a haladó közvélemény ujjongása közepette sikerült megbuktatni parlamenti manőverekkel egy olyan kormányt, amelynek a vezető pártja – akár egyetértünk a politikájával, akár nem – a legutóbbi választásokat meggyőző, már-már történelmi fölénnyel nyerte meg, hogy aztán izzadságos vásári alkudozások révén hajszálnyi többséggel kormányra kerüljön egy olyan párt, amely a legutóbbi választáson feleannyi szavazatot sem szerzett, mint megbuktatott elődje, mindezt egy évvel a menetrend szerinti parlamenti választások előtt, amelyet lehet, hogy meg sem érünk, mert időközben előrehozott választások lesznek, és kezdődhet elölről az egész kutyakomédia. Vivát!
Összefoglaljuk egyetlen összetett mondatban a romániai kormányváltás lényegét:
Az akadémista elit bátran szót emelt a mocskos száj és az intézményi agresszió ellen. De miért csak most?
Aggodalommal figyelem a botrányt, amely Erdély egész népét ugyan nem érinti, ám az úgynevezett értelmiségi (szűkebben akadémiai) réteget annál inkább. Az történt, hogy egy híres-neves egyetemi professzor, bizonyos Szamosközi István mocskosul káromkodott egy online óra szünetében.
Aggasztó dolog, valóban. Nem biztos, hogy érdemes, hasznos így beszélni. Sem akadémiai körökben, sem máshol. Azonban képmutató lennék, ha nem tenném hozzá: jelentkezzen az az akadémikus (-sta), aki valahol, valamilyen szünetben nem használt csúnya szavakat. Tehát nem annyira magával a káromkodással van baj – hiszen tudjuk, emeltek már káromkodásból katedrálist is – hanem a mocskos, megalázó, lélekbe taposó viselkedéssel. Na mármost, ha ez a valóban mocskos és megalázó és lélekbe taposó viselkedés, ha tetszik, „rendszerszerűvé” válik valaki esetében, a természetes eljárás az (lenne, lett volna), hogy a káromló akadémikus köre szépen (!) megrója az illetőt, aztán esetleg csúnyán aszerint, hogy mik a vonatkozó szabályok az akadémiai játszótéren.
Olvasson még:
És akkor most fog el igazán az aggodalom: nem ez történt. Hanem az, hogy valaki valahogy rögzítette a cselekményt, a felvétel pedig valahogy kikerült a közösségi hálóra. Bumm, robbant a bűzbomba! Napok óta folyik a pörpatvar, nyilatkozatok, kommentáradat, bírálatok, védőbeszédek, ami tetszik. És akkor: megértem, hogy így borult ki a bili. Hogy miért? Hát azért, mert a mocskos szájú és agresszív tudós akadémista illetékes kollégái nem intézkedtek az ügyben. Mert ha intézkedtek volna, nem borul ki. Zajlott volna az élet a maga medrében.
De tovább is fokozódik az aggodalmam: a nyilvános terekbe kikerült kommentárokból le lehet vonni ezt a következtetést is: Szamosközi „Gyúrjabele” István azóta tolja a mocskos szekeret, mióta akadémista lett. (Persze, közben az is elhangzik, hogy jó szakember. Oké, hát ha az akadémisták mondják, el kell fogadnom. Személyesen nem volt szerencsém ehhez az úrhoz.) Hát akkor kérdezem: ha az akadémista elit évtizedeken át látta, mi történik, sőt, jól ki is pletykálta, miért nem tett valamit az ügyben? Miért nem intézkedett, miért nem sikoltott?
Na de a végén picit azért megnyugodtam: az akadémista elit most aztán tett valamit (értsd, most, hogy tőle teljesen függetlenül kiömlött a mocsok, amiről ő hosszú ideje tudott és esetleg már rég tehetett volna valamit). Hadat üzent a trágárságnak, a mocsoknak, a megalázásnak! Mégpedig úgy, hogy megszövegeztek egy irományt, amelyben tiltakoznak az ilyesmi ellen. Aztán jól aláírták. Aztán ment mindenki kávézni. Az is, aki évtizedek óta tudja, miről van szó, de eddig az ujját se mozdította, pedig megtehette volna. Nos, lehet, hogy akadémista elit körökben ezt bátor kiállásnak nevezik. (Tudjuk, jobb későn, mint soha.) Az én kevésbé akadémista köreimben viszont ezt simán képmutatásnak hívják. B**meg!
Amikor lefejeznek egy sportágat a haladás nevében
A héten jött a hír: a Nemzetközi Öttusa Szövetség úgy döntött, kidobja a lovaglást az öttusából, és már el is indított egy széles körű szakmai konzultációt arról, milyen sportág kerüljön a helyére (sokan a kerékpárt rebesgetik), hogy ne kelljen négytusává változtatni a(z olimpiai) sportág nevét.
Nos, a hírre Pierre de Coubertin, a modern olimpia (és az öttusa) atyja is felvonná a szemöldökét. De hát miért?
Olvasson még:
Jó, elismerem, az öttusa sosem volt igazi tömegsport. De még az is nyugodt lélekkel állítható, hogy nincs ott az olimpiai sportágak élbolyában, még a klasszikusokéban sem. Ezzel (is) magyarázható, hogy 1912 óta (ekkor vált olimpiai sportággá) számos változtatást hajtottak végre: egyre kurtították az időtartamát (ma már egynapos versenyszám), lenyestek az egyes próbákból is (az úszás és a futás távja rövidült), összevontak számokat (a lövészetből és a futásból lett az úgynevezett kombinált szám), a sportpisztolyt légpisztolyra, majd lézerpisztolyra cserélték (igazi csillagok háborúja, hát nem?), 2022-től pedig állítólag 90 percbe akarják beszuszakolni az egész versenyt, ami, hát, egyelőre nehezen elképzelhető.
Nem kétlem, hogy a sportág modern bábái értik a dolgukat. Azt sem kétlem, hogy a szándékuk jó (de hát a hasznos idiótáké is az, bizonyos szempontból). A fenti változtatásokat el lehetett fogadni, állítják a hozzáértők. De hogy egy teljes versenyszámot kidobjanak az ablakon (amely nem mellesleg a magyar sportélet egyik igen fontos és eredményes ága), ezt nehezen tudom lenyelni. Mégpedig az indoklás miatt. Az nemzetközi öttusa-bábák siettek megjegyezni, hogy ó, dehogy a sajnálatos tokiói olimpiai eset áll a döntés mögött. (Az történt, hogy az addig toronymagasan vezető Annika Schleu lova megbokrosodott az akadálypályán, ami miatt kizárták a versenyből és ezzel úszott az aranyálom. Habként a tortán az edző megütötte a lovat a pálya szélén.) Szóval nem ez a hivatalos indok. Hanem ez: az öttusa világméretű fejlődésének áll útjába a lovaglás, ugyanis… tessék megfogózni… egyes vidékeken (a karibi térség volt a példa) nincs ló. Hö?
Erre az érvre először a Jég veled! című vígjáték jutott eszembe, amely lényegében arról szól, hogy néhány jamaicai sprinter (ugye, ebben elég jók arrafelé) hogyan válik a bobversenyzővé, és, mint ilyen, olimpiai sportolóvá. Oké, vicces meg minden, de fikció.
Na mármost, ami az öttusával és ezen belül a lovaglással történt, az nem fikció. Szomorú valóság. Valami homályos esélyegyenlőségi magyarázattal kinyírtak egy olimpiai sportágat. Ja, persze, zombiként meglesz a jövőben is.
Na de akkor, kérdem én, mi lesz a következő olimpiai csoda? A téli olimpiáról kiseprik a havas sportokat, mert a világ bizonyos területein nincs hó? Tilos lesz a bokszolóknak, birkózóknak, cselgáncsozóknak stb. egymásnak esni a páston, mert az agresszív? Sőt, a ha végigmegyünk ezen a hamis és végtelenül káros esélyegyenlőségi ámokfutó-gondolatmeneten: tilos lesz bármilyen versenyt szervezni, mert ugyan biza milyen csúnya dolog, hogy valakik legyőznek (értsd, megaláznak, háttérbe szorítanak, elnyomnak) másokat?
Be kell tiltani a játszóteret, mert a játszótéren zaj van… ?
Hogy mi van?, kérdezheti a cím láttán bárki olvasó. Hát kérem, pont ez van. Híre jött, hogy az egyik kolozsvári lakónegyedben felszerelt játszótér körül levő tömbházak lakói között kitört a háború.
Jó, de miért? Az ott lakó gyermekes szülők részvételi költségvetési alapon pénzt szereztek egy játszótérre. Meg is lett, nagy is volt az öröm. Juhé, nyomás le játszani! Igen, de a játszás, ugye, nem egy silent party. Játszás közben a gyerekek kiabálnak, a szülők is, főleg, mikor rekcumozni igyekeznek a túlzottan nekibuzduló csemetéket.
Olvasson még:
Na és akkor: a játszótér környékén levő tömbházakban élő (feltehetően nem gyermekes) polgárok (akik feltehetően nem is vettek részt a projektben) felháborodtak, hogy a játszótéren zaj van. A felháborodás vége pedig az lett, hogy a zajsértett polgárok szépen írtak egy beadványt, összegyűjtöttek 40 (hivatali források szerint 50–60) aláírást és szépen benyújtották a panasziratot a polgármesteri hivatalhoz.
Na de a játszótér-építő csapat se volt rest, ők is készítettek egy beadványt, gyűjtöttek 90 (!) aláírást és ők is a hivatalhoz fordultak. A nagy játszótérháború ügye Oláh Emese alpolgármester asszonyhoz került, aki alaposan megrágta a dolgot és… eltávolíttatta a játszótér padjait! Tehát, nem a játszóteret, csak a padokat. És csak a téli időszakra.
És akkor álljunk meg itt egy pillanatra. Az eset emlékeztet egy némileg hasonló dezméri történetre: ott amiatt tört ki a dzsihád az „őslakosok” és a „jövevények” között, mert előbbiek az udvarukban égették el a növényi hulladékot, és a füst zavarta a jövevények orrát. Előbbiek a több száz éves szokásjogra hivatkoztak, utóbbiak az érvényes törvényekre. És persze csúnyán összevesztek. A csata úgy végződött, hogy a két fél megegyezett, felkérik az apahidai polgármesteri hivatalt, oldja meg a hulladék elszállítását. Remélem, azóta béke szállt Dezmérre.
De más hasonló esetek is eszembe jutnak, például a magyarországi Balatonberényé, ahol a nyaralókat a túl korai harangzúgás, illetve kakaskukorékolás zavart. És biza, az érvényes törvények szerint zajártalom esetén jogvédelmet kérhet a kárvallott.
Na de ilyenkor jut az ember eszébe, hogy szép és jó a törvény hatalma, de ha minden esetben szigorúan betartják, enyhén szólva visszás helyzetek állhatnak elő. Tiltsák be a harangzúgást? De akkor mi lesz a vallásszabadsággal? Tiltsák be a kakaskukorékolást? Mégis, hogy? Tud valaki kakasul? Nem az a helyes (de!), hogy elfogadjuk, faluhelyen ilyen az élet?
A bizarr kolozsvári esetre visszatérve: Oláh Emese azzal érvelt a padok eltávolítása mellett, hogy így majd a szülőknek oda kell menniük a gyermekekhez és nem ordítozhatnak utánuk a padról, ahol egymás közt cseverésznek amúgy. Na de kérem, a téren állva nem lehet ordítozni? Hát, ezzel az érvvel nem győzött meg az alpolgármester asszony. És gyanítom, a lakótelepi békaegérharcnak sem sikerül véget vetnie. Mert a játszótéren a gyerekek továbbra is visongani fognak, a szülők továbbra is kiabálni fognak rájuk, a csendre vágyó lakóknak meg továbbra is égnek áll a hajuk, és a jogaikat követelik… ők is egyre hangosabban. Mi lesz a következő lépés? Betiltják a játszóteret? Nyilván nem, de a pakliban bizony benne van.
Esetleg itt is lehetne egy olyan – nem a törvényt vakon követő, inkább józan, életszagú és -szerű – álláspontot képviselni, hogy hej, milyen jó, hogy gyerekek születnek Kolozsváron, akik egészségesek, játszanak, kiabálnak, aztán hazamennek és csend lesz. Mert ilyen az élet egy lakónegyedben.
Látott már román torzszülöttet magyar bibircsókkal? Könnyen lehet, hogy látni fog…
Egy francia művészfilmben is könnyebb követni, ki kivel fekszik össze éppen, mint a román politikában. Az ugyanis, ami hetekkel ezelőtt még nagyjából elképzelhetetlennek tűnt, most egyre inkább körvonalazódni látszik: ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy hamarosan a honi politika ősriválisai, a PNL és a PSD közösen alakítanak valamiféle torzszülött kormányt, és az is könnyen elképzelhető, hogy az RMDSZ lesz ezen a torzszülött lényen a bibircsók.
Mert például Marcel Ciolacu, a szocdemek elnöke pénteken odanyilatkozta, hogy az egyetlen megoldás az „útelágazáshoz érkezett” román politikában a két legnagyobb párt szövetségében rejlik.
