„Az RMDSZ menjen a fenébe” – mi lesz ebből: forradalom, vagy békés átalakulás?

Abban, hogy az emberek haragszanak a politikára, a politikusokra és a pártokra, nincs semmi rendkívüli. Mióta világ a világ, és mióta képviseleti demokrácia van, amelyben a nagy létszámú közösség egy kis létszámú csoportra bízza a köz ügyeinek kezelését és az érdekek érvényesítését, a képviseltek haragudni szoktak az őket képviselőkre, ha az országban és a világban rosszabbul mennek a dolgok.

ugye nem kell ezt különösen részletezni. A szomszédban háború van, Európa forrong, Amerika szintén. Itthon pedig éppen túl vagyunk egy fél éves kormányválságon, és egyelőre sikerült elkerülni a szélsőjobb kormányra kerülését, de mintha a kedvünk nem lenne jobb ettől. Továbbra is megmaradt egy feszültség, aminek az elsődleges oka nyilván a megélhetést és az élet minőségét érinti, hiszen drága az energia, az üzemanyag, a bérek szintjét pedig egyre jobban lehagyja az infláció.

mintha valahogy meguntuk volna magát a rendszert, amiben élünk. Annak, ahogy az elképesztő gyorsasággal és erővel ránk zúduló online létezés hogyan kannibalizálta a teljes életünket, egyre több és ijesztőbb hatása van. Most kezd körvonalazódni, hogy a digitális világ mennyire drámaian megváltoztatja a valóságunkat, a gondolkodásunkat, a közérzetünket is.

Az instant elérés, az azonnaliság kultúrájában élünk, aminek – egyelőre úgy tűnik –, szükségszerű következménye a türelmetlenség és a felületesség. A világ percepciója leegyszerűsödik, a magyarázatok egyszerűvé válnak, eltűnnek az árnyalatok és mindent a szélsőséges Jó és Rossz tengelyén lehet ide vagy oda húzogatva megítélni.

azután, hogy két évvel ezelőtt sikerült megakadályozni Călin Georgescu győzelmét az elnökválasztáson. Változnunk kell, az embereket meg kell hallgatni, ez nem mehet így tovább – mondták maguk a pártok is, miután magukhoz tértek az első meglepetésük után, amit az okozott, hogy az addig szinte teljesen ismeretlen és kívülről érkező Georgescu berobbant az addig kényelmesen és előreláthatóan berendezett politikai valóságba.

Aztán láttuk, nem változott semmi, a pártok nem vontak le semmiféle következtetést, minden maradt a régiben. Viszont a társadalom szintjén megmaradt ez a „minden rossz” érzés. Az ország Georgescu- és AUR-párti felében amiatt, hogy nem sikerült elnökválasztást nyerni sem Georgescuval, sem Simionnal. A másik felében pedig amiatt, hogy sem az „országmentő” Nicușor Dan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a pártok sem változtak semmit, a poszt-traumatikus fogadkozásaik ellenére. Erre aztán rátettek egy jókora lapáttal a Bolojan-kormány kemény gazdasági megszorításai, az alkotmánybíróság politikai manőverei, a bírák és ügyészek kasztjának húzásai és a minden területet továbbra is átszövő korrupció.

Akkor kezd elbonyolódni a dolog, amikor elkezdjük kicsit felfejteni, hogy milyen változást. Pontosabban hogyan is történjen ez a változás. Hogy ha az összes párt és politikus eltakarodik a süllyesztőbe, akkor mi és ki veszi át a helyét. Ez ugye egy rettentően egyszerű (túl egyszerű), kényelmes, érthető pozíció, és önmagában nem feltétlenül rossz viszonyulás, hiszen ez működteti a demokratikus többpártrendszer politikai váltógazdaságát. Ha egyik párt hatalomra kerülve rosszul teljesít a köz ügyeinek kezelésében, akkor van másik opció, jöjjön a másik és így tovább.

Nézzünk csak szét a Facebook erdélyi magyar részein és ugyanezt az attitűdöt találjuk: elegünk van belőletek, húzzatok a francba, legyen más, legyen jobb. Ez a román társadalomban valamivel könnyebb, mivel a román pártrendszer többszereplős, pluralista. Ha nem is túlságosan gyakran, de létező pártok eltűnnek és új pártok megjelennek. Például az egykor kormányzó parasztpárt mára eltűnt a politikai színtérről. Megjelent viszont és komoly tényezővé vált az USR. Viszont amikor az elégedetlenség a teljes politikai osztályra irányul, akkor jóval nehezebb válaszolni arra a kérdésre, hogy ki és mi jöjjön a pártok helyére.

