Magyar várban magyar várúr: újraindult az élet a gyalui kastélyban (FOTÓK)

Erdélyben nagyjából jól mentek a dolgok (ismétlem, nagyjából), amíg az I. világháború után jöttek a világ győztes urai és elegáns irónnal átrajzolták a térképet, de úgy, hogy történetesen éppen Magyarország szívott nagyot. Ennek következtében Erdély egyik napról a másikra egy csecsemő ország közepén találta magát. Aztán jött egy kis bécsi döntéses intermezzo, majd a II. világháború után minden visszaállt a régi-új rendbe, ráadásul megérkezett a „drága jó” kommunizmus is, és 1989-ig nem volt megállás: a román hatalom ott ütötte-vágta a nemzetbiztonsági kockázatnak ítélt magyar közösséget (annak minden tartozékával), ahol érte.

A várkastély környezete teljes mértékben multikulturális. Itt például, Gyalu központjában egy bizonyos Gelu vajda mellszobra látható, aki a román felirat szerint az ősi föld védelmezője volt. Hogy kinek az ősi földjét védelmezte, egyáltalán, pontosan ki volt ez a Gelu, pontosan nem tudni. Igaz, a kommunista rezsim idején a régész elvtársak kutattak Gelu után Gyaluban... de nem találták meg. Ám ahogy mondani szokás: nem az a gontos, hogy volt, az a fontos, hogy tudjuk, hogy volt.

A tartozékok halmazának tetemes részét képezte a magyar arisztokrácia ingatlanvagyona is: várak, kastélyok, kúriák stb.

Voltak ezekben az ingatlanokban árvaházak, mezőgazdasági termelőszövetkezetek, tébolydák, ami belefért.

Az 1989-es rendszerváltás se hozta el az áhított szabadságos kék madarat. A kemény diktatúra helyébe afféle puha diktatúra lépett, elég ha csak az ingatlan-visszaszolgáltatások ma is végtelennek tűnő kálváriájára gondolunk (a többit hadd ne említsem ezúttal). Persze, voltak, vannak csodálatra méltó kivételek is, például a miklósvári Kálnoky-kastély (amely a család tulajdonában maradt) vagy a küküllővári kastély (amely nem maradt a család kezében, de legalább szépen felújították, nem néz ki úgy, mintha épp megostromolták volna a törökök vagy a labancok). Így járt a gyalui (Kolozs megye) Rákóczi-Bánffy várkastély is. Na igen, nagy múltja… volt. A reneszánsz várkastély évszázadokon keresztül magyar főurak kezén volt, utolsó (előtti) tulajdonosa a Barcsay család volt. Itt írták alá például az 1541-es gyalui egyezményt, amely tipikus példája volt az erdélyi uralkodók lavírozásának, a két korabeli nagyhatalom, a török és a Habsburg óriás között. Martinuzzi György váradi püspök, Izabella magyar anyakirályné (a kiskorú János Zsigmond anyukája) megbízottja arra gondolt (és nem rosszul), hogy oké, a török oldalon áll, de azért nem árt egyezkedni a Habsburgokkal is (akikkel Szapolyai János magyar király élete végén elég sokat hadakozott).

Ez itt egy reneszánsz kandallópárkány, a várkastély termeiben kialakított tárlat egyik csodaszép darabja.

Találkozott hát Habsburg Ferdinánd osztrák uralkodó főherceg és magyar király képviselőjével a gyalui várban és aláírt egy kutyabőrt, miszerint Izabella lemond az őt megillető országrészről, egy rakás birtokért cserébe.

De mindegy is, mit írt alá, a furfangos püspök nem bízott a huncut bécsiekben, és jól is tette.

A bonyolult folyamat vége az lett, hogy létrejött az önálló Erdélyi Fejedelemség. Apor Péter híres könyvében (Metamorphosis Transylvaniae) is felbukkan a gyalui vár, mégpedig egy lakodalmi leírásban (akit érdekel, itt elolvashatja, az Emlékezetes lakodalomból való toldalék, az megy volt Gyalu várában az 1702-dik esztendőben című alfejezetben). No de ez mind rég volt. Az említett „drága jó” kommunista rezsim idején nem volt a vár nagypolitikai találkák, Hencidától Bonchidáhig hangzó lakodalmak színhelye. Viszont volt benne közigazgatási hivatal, gyermeküdülő, fogyatékos gyermekek iskolája… aztán semmi. Ott rohadt a lábán, ahogy annyi más történelmi műemlék. Egészen pontosan 2014-ig, amikor is Nagy Elek vállalkozó, Méhes György Kossuth-díjas írónk fia kapta magát és megvásárolta Barcsay Tamástól, az akkori tulajdonostól. Az azóta eltelt tíz év alatt kemény munka (és olykor küzdelem is, bár nem karddal, ágyúval) folyt, hogy a várkastély visszakapja régi fényét, ugyanakkor megfeleljen a 21. századi elvárásoknak (a felújítást uniós, magyar kormányzati és alapítványi pénzekből végezték el). Gratulálunk mindenkinek, aki részt vett a munkában, küzdelemben!

A gyalui vár volt magtára. A régi várurak biztos nem ismernének rá, úgy megváltozott: tágas, magas, elegáns rendezvényterem lett belőle.

És az Úr 2024. esztendejében, május 17-én ünnepélyes keretek között megnyitották a felújított épületet. Az ünnepségen részt vett többek között Lévai Anikó, Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, meg persze mindenki, aki Erdélyben számít és el tudott menni az eseményre. Nagy Elek, a kastélyt működtető Erdélyi Hagyományok Alapítvány alapító elnöke és a vár ura arról is szólt megnyitó beszédében, hogy a ma Erdélyben élő közösségek egymásra vannak utalva.

Nagy igazság ez, még akkor is, ha továbbra sem sikerül egyenlő felekként tárgyalni a román többséggel.

Az imént azt írtam, a gyalui várkastélynak nagy múltja volt. Ez most már nem állja meg a helyét. Nagy jelene is van, hiszen úgy puccba vágták, mint annak a rendje. Igaz, sok munka van még, de az első akadályt sikerült legyőzni. És: nagy jövője is lehet. A kulturális rendezvényközpont sikere elsősorban azokon múlik, akik dolgoznak rajta. De egy picit rajtunk, erdélyieken is. Menjünk el, nézzük meg és ha tehetjük, vegyünk részt a jövő alakításában. Alább mutatjuk, mit láttunk a helyszínen:

A várkastély egyik bejárata: annak idején társzakerek, lovasok, hintók jöttek-mentek rajta, ma kevésbé.

Ahogy az ördög, igen gyakran a szépség is a részletekben rejtőzik. Elképesztő munkát végeztek a restaurátorok, kivitelezők. A várkastély egyik külső falának részlete.

Barcsay Tamás történész, a várkastély utolsó előtti tulajdonosa, aki annak idején, gyerekkorában nég az udvaron, azaz saját otthonában rohangált. És aki lakosztályt kapott a felújított épületben, hogy ha erre jár, otthon érezze magát.

Ez a Barcsay-lakosztály. Az egyik bástyában található és... csodaszép.

A képen a gyalui polgármester látható, amint a megnyitó ünepségen beszél. Nyilván ő is örül, hogy ilyen szép lett a düledező várrom. Azt azért hozzátette, hogy igen-igen, kastély, de előtte voltak a rómaiak, no meg Gelu. Ja, azt is elmondta, hogy ebben a várkastélyban márpedig Electric Castle nem lesz! Más zene, az igen.

Ha valaki elindul, csak úgy, vaktában, lemegy néhány lépcsőn, jobbra fordul, aztán balra, ilyen termek fogadják.

Odakint, az udvaron Varga István „Kiscsipás” és bandája húzta a talpalávalót.

Egyik fő kedvencünk: a mívesen díszített, festett falrészbe ágyazott ablakok.

A várudvaron harcok is folytak. Azt azért jó tudni: az odaérkező vendégek nem kapnak igazinak látszó kardokat a kezükbe.

Az emeleti körfolyosón sétálgatni, beszélgetni lehet. A képen Tőkés László az utóbbit teszi.

Ez egy modern kandalló a várkastély egyik termében. A párkányon a Barcsay család tagjainak képei sorakoznak.

Ha az ember nekivág a várkertnek, előbb-utóbb belebotlik a római castrum nyomaiba. Mit is mondhatunk erre: sic transit gloria mundi.

Ilyen gyönyörű részletekkel tele van a várkastély. Csak annyi kell, hogy az ember kellő időt szánjon arra, hogy csendben és főleg nyitott szemmel járja be a birtokot.

És végül még egy remek hír: a vár tövében 10 lej a „csupasz” lángos, 15 lejért pedig jön rá bármilyen feltét, mi szem-szájnak ingere.