Olvasson még:
Mondta ezt úgy, mint egy felelős államférfi, és tkp. különösebb erőfeszítés vagy akár felelősségérzet nélkül tetszeleghet ebben a szerepben, miután kettő darab fölöttébb ambiciózus ember megteremtette neki a lehetőséget ennek a hálás szerepnek az eljátszására. Természetesen Florin Cîțuról és Klaus Iohannisról van szó, előbbi gyakorlatilag mindent a saját érdekei mögé sorolt, miközben azért küzdött, hogy a miniszterelnöki cím mellett a PNL elnöki székét is megkaparintsa, utóbbi pedig a második (egyben utolsó) elnöki mandátumát taposva szemmel láthatóan istenkomplexustól szenved, és úgy gondolja, kedvére alakíthatja a politikai színteret, lehetőleg a legkedvezőbb lejtést biztosítva a saját pártjának.
Csakhogy a sok mesterkedés oda vezetett, hogy alaposan (mármint még jobban) felbőszítették az USR-t, így őket már aligha sikerül visszaédesgetni a szétrobbantott koalícióba, a leváltott pártelnök, Ludovic Orban pedig egy erős belső ellenzéket is kialakított a PNL-n belül, ami könnyen a párt szakadásához vezethet.
Ráadásul most odáig kénytelenek alázkodni, hogy éppen a legnagyobb riválissal, a PSD-vel kell lepaktálniuk. Most már talán jobban értjük Ciolacu kenetteljes, leereszkedő, „felelősségteljes” nyilatkozatát. És joggal lehet büszke magára a srác: ilyen kevés melóval ilyen jó eredményt azért kevesen tudnak elérni.
Ciolacu persze azt is leszögezte, hogy Cîțu nem lehet többé miniszterelnök, és ezt elvileg Cîțu maga is belátta (ők ketten ugyanis csütörtökön már tárgyalóasztalhoz ültek).
Összefoglalva tehát, a PNL két nagyágyúja addig kevergette a kevergetni valót a PSD-vel folytatott nagy rivalizálás közepette, amíg sikerült elérniük, hogy éppen a PSD legyen az egész cirkusz legnagyobb nyertese, miközben az országnak már egy hónapja nincs felelős kormánya a 4. járványhullám legsötétebb sűrűjében. Azért ezt a helyükben nem írnám bele az önéletrajzomba.
Most pedig éppen megszületőben van az a már említett rémséges torzszülött. És aligha jelent túl nagy vigaszt, hogy mi adhatjuk hozzá a bibircsókot…
Hányszor akarják még a román politikai bábák világra hozni a halva született gyermeket?
Oké, láttunk már olcsó politikai színjátékokat ebben az országban – az elmúlt harminc évről mi más juthatna eszébe bárkinek, aki egy picit is figyelte a Dâmboviţa menti történéseket –, de az a szánalmas performansz, ami a napokban zajlik kormányalakítás címszó alatt, még a megszokott nívót is alulmúlja minden létező szempontból.
Ó, és a nép, az istenadta nép? Hát az ki a fenét érdekel?
Nézzük, mi is történt ezen a szomorkás októberi pénteken. Adott, ugye, ez a Nicolae Ciucă nevű liberális katonaember, akit Klaus Iohannis államfőember kormányalakítással bízott meg, az anyapárt viszont ismét nem erőltette meg magát, hogy összetákoljon egy parlamenti többséget, így a katonaember és az (épp mára) összeállított csapata úgy fut neki a jövő heti parlamenti szavazásnak, hogy
Olvasson még:
az égadta világon semmi esélye nincs arra, hogy összegyűjtse a beiktatáshoz szükséges voksmennyiséget.
A vicc az, hogy ezt még a katonaember is belátta, s még nagyobb vicc (nevessen, aki tud), hogy ezt ugyanazon a sajtótájékoztatón tette, melyen pártfőnöke – egy bizonyos Florin Cîțu – ennek épp az ellenkezőjét fújta. Az már csak bónusz, hogy még a liberálisok egyetlen partnere, az RMDSZ – amely négy miniszterrel szerepel az új összeállításban – is szólt már, hogy csókolom, megint nem jön ki a matek, nem is értik, a kollégák hogyan képzelték el ezt a kisebbségi kormányzásos izét.
Mert nyilván közben sem a PSD, sem az USR nem hajlandó támogatni ezt a kis szürke Ciucă-projektet. És közben ne feledjük el egy pillanatig sem, hogy egy olyan országról beszélünk, amelyet soha nem látott mértékben sújt egy bizonyos világjárvány, ahol emberek százai halnak meg naponta a túlzsúfolt, eszközök nélkül hagyott kórházakban,
a pandémia visszaszorítását pedig olyan rendeletekkel próbálják visszaszorítani, melyeket ők maguk sem értenek.
Ó, és a nép, az istenadta nép? Hát az ki a fenét érdekel? Na így telik az a drága idő mifelénk, így araszolgatunk a nagy büdös semmi fele, olyan arcokkal az élen, akiknek pár év múlva már a nevük sem fog eszünkbe jutni. Csak arra fogunk emlékezni, hogy (ismét) értékes heteket, hónapokat, éveket veszítettünk el hataloméhes, dilettáns percemberkék miatt…
Miért ne lopjunk, csaljunk, hazudjunk egy olyan városban, amelynek gazdái nem figyelnek a polgárokra?
Ez a szöveg Kolozsvárról szól. De más városokra, településekre is érvényes lehet.
Kolozsvár olyan város, hogy ilyen nincs még egy széles e hazában. Itt minden kerítés miccsből, saormából van (ku dé toaté), lassan bárhol bedugja az ember a falba a telefontöltőt, máris csörgedezik a készülékbe az áram, csak ott nem tud rollerezni a rolleres, bringázni a bringás, sétálni a sétáló, ahol nem akar, olyan jó a levegő, hogy a világ tüdőorvosai ide küldik a betegeiket szanatóriumozni (például a Kossuth Lajos utcába, a napsütötte délutáni órákban), az életszínvonal lassan, de biztosan kilyukasztja az ózonréteget, nem is tudom, mit mondhatnék még: az Úristen is Kolozsváron vett magának lakást abban a Hajnal negyedi, angyalszárnyakra emlékeztető toronyblokkban, olcsón, persze, első lakás program, tudjuk mi.
Olvasson még:
Ja, hogy ez nem egészen így van? Pech, ahogy az ország első embere mondaná. Viszont az imázsépítés városházi bajnokai ezzel szórják tele az étert nap mint nap. Oké, azzal egyetértek, hogy sokkal jobb a helyzet, mintha egy pusztában élnénk, afféle önkéntes száműzetésbe vonuló remetecsapatként.
Na de tessék csak figyelni, elmesélek egy történetet, a sok közül. Az égen üstökösként száguldó csodaváros központjában felújítják, megújítják, újragondolják és -teremtik a Farkas utcát és környékét. Hogy igazi és szép és okos és élhető legyen, az európai városok igazi gyöngyszeme. Az előkészületek ideje lejárt, nekifogtak a munkálatoknak, mégpedig három utcában: Színház utca, Minorita utca és Sámi László utca.
Első kérdés: miért nem dolgoznak a dolgozók az említett helyszíneken minden nap? Mert tudtommal az átlagos, adófizető, nem hazug, nem csaló, nem tolvaj polgár minden munkanapon dolgozik. Hogy van az, hogy az említett helyszíneken minden második, harmadik, néha negyedik napon folyik (időnként csak szivárog) a munka? Lehet, hogy én ehhez túl ostoba vagyok, de nem tudom megérteni.
Időközben aztán történt valami, ami miatt talán még örülnie is kellene a központi polgárnak, hogy a dolgozók nem dolgoznak minden nap. Az elmúlt bő egy hónapban átlag hetente egyszer sötétbe borult a Farkas utca. Nyilván nem mindig az egész, de egy része. A dolgozók csak a vállukat vonogatják: ők nem hibásak, nekik utasításuk van. A munkavezetők árnyaltabban fogalmaznak és valószínűleg van igazság abban, amit mondanak: évtizedek során elhelyezett kábelekről van szó, amelyeket valakik nem vezettek be a technikai rajzokba. Aztán a mostani dolgozók jöttek, megnézték a rajzokat, aha, ez egy használaton kívüli kábel, vágjad! Snitt, és sötétség. Hopp, mégsem volt használaton kívüli az a kábel! És ez polgári fejjel is érthető: generációk kúrták el a dolgokat itt, kérem! De most majd mindent szépen, terv szerint, okosul megoldanak. Hurrá!
Na de: ezen a héten már naponta elillant az áram a környéken. És így juthat el a központi polgár ahhoz a zártosztályos, kényszerzubbonyos gondolathoz, hogy tulajdonképpen örülnie kéne, amíg nem dolgoznak a dolgozók minden nap (ahogy a polgár is szokta), mert akkor, ugye, csak hetente egyszer nincs áram. Ha viszont dolgoznak, akkor naponta olvad le a polgárok jégszekrénye, hogy csak egy triviális példával éljek.
Félreértés ne essék: senki épeszű polgárt nem zavar, hogy valakik dolgoznak, építik, szépítik a kincses várost. Az se zavar senkit (paradox módon akkor sem, ha igen), hogy a munkálatok során kellemetlenségek érik az adófizető polgárokat. Rendben, ilyenkor ez előfordul, a végén együtt örül mindenki. Az viszont bárkit nagyon zavar, hogy a kellemetlenségekről (ha már kiderültek), nem tájékoztatnak. Nem szólnak, hogy kedves polgárok, az elkövetkező időszakban váratlan áramkimaradásokra lehet számítani. Tábla az utcán, cetli a kapun, akármi megfelelne. Megfelelt volna. De nem történt meg.
És akkor a második kérdés: kik azok, akik a városra gondot viselnek, akik azért vannak ott, ahol, hogy felügyeljenek minden, a fentiekhez hasonló akciót? Kik azok, akiknek az a dolguk, hogy odafigyeljenek az adófizető, nem hazug, nem csaló, nem tolvaj polgárokra is, és kommunikáljanak velük, ha helyzet van? Nem tudok mást, mint a polgárok által megválasztott városgazdáinkat. Nos, az van, hogy a városgazdák nem figyelnek a polgárokra. Sokadszorra. Ez pedig így nem korrekt.
Az utolsó, eléggé lehangoló kérdés pedig a következő: miért is ne lopjunk, csaljunk, hazudjunk egy olyan városban, amelynek gazdái nem figyelnek a polgárokra? Nos, jelen pillanatban más nem jut eszembe, mint amit Nagy Feró üvölt a A kétezredik év felé című dalban: Hazudni, csalni csúnya dolog!
Utolsóként zárjuk be az iskolákat és elsőként nyitjuk ki őket. Tényleg?
Nagy gáz van Bihalybasznádon. Azaz Romániában. Ezt csak az nem látja, akinek a budiban van a feje. Nem írom le megint, hányan halnak meg naponta, hogy kínlódnak az orvosok a beteghullámokkal.
Azt viszont vázolnám, hogyan reagált a bihalybasznádi akciócsoport (a zombiarcú elnök + a nem létező kormány) az egyre durvuló helyzetre.
Olvasson még:
Na és akkor előtte álljunk meg egy picit, lapozzunk vissza a nagykönyvben és nézzük meg, mit mondott korábban a közoktatásért felelős akcióhős: Utolsóként zárjuk be az iskolákat és elsőként nyitjuk ki őket!
Tetszik érteni? Mindent bezárnak azelőtt, hogy az iskolákat… és mindent kinyitnak azután, hogy az iskolákat. Az oktatási akcióhős annyiszor ismételgette a fenti mondatot, hogy egy idő után ő maga is elhitte.
Egészen addig, amíg egy remek, lazulós, politikai körbenyalással és -marással színezett nyár után – amikor is a zombiarcú államelnök boldog-kifejezéstelen arccal belemondta a világba, hogy legyőztük a pandémiát, értsd ők, az akciócsoport (höhö) – a járványhelyzet megint nagyon eldurvult.
Az oktatási akcióhős a minap (még) bátran kimondta, hogy – tessék figyelni: „Abban az esetben, ha más tevékenységeket is felfüggesztenek, a tanulók és oktatók egészséghez való joga védelmének érdekében támogatjuk az iskolai év szerkezetének módosítását a rendkívül súlyos járványhelyzet szerint.”
Még egyszer leírom, a nyomaték kedvéért: abban az esetben, ha más tevékenységeket is felfüggesztenek!
Ehhez képest mi történt? Pár órával később jött Zombiarc elnök (aki régen maga is tanár volt, bár szerintem már nem emlékszik rá) és súlyosan bejelentette, hogy bezárják a… az iskolákat!
Tehát hahó, talán módosítani kellene az unalomig ismételt címbéli szlogent: Elsőként zárjátok be az iskolákat és utolsóként nyitjátok ki.
Gratulálok! És akkor csodálkoztok, hogy lassan már a vécékagyló sem bízik bennetek, nem hogy a választópolgár?
A magam részéről azon csodálkozom, hogy Zombiarc elnök éppen most csodálkozik, mégpedig egyik kedvenc tartózkodási helyén, Brüsszelben. Hadd idézzem, annyira bájos: „A pandémiát oltással fékezték meg Nyugat-Európa összes államában. (…) Nekünk miért nem sikerül? Miért hallgatunk olyanokra, akik ostobaságokat beszélnek a nyilvános terekben…”
Hogy is tetszetted mondani, Zombiarc úr? Nektek miért nem sikerül? Hát többek közt éppen azért, mert össze-vissza beszélitek az ostobaságokat a nyilvános terekben. Hajrá, bihalybasznádi akcióhősök! Így kell ezt csinálni. Aztán valami csak lesz. A Csuka parancsára, ha nem egyéb.
Hurrá! Romániának van kormánya: a járvány
A mioritikus parlament ezekben a percekben söpörte le a pályáról az USR-s kisebbségi kormánycsírát. Csodás, nem? Emlékeztetőként: Dacian Cioloș urat éppen az a Klaus Iohannis álkisebbségi államelnök kérte fel kormányalakításra (a bizalmatlansági indítvánnyal elkaszált Cîțu-kormány helyére), aki aztán továbbra is Florin Cîțut, no meg a sajátjának tekintett liberális pártot támogatta.
Az ügyesnek képzelt húzás értelme: megmutatni, hogy lám, Romániában milyen szépen működik a demokrácia. A politikai csúcsfejek komolyan veszik a kormánybuktatást, az államfő egy igazi européert kér fel kormányalakításra. Persze közben végig tudni lehetett, hogy a többi parlamenti párt (PNL, PSD, RMDSZ, AUR) nem szavazza meg a kisebbségi kormányt. Szóval szépen lezajlott ez a színjáték is.
Olvasson még:
Az ügyesnek képzelt húzás háttere: a Cîțu-kormány bukását annak az akkoriban még USR–PLUS-nak a lázadása váltotta ki, amelynek nemrég megválasztott új elnökét Iohannis úr felkérte, hogy ugyan már alakítson felelős járványkormányt. Tehát Iohannis úr a felkéréssel nem tett egyebet, mint hogy alaposan megbüntette a lázadó pártot.
Az ügyesnek képzelt húzás eredménye: Romániában továbbra sincs működőképes kormány. Akkor viszont ki, mi kormányozza az országot? Ahogy elnézem, egyetlen felelős tényező maradt a porondon: a koronavírus-járvány. Na, hát ő tudja, mi a dolga. És teszi is. Nap mint nap érkeznek a sötét hírek a halálesetek számáról, a kórházak ajtajában lógó betegekről. Persze, mást is tesz a kormányzó járvány: megosztja a társadalmat és egyre nagyobb hisztériahullámokat generál. Oltottak vicsorognak oltatlanokra, oltatlanok vicsorognak oltottakra. Hihetetlen méreteket ölt a türelmetlenség, az agresszió, a kétségbeesésből fakadó intolerancia.
És erre mi lesz a teljes hosszában elbukott politikai elit válasza? Hát az, hogy ugyanannak a Klaus Iohannis úrnak az elnöklete alatt, aki pár hónappal korábban vidám pléhpofával bejelentette, hogy legyőztük a pandémiát, összehívnak egy villámgyűlést. A gyűlésen azok vesznek részt, akik az egész járványharcot elbaltázták, és fogózzanak meg, eldöntik, mi legyen a következő lépés, hogyan lehetne megbuktatni a Járvány nevű kormányt. Csakhogy ezt a kormányt spéci nem lehet piti politikai trükkökkel, bizalmatlansági indítványokkal, halva született kormányalakítási színjátékokkal térdre kényszeríteni.
És akkor mi jön? Újabb sürgősségi állapot? Bezárják megint a színházakat, mozikat, éttermeket? Esetleg az egész országot? Mellesleg, ez jó ötlet lenne, mert (magán)véleményem szerint a Románia nevű országot így nem érdemes nyitva tartani, csak nem éppen úgy kellene eljárni, ahogy a politikai fejek képzelik.
Szóval, jönnek az újabb megszorítások: szokás szerint kapkodva, szokás szerint későn, és újabb szokás szerint egy kormány nélküli hatalmi struktúra államelnöki szócsövén át ömlenek majd a fejünkre. Az ember csak ül és nem hisz a szemének: hogy lehet, hogy egy egysejtűnek sem nevezhető entitás koherensebben jár el, mint a ismert világ legértelmesebbnek tartott organizmusa?Pedig lám, így lehet. És akkor az is tételezhető, hogy amíg valami jobb nem akad, tényleg a járványnak kell kormányoznia ezt a nem-országot.
Kedves Irénke néni! Magának nem az oltásokkal követik minden mozdulatát!
Kedves fészbúkos szabadságharcos Irénke néni! Azt mondja, hogy az oltási igazolások QR-kódjai arra szolgálnak, hogy a globálnemzetközi karvalybillgéccsoros rabszolgatartó világleigázó baljobbliberálbolsináci gyíkembermarslakó titkos szervezet követni tudja az igába hajtott emberek minden mozdulatát, mert ezt olvasta a világtitkainakmagyarázata.com honlapon.
Hát kedves Irénke néni, van egy rossz hírem! Magát már régóta csak az nem követi, aki nem akarja.
Olvasson még:
Mert Irénke néni adja meg boldogan és önként az összes személyes adatát, ahányszor kedvenc bevásárlóközpontjában serpenyőakció van, vagy ha a cérnaárus bedobja a rövidáruboltban, hogy kettőtfizetegyetkap van ma, csak magának, csak most, szinte ingyér.
De boldogan és önként elküldi a személyes adatait a tévéjósnak is, aki csak így tudja megjósolni, hogy Lacika unokának milyen lesz a széklete a jövő héten. Boldogan szavaz esemesben mindenféle tévés vetélkedőn, tehetségkutatón és kiszavazón.
És minden, de az égvilágon minden személyes adata, viselkedési mintázatai, étkezési, alvási, filmnézési, olvasási, telefonálási, öltözködési szokásai ott vannak már a világ összes marketingcégénél. Mert Irénke néni lelkes internetező, fészbúkozó, instagramozó és jútúbozó. Mindent megnéz, minden szarságra rákattan, ami maga elé kerül, hiszen nyerni akar olcsó varrógépet, horvátországi nyaralást, hátmasszírozó készüléket és felfújható unikornist.
A telefonján minden alkalmazás hozzáfér minden hívásához, esemeséhez, üzenetéhez, és virágcsokros gifjéhez, amit a kománéval küldözgetnek egymásnak, minden alkalmazás boldogan jelenti haza a gazdájának a maga minden lépését. Megadta a tartózkodási helyét a kertészkedős játéknak, az azzal települt kínai kémalkalmazás pedig már rég ellopta az összes jelszavát.
Irénke néni! Magának már nincs mit védenie, magát már régóta követik, maga már minden elképzelhető adatát önként odaadta, maga már régóta úgy viselkedik, eszik, alszik, fogyaszt, ahogy azt valakik valamilyen irodákban eltervezik, az oltási igazolvány QR-kódjából kiolvasható adatsor pedig halovány lepkefing ahhoz az irdatlan mennyiségű információhoz képest, amit Irénke néniről tudnak odakinn.
Úgyhogy Irénke néni, az ördög nem abban a kódban van, a csip sem az oltásban, nyugodtan oltassa be magát, hogy a 12-es buszon védetten olvasgathassa kedvenc adatlopó álhíroldalait és bökhessen rá az összes felugró reklámra.
Ön is unja már ezt a politikai telenovellát? Úgy tűnik, a napokban véget ér
Régóta tudjuk már, hogy a román politikában tényleg bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is: a tegnap még a legnagyobb ellenségnek kikiáltott párttal holnap lazán össze lehet bútorozni, a kampányban puszipajtásként harcoló alakulatok pedig úgy csapnak össze egyik pillanatról a másikra, mintha a legnagyobb riválisok lennének.
Nézzük csak meg, mi történt az elmúlt napokban ebben a szerencsétlen, koronavírus-sújtotta országban:
miközben a járványhelyzet olyan súlyossá vált, hogy már külföldi segítségért kell könyörögni, Bukarestben akkora hatalmi játszmák zajlanak, mintha tényleg minden a legnagyobb rendben lenne errefelé.
Olvasson még:
Ismételjünk picit: miután a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) fogta magát és kiszállt a kormánykoalícióból, egyetlen mozdulattal beállt az ellenzéki pártok közé, s a Szociáldemokrata Párttal (PSD) meg az AUR-ral közösen be is döntötte a Cîțu-kormányt. Igen ám, de most ott tartunk, hogy az államfő épp az USR elnökét, Dacian Cioloșt bízta meg kormányalakítással,
ehhez viszont az kell, hogy a szilágysági politikus összetákoljon egy parlamenti többséget. Nos, kivel?
Azokkal a koalíciós partnerekkel, akiknek az orra alá piszkolt, vagy azokkal, akikkel karöltve rá is borította az asztalt Cîțuékra? A kormánybuktatás utáni vad nyilatkozatokból nyilván nem az derült ki, hogy a sértődött exek eltekintenek az egóharctól és ismét karjaikba zárják Cioloșt és társait.
A PSD-nek nyilván esze ágában nincs felelősséget vállalni bármiért ebben az országban (soha nem is értettek hozzá igazán, vagy legalábbis úgy tettek), jól állnak a felmérésekben, nem hiányzik nekik az érdemi meló, és ők megmondták kerek perec: előrehozott választásokra gyúrnak. Szóval rájuk nem lehet számítani. Az AUR-ra meg nem is érdemes szót pazarolni. Nyilvánvaló volt tehát, hogy
ez a látványos cirkusz csak és kizárólag az USR megleckéztetéséről szólt,
a sértődött liberálisok és a nagy vezér Iohannis bosszújáról: beletaszították Cioloșékat a kormányalakításba, holott pontosan tudták, hogy ezt nem képesek megoldani. És most mi történik?
Amikor már kezdett teljesen nyilvánvalóvá válni a patthelyzet, Florin Cîțu csütörtökön belengette:
oké, kedves USR, talán mégis vissza lehet jönni a koalícióba, de csak akkor, ha a PNL fújja a passzátszelet.
Nyilván a másik oldalon a liberálisok sincsenek könnyű helyzetben: Cîțu körül is szorul a hurok, hiszen az USR nélkül kénytelen kisebbségi kormányt alakítani PSD-támogatással, s a megbízott miniszterelnöknek nem biztos, hogy lenne kedve ahhoz, hogy rendszeresen Marcel Ciolacu szocdem pártelnök hátsóját csókolgassa.
Tegnap még komoly pénzben fogadtunk volna arra, hogy a PNL–RMDSZ–USL-koalíciót nem lehet többé már összefércelni, de ma már másképp fest a helyzet. Csak lenne már végre vége ennek a borzalmasan rosszul időzített politikai telenovellának…
Csorog a festék az erdélyi (nem román) szobrokon
A múlt szombaton valaki (esetleg valakik) leöntötte az alig egy hónapja Szeben főterén felavatott Samuel von Bruckenthal-szobrot piros meg sárga meg kék festékkel. Mert hogy az illető szobor egy romángyilkosnak állít emléket.
A szoboravatást követő időszakban több csörte is lezajlott a hazai nyilvános terekben: a felháborodottak azt állítják, hogy Erdély kormányzója (1774–1787) is részt vett a Horea-féle felkelés vérbe fojtásában. Hiába magyarázták történészek is, hogy ez nem éppen így volt. Ilyen előzményekkel szinte borítékolható volt a festékes támadás.
Olvasson még:
Hasonló szoborgyalázások szenvedő alanya leginkább a kolozsvári Mátyás-szobor volt az utóbbi években (lásd, itt meg itt). Úgy tűnik, a festékszórók (feliratírók) nem és nem és nem akarják megérteni, amit az áltörténelem-csinálók hosszú évtizedek óta terjesztenek: halló, kedves románok, ne fröcsköljétek, mert hát ez a Matei, Matia, Mathiaș, ez román vót! Az áltörténelem-írás akadémiai bajnoka, Ioan-Aurel Pop mester szinte vért pisil, hogy újra meg újra bebizonyítsa: Hunyadi Mátyás hiába volt a magyarok királya, legalább annyira sült román, mint ő vagy akár George Simion.
Mátyás királlyal ellentétben Samuel von Bruckenthal báróról nem született kisebb könyvtárnyi áltörténelmi munka (még). Talán azért sem, mert a szobor „mögött” nincs nép. A szászokat ugyanis még Ceaușescu elvtárs idejében sikeresen eladták az európai piacon. Akik maradtak, nos, ők lényegében csak arra jók, hogy ki lehessen őket tenni Isten anyjának virágoskertjébe, mint a muskátlit: né, nekünk ilyenünk is van, hát nem szép?
Ha ehhez hozzácsapjuk, hogy Románia 1989 utáni történelme legsötétebb időszakában (pandémia + kormányválság + energiaárak, hogy mást ne mondjak) egy szász nemzetiségű román (bocs, elnök úr, ez van) tölti be az államelnöki tisztséget (egyre gyatrábban, nem mellesleg), akkor össze is áll a kép: az Európai Unió kisebbségvédő mintaállamában elvileg miért is ne lehetne felállítani egy 18. századi szász államférfi köztéri szobrát? Hát lássa a világ, mennyire toleráns a román nép a kisebbségekkel szemben (legalábbis akkor, ha nem magyar és ha már csak muskátli a kertben).
Na, hát most meglátták a rohadt nagy toleranciát. Nem mintha a szász származású románt (megint csak bocs, elnök úr) érdekelné az ügy: egy szót sem ejtett a szoborgyalázás kapcsán. Viszont azt nagyon is el tudom képzelni, hogy a Ioan-Aurel Pop vezette akadémiai áltörténelem-író műhelyekben buzgón hegyezik már a tollakat, hogy pengeélesen megrajzolják Samuel von Bruckenthal sötét, romángyilkos múltját. Ha már azt nem lehet eladni, hogy román volt.
