam, hogy a személye által vége lesz a Ponta által képviselt neokommunizmusnak, de rá kellett jönnöm, hogy Pontából jobb államfő lett volna. Nicușor Dant nem választották volna meg az EU és a francia titkosszolgálat hathatós közreműködése nélkül, már csak azért sem, mert tönkretette Bukarestet, és a demagóg, pénzmosó USR is a háta mögött állt.

Hogyan tudta összeegyeztetni a politikusi és a történészi szakmát? Megfordult a fejében, hogy egyik a másik rovására ment?

A történészek utáltak, mert képviselő voltam. A képviselők utáltak, mert történész voltam. A képviselői tapasztalattal a hátam mögött a történészi szemüveg is sokkal mélyebb rálátást tett lehetővé a vizsgált történelmi folyamatokra. Amúgy sosem tekintettem politikusként magamra, pejoratív zöngéje van, parlamenti képviselő voltam.

1989 előtt is az vezérelt, hogy a magyarság megmaradásáért harcoljak. Ma mégis azt tapasztalom, hogy ha valaki már benne van a korban, úgy tekintenek rá, mintha a munkássága már nem lenne értékes vagy érvényes.

Most, amikor a Magyar Tudományos Akadémia 200 éves évfordulóját ünnepli, különösen fájó, hogy sem a Magyar Akadémia, sem az Erdélyi Múzeum Egyesület, sem más magyar tudományos intézmény nem ismeri el a munkásságom. Pedig a 33 könyv, amit írtam, nem kompiláció. Nem arról van szó, hogy elolvastam néhány kötetet, és azok alapján írtam egy harmadikat. Ezek szinte mindegyike eredeti forrásokra, levéltári kutatásokra, alapkutatásokra épült.

Politikusi karrierje alatt is nagyon aktív volt történészként. Foglalkozott a székely társadalom- és intézménytörténettel, a Gyergyói-medence mikrotörténetével, az erdélyi örménységgel, az impériumváltás és kisebbségi lét összefüggéseivel. Tavaly jelent meg A tutajozó Gyergyó című könyve. Az embernek az az érzése, hogy ha akarna, sem tudna leállni. Jelenleg dolgozik valamin?

A dualizmuskori gyergyói képviselők életpályáját kutatom, rendkívül sok hasonlóságot találok a képviselőségem idején tapasztaltakkal. Például volt Gyergyónak egy kiváló akadémikus képviselője, Dobránszky Péter, akit a székely főurak drótostótnak neveztek, Ugron Gábor és a társai lenéztek. Számos érdekes, tanulságos momentuma van a gyergyói ténykedésének. Szerepet játszott az életében Blaha Lujza is, akit a gyergyóiak nagyon szerettek. A Deák-párt és a Függetlenségi Párt közötti rivalizálásokat, korteskedéseket Gyergyóban is véres verekedések kísérték, nagy ütközetek voltak itt, halálesetekkel is. Ezekről lesz szó a készülő kötetben.

Van olyan szakterület, ami leginkább a szívéhez nőtt?

Két település – Csomafalva és Alfalu – kivételével feldolgoztam a Gyergyói-medence összes településének a történetét. Az előbbit Rokaly József, utóbbit Magyar András írta meg. Ezeket a munkákat nagyon szerettem, valamint nagyon nagy munkának tartom a fejedelemségkori Gyergyóról szóló könyvemet, annak főleg a második kötetét, amely az egész fejedelemségkori Gyergyói-medence gazdasági, társadalmi, politikai és katonai történetét taglalja.

Továbbá az impériumváltás kérdésében is igyekeztem bizonyítani azt, hogy a magyar politikai elit 1918 végén döntő módon hozzájárult a viselkedésével ahhoz, hogy román uralom alá kerüljünk. A Székely Nemzeti Tanács behódolt a románoknak, míg Gyergyószentmiklós közlakosai ellenálltak, míg le nem verték a felkelést.

Jó 25 éve, hogy felhagyott az aktív politizálással. Azóta óriásit változott a világ és a politika is. Mit gondol a mai romániai politikáról, a mai politikusi nemzedékről?

Azt látom, hogy az RMDSZ nem azt a vonalat követi, amit mi annak idején, és az is világos, hogy ténylegesen kialakult egy professzionális politikusi réteg. Ma azt mondják, hogy meg kell menteni Romániát, holott azokat a megvalósításokat kellene megmenteni, amiket elértünk a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején. Sajnálom, hogy még most sincs kisebbségi törvény, most sem beszélnek területi autonómiáról.

Nyugdíjas képviselőként vagy nyugdíjas történészként tekint magára?

Nyugdíjas történelemtanár vagyok. (nevet)

Mivel telik egy napja?

Minden napot egy ajándéknak tartok. Ugyanakkor próbálok kutatni, és azért fogalmazok így, mert elszállt a világ felettem, nehezen találom fel magam a digitalizált világban. Főleg, hogy számos levéltárat digitalizáltak és digitalizálnak, ennek is van egy határa. A jelszavak kapcsán, amikor igazolnom kell, hogy ember vagyok és nem robot, ez túlzás.

Hogyan látja a romániai magyarság jövőjét?

A legszomorúbb dolog a demográfiai fogyás. A másik tragédia, hogy a fiatal generációk tagjai nem szeretnek fizikai munkát végezni.