A modern képviseleti demokráciákban ugyanis a politika főszereplője nem közvetlenül az egyén, hanem a párt, akit az emberek megbíznak a képviselettel. Az összes párt, a teljes politikai osztály elutasítása könnyedén átcsúszhat magának a képviseleti demokráciának az elutasításába. A „legyen jobb, mint most” iránti társadalmi igény teljesen jogos, az viszont szép ábránd, hogy a „rossz pártok” elzavarása után végre jönnek a „jó pártok” és minden jó lesz.

A korábbi alternatívaépítési kísérletek kudarccal végződtek és azóta nem történt semmi ilyesféle próbálkozás. Az RMDSZ-nek jelenleg nincs létező alternatívája és egyelőre semmi jel nem mutat arra, hogy a jövőben ez változna.

A bukaresti magyar politikai képviselet, mint olyan elutasítása teljes nonszensz, ki akarhat ilyesmit az erdélyi magyar közösségben. Tehát a képviseletnek nem a formájára, hanem legfeljebb a tartalmára kellene irányulnia a változtatási igénynek. Magyarán, ha a Facebook-bejegyzések és kommentek nyelvén fogalmazunk: takarodjanak a mostaniak az RMDSZ-ből és jöjjenek mások. Többé nem szavazunk az RMDSZ-re – mondja a kommentelő. Abba viszont már nem gondol bele, hogy akkor kire? Hogy honnan húzható elő egy új RMDSZ-garnitúra, amely a korábbival ellentétben nem „rossz”, hanem „jó”. Ráadásul úgy, hogy a képviselet folytonossága ne szakadjon meg. Nem tudom, érezhető-e ennek az abszurditása.

Olyan vélekedéssel is lehet találkozni ebben a körben, hogy önmagában a pártrendszer teljesen fölösleges, az emberek közvetlenül igazgassák a közösség dolgait, bármit is jelentsen ez. Más körökben eljátszadoznak a pártalapítás gondolatával, de csak képzeleti síkon: milyen lenne, ha alapítanánk egy pártot?

A nyilvános és valóban konstruktív vitákat mára megölte a közösségi média agresszivitása, a köz ügyeiről nyilvánosan gondolkodó és vitázó értelmiségi, a public intellectual figurája gyakorlatilag eltűnt vagy buborékba szorult, ahol csak hasonlóan gondolkodókkal érintkezik és „vitázik”. A buborékosodás pedig az egyik legkárosabb dolog, ami egy társadalommal történhet, mivel bizalmatlanságot, táborosodást és ellenségeskedést eredményez.

Kicsit hasonlít ez a a forradalmak beindulásához. Annyiban, hogy van egy azonosítható változtatási igény, van egy nagyjából megfogalmazott cél, van érzelmi töltet – konkrét cselekvés még nincs –, de senki nem tudja, mi lesz a változtatási folyamatnak az eredménye. És senki nem tudja, hogy ha egyszer elindul, hogyan zajlik és hova torkollik a változási folyamat.

A forradalmak kimenetele ugyanis előzetesen nem ellenőrizhető, eredményük nem garantálható. Van kezdetük és végük, de ami e kettő között zajlik, az nem egy előre lefektetett és irányított stratégia alapján működik, ez ugyanis képtelenség. A forradalmakról mindig utólag állapítják meg, hogy forradalom volt, ez az értelmezés pedig mindig teleologikus, vagyis a magyarázata úgy áll össze, hogy a történet, amivel megragadják a forradalmat, egy utólag kikristályosodó nemes cél megvalósulásának rendelődik alá. Vagyis a forradalom története mindig utólag lesz koherens, úgy, hogy legitimálja a forradalmat.

Az ártatlanok is, és azok is, akik a forradalom gyermekei közül túlélik a káoszt. Mert a forradalom, amikor éppen zajlik, az káoszt jelent, ez a kaotikus folyamat pedig nem áll meg azoknál a határoknál, amelyek a forradalom előidézőinek és támogatóinak fejében esetleg előzetesen meglehettek. A forradalom végén egy másik világ kezdődik, gyökeresen más, mint a forradalom előtti. Lehet, hogy jobb, az is lehet, hogy rosszabb, vagy csak teljesen más.

Miközben másrészt nyilvánvalóan ott van az is, hogy mi történik, ha egy szervezet, konkrétan az RMDSZ hosszú ideig monopolizálja a képviseletet, amelynek a fenntartása fokozatosan szervezeti érdekké válik. A változtatás igénye önmagában még nem politikai program. De a változatlanság sem lehet az.