Tűzoltókat a kórházakba! Vagy konnektorokat felügyelő orvosokat! Vagy papokat?
Amikor a kórháztüzek országában maga az államfő szájából hangzik el, hogy az állam kudarcot vallott abban az alapvető feladatában, hogy megvédje az állampolgárait, akkor tényleg nagy a baj, és ebben a kijelentésben valahol az is benne van, hogy egyelőre nem is számíthatunk semmi javulásra – ez van, ez a jelenlegi állapot, ebben élünk, járványhelyzet ide vagy oda.
Mert ebben az országban mindig ártatlan embereknek kell meghalniuk
ahhoz, hogy a rendszer hiányosságai napirendre kerüljenek valamilyen szinten, hogy az aktuális illetékes ismét kiálljon a sajtó elé, és megígérje, hogy átfogó, országos szintű, soha nem látott ellenőrzések következnek.
Olvasson még:
Emlékszünk még a 2015-ös Colectiv-tragédiára? És arra, hogy micsoda szigorú tűzvédelmi ellenőrzéseket jelentettek be akkor?
Azzal maradtunk.
Tavaly novemberben tízen haltak meg a Piatra Neamț-i kórház intenzív osztályán, idén januárban a bukaresti járványkórházban négyen, pár napja pedig a konstancai járványkórházban heten veszítették életüket kórháztűzben.
Minden egyes alkalommal elhangzott: országos szinten 1392 állami és magánkórházból alig 310-nek van tűzvédelmi engedélye, s a sajtó jelezte is ezerszer: nem ártana szétnézni az amúgy is túlterhelt egészségügyi intézményekben, hátha így megelőzhetőek lennének az újabb tragédiák.
És akkor jöjjön a nap szomorú híre: a temesvári járványkórház menedzsere, Cristian Oancea kéréssel fordult a megyei katasztrófavédelmi hatósághoz (ISU Banat), hogy küldjenek már egy tűzoltóautót, amely állandó jelleggel – vagy legalább egy-két hónapig – ott állomásozna a kórház udvarán, biztos ami biztos. Mert félnek. „Tudják, hogy van: a rendszer ott is túlterhelt, eleve felújításra szorul, és hát soha nem lehet tudni,
tűzesetnél minden másodperc számít. Az orvosoknak pedig nincs idejük állandóan konnektorokat és elosztókat bámulni”
– mondja annak a kórháznak a menedzsere, amely hetek óta tele van koronavírus-fertőzöttekkel, súlyos betegeket pedig már rég nem tud fogadni. Persze a kérést továbbítani kell Bukarestbe, mert a hivatalos papírok mifelénk hosszú, kacskaringós utat tesznek meg, míg a központi pecsét rájuk kerül, s ez nyilván napokba, hetekbe telik, aztán meg vissza is kell érkeznie a megyéhez, onnan pedig le kell csöpögnie a kérvényezőhöz. Várni kell, na!
Addig mit lehetne tenni? Ki tudja, talán érdemes lenne papokat hívni, és bevezetni a közös kórházi imádságot…
Úgy tűnik, tételezhető: a magyargyalázás európai érték
Mint tudjuk, Klaus Ionopotchivanoc Iohannis álkisebbségi államelnök szombaton végre átvette az európai egység kovácsolásában élen járó nagyembereknek járó Nagy Károly-díjat. (Sokak szerint neki épp nem járt volna, de az európai karaván halad, ugye.) És persze, hogy megkérdezték tőle, mi a véleménye a renitens Magyarországról (nyilván a kormányra gondoltak). Ionopot elnök, akinek az országában épp
– eszeveszetten tombol a pandémia, az egészségügyi rendszer megint az összeomlás szélén billeg, noha alig két hónapja ez az elnök a tőle megszokott fapofás önelégültséggel kijelentette, hogy legyőzték a járványt,
Olvasson még:
– a parlament nemrég kukába dobta a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó törvénytervezetet (jaj, hát ez belefér a jogállamiságba, ha az illető ország csókos vezérei ott és azt csókolgatják, ahol és amit kell),
– röpke másfél év alatt lángba borult a harmadik kórház is, emberek haltak meg, megint, továbbá kiderült, hogy a kórházban súlyos hiányosságok voltak, megint,
– éppen azon a napon, amikor az elnök nyakába akasztották az európai láncot, hatalmas korlátozás-ellenes tüntetés zajlott Románia fővárosában, a járványügyi intézkedések kaotikus és improvizatív alkalmazása közepette,
szóval ez az európai nyakláncos ember nagylelkűen azt nyilatkozta, hogy nem kell kiebrudalni a pofátlan szomszédot Európából, mert hát végül is rokon. Briliáns húzás, nem? Az elcseszett utódállam egyre elcseszettebb elnöke (a nagy európai testvérrel a háta mögött) ráugatott a szomszédra. Óva intjük Magyarországot!
Mást is mondott az elcseszett utódállam elcseszett elnöke: hogy őt is idegesítik a szomszéd Trianonra vonatkozó kijelentései. Sőt, jobban idegesítik, mint a nagy európai testvért. Mert hát az erdélyiek annak idején népszavazással döntöttek arról, hogy a létrehozandó (eleve elcseszett) utódállamhoz akarnak tartozni, most akkor mi a baja a szomszédnak?! Úgy látszik, az elcseszett államelnök megfeledkezik arról, hogy ha a győztesek nem rajzolgattak volna egy jót Európa térképén, a derék erdélyiek (már akik) száz évig népszavazhattak volna az egyesülésről. Itt jegyzem meg, hogy ez a gyökere annak a szenvtelen, cinikus hozzáállásnak, amelyet a kiváló és értékközpontú európai központ tanúsít mindenféle autonómia-törekvés esetén (lásd Katalónia, Minority SafePack stb.).
És akkor nézzük: amikor 2020-ban Ionopot elnök bemutatta az azóta híressé vált magyarellenes performanszát, a Nagy Károly-díj döntnökei (akik, ugye, odaítélték neki a láncot) azt mondták, eh, nem gáz, ilyenek a politikusok, néha élesen fogalmaznak.
Most pedig, miután Ionopot elnök az uniós kutyaólból ráugatott Magyarországra, na mi történt? Hát az, hogy Vera Jourová (az uniós kutyaól érték- és átlátszóság-biztosa) melegen, bocsánat, forrón gratulált ennek az elcseszett államelnöknek, hogy milyen ihletett és ihlető beszédet mondott a demokrácia, a jogállamiság nyakláncos hőseként.
Következtetés: úgy tűnik, tételezhető, hogy a magyargyalázás európai érték. Ki tudja, talán hamarosan felkerül az európai kulturális örökség örökranglistájára is. Jó, mi?
Eljött a pillanat, amikor meg kell dicsérnem a román kormányt
Miután nemrég elküldtem a teljes román politikai elitet a búsba, szerintem jogosan, itt az ideje, hogy elismerjem azt, ha valami jó, vagyis ha annak jeleit tapasztalhatom, hogy a döntéshozók nem vesztették el az összes eszüket. Márpedig, hogy a kormány, pontosabban az oktatási tárca javaslatára a járványügyi hatóság úgy döntött, hogy az iskolákat azokon a településeken sem zárják be automatikusan, ahol a fertőzöttség a mágikus hat ezrelék fölé nő, az jó.
Ha egészen pontosan akarnánk fogalmazni, akkor mellőznünk kéne a bezárás kifejezést, mert hivatalosan nem zárnák be az iskolákat, „csak” a fizikai jelenlét helyett online oktatásra állítanák át, de ez mellébeszélés. Az online oktatás olyan, mint a zsiráf a székelyviccben: ilyen állat nincs es. Háromgyerekes apaként felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy amit online oktatásként igyekeztek eladni nekünk az elmúlt másfél évben, az nem egyéb – pedagógusok, diákok, szülők számára egyaránt – rendkívül gyötrelmes alibizésnél.
Olvasson még:
Attól tartok, ez nemcsak a rendszer hibája, bár a rendszerszintű szakszerűtlenség, koncepció nélküliség és tehetetlenség kétségkívül ront a helyzeten. Az oktatási intézményeket látogató gyermekközösségek létezése természetükből fakadóan a jelenlétiség fügvénye. Az iskolák nemcsak azért vannak, hogy a diákok megtanuljanak írni, olvasni, számolni meg készségeiket és képességeiket egyénileg fejleszteni, hanem teret biztosítanak arra, hogy az embereknek már egészen zsenge koruktól esélyük legyen társadalmi lényekké válni. Ez nem lehet sikeres akkor, ha hosszabb távon hermetikusan elzárjuk őket egymástól, ha a társadalom szövetét már azelőtt szétziláljuk, hogy rendesen megszövődött volna.
Ennek a következményei később látszanak majd, de ha nem akarjuk, hogy a gyerekeinkből végképp szorongó, elidegenedett zombik váljanak, az úgynevezett jelenléti oktatást – ceterum censeo – fenn kell tartani mindenütt, ahol lehetséges (értsd: egy intézményen belül nem válik kritikussá a helyzet), a járványgörbétől függetlenül is; ez stratégiai kérdés.
Annál is inkább, mert a delta variáns veszélyesebbnek tűnik ugyan leánykori változatánál, de továbbra sem a kiskorúakra jelenti a legfőbb fenyegetést. Erre az a válasz, hogy igen, de az iskolai közösségek fertőzési góccá válhatnak, a kicsik pedig hazaviszik a vírust a nagyoknak.
Erre az a viszonválaszom, hogy a felnőttek félelmei miatt ne a gyerekeket büntessük, továbbá az, hogy az oltás ingyenes és bárki szabadon hozzáférhet. Fájdalmas felismerés, de mindenkit nem lehet megvédeni önmagától. Legalábbis a felnőtt polgárokat, akiknek szabadságukban áll döntéseket hozni saját életükről. A gyerekek sorsáról viszont mi döntünk helyettük – ne csesszük el.
Mire jó az oltásigazolvány a hat ezrelékes járványküszöb fölött?
Röviden: nagyjából semmire.
Kicsit hosszabban: Kolozsvár éppen a szerdai szent napon lépte át a hat ezrelékes (vagy ha tetszik, vörös) küszöböt. Ez egyben (a betonba öntött rendelkezések szerint) azt is jelenti, hogy megint bezárnak a színházak, mozik, kocsmák, éttermek, betiltják a magánrendezvényeket, koncerteket, sporteseményeket, fesztiválokat (oké, ami volt, megvolt, ugye). És hétvégén (péntektől vasárnapig) hatkor zárnak a boltok, nyolctól pedig kijárási tilalom lesz. Az iskolák sorsa egyelőre (még) a levegőben lóg, az illetékesek épp improvizálnak.
Olvasson még:
Tehát, amennyiben a betonintézkedések érvénybe lépnek, a helyzet ez lesz: aki volt olyan… milyen is… tudatos polgár?, hogy beoltatta magát, zavartalanul járkálhat egy kísértetvárosban. Moziba, színházba, koncertre nem mehet, kocsmába, étterembe szintén nem. Konkrétabban: mi az oltásigazolvány előnye? Bolyonghatunk az utcán hétvégén este nyolc után is (hidegben, esőben, szélben), esetleg kárörvendően nevetgélhetünk a beoltatlanokon, akik ezt nem tehetik meg. Oké, elmehetünk beoltott barátainkhoz látogatóba, saját felelősségű nyilatkozat nélkül. Hurrá! (Beoltatlanokhoz nem, mert tudjuk, megmondták, a beoltottak simán megfertőzhetik a többit.)
És itt térnék vissza a totálisan megbukott járványkormány szupermen miniszterelnökének, Florin Citunak egy korábbi kijelentésére, miszerint hej, a beoltottak járhatnak majd szabadon, amerre nekik tetszik. Tetszik érteni? Hát, köszi szépen, de talán nincs kedvem beoltottként a zimankóban álldogálva elmélkedni azon, milyen jó nekem.
A fentiek alapján talán látszik már, mennyire szánalmasan megbukott ez a járványkormány. Mert ha azt akarta elérni, hogy a beoltottaknak nyújtott privilégiumokkal oltakozásra biztassa a beoltatlanokat, hát… egy másik „politikus-óriást” idézve: ezt elkúrta. De nagyon. Ezt is. Mert ha ilyen sok és hú, de jelentős előny származik abból, hogy valaki beoltja magát, akkor mi a fenének tegye meg?
Na de mi lehet itt a megoldás? Őszintén reménykedem abban, hogy az úgynevezett polgármester-demokrácia (Bakk Miklós szövegéből vettem kölcsön a kifejezést) járványügyben is működésbe lép. Egyrészt az érintett nagyvárosok (Kolozsvár, Temesvár stb.,) vezetői beteszik a lábukat a vörös küszöbre és igyekeznek valamilyen előnyösebb egyezségre jutni a bukott járványfejesekkel. Magyarabbul: megpróbálják kivenni (legalábbis részben) a döntést a teljesen megbukott kormány kezéből. Ja, hogy ez lázadás? Hát ha az, akkor az. Másrészt, helyileg igyekezzenek felpörgetni az oltáskampányt, ha már a bukott járványkormánynak annyi pénz beleölése árán nem ment.
Amúgy pedig őszintén mondom: aki teheti, oltassa be magát. Tényleg véd. Akkor is, ha az erről szóló igazolás jelen pillanatban kábé annyit ér, mint a használt vécépapír.