Nasty, avagy a mioritikus tenisz állócsillaga, aki aztán lehullt a meddő hőzöngés pöcegödrébe

Amikor megtudtam, hogy készül (aztán, hogy elkészült) Tudor Giurgiu filmrendező, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) guruja és csapatának legújabb nagydokumentumfilmje (Giurgiu korábbi, általunk jónak tekintett filmjeiről itt meg itt írtunk), amely Ilie Năstaséról, a kommunista éra sportelitjének egyik állócsillagáról szól, hirtelen több minden eszembe jutott. Először is az, hogy ez a Nasty becenevű úr, mármint

Ilie Năstase jó sok éve leginkább meddő és bunkó hőzőngésével érte el (pontosabban ütötte-verte) a hazai közvélemény ingerküszöbét.

Aztán eszembe jutott a gyerekkorom (igen, a 70-es 80-as évek), amikor nyugdíjas nagyapám szinte egész nap a tévé előtt ült és sportműsorokat nézett. Nem mintha lett volna sok egyéb, amit nézhetett volna bárki, főleg, ahogy araszoltunk előre a nyolcvanas évek dereka felé. Gyakran ültem mellette és bámultam a mindenféle sporteseményeket, köztük a teniszmeccseket is. Akkor találkoztam először olyan nevekkel, hogy: Björn Borg, John McEnroe, Jimmy Connors, Mats Wilander, Yannick Noah, Boris Becker stb.

És persze ott volt a két román hős is: Ilie Năstase és Ion Țiriac (a későbbi üzletember, bankár és vadász). És bár borzalmasan untam a látványt (a fociban legalább néha lerúgtak valakit, meg néha volt magyar–román meccs, amelynek volt tétje számomra is), a neveket, arcokat megjegyeztem. És McEnroe pofátlan viselkedése annyira megtetszett, hogy egy ideig teniszeztem az utcán.

Na de a filmre visszatérve, az is eszembe jutott, hogy vajon mennyire tisztességesen lehet bemutatni egy olyan élsportolót, aki a maga hőskorában valóban hatalmas eredményeket produkált, viszont 1989 után egyre mélyebbre csúszott, olyannyira, hogy újabban már leginkább azzal kapcsolatban ír róla a hazai (bulvár)sajtó, hogy megint részegen ült a kormány mögé.

Igen, ezt hívják nézői előítéletnek. Amikor a film- vagy mozinézőnek van egy előzetes tudása (elképzelése, illúziója stb.) a megnézendő filmről vagy annak tárgyáról és annak megfelelően viszonyul a még nem is látott alkotáshoz. No, szépen

bedobtam az előítéleteket a kukába és elmentem a moziba a Nasty című nagydokumentumfilm első kolozsvári vetítésére.

Mit mondjak: nem voltunk sokan a teremben, olyan harmincan. Az még belém hasított, hogy a film 103 perc, vagyis hosszú… vajon sikerül-e a tisztelgésen túl tartalommal megtölteni, hogy a néző ne kezdjen a telefonjához nyúlkálni?

Nos, sikerült. A film kiváló a maga nemében. (Nem túlzok, olyan öt percnyi idő volt, amikor úgy éreztem, elkalandozik a figyelmem. És ez nagyon nagy dolog.) Mindenek előtt: nem arról szól, hogy van ez az Ilie Năstase, aki az ATP-világranglista sorrendben első 1. helyezettje, mióta a listát 1972-ben összerakták (igaz, soha többé nem került a rangos 1. helyre, ellentétben Borggal, Connors-szal, McEnroe-val, például), és hogy hányszor, hogyan és mit nyert meg.

Az eredmények értelemszerűen bekerültek a filmbe, de nem valamiféle száraz felsorolásként, hanem egy nagy történet darabjaiként. Amelynek politikai kontextusát is láthatjuk: az 1968-as prágai tavasz után Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor elítélte a szovjet csapatok bevonulását Csehszlovákiába, és ezzel egy csapásra egyfajta üdvöske lett a Nyugat szemében. 1969-ben Bukarestbe látogatott Richard Nixon amerikai elnök és olyan szépnek tűnt minden, hogy tán igaz se volt.

Ebben az álfelszabadult légkörben robbant be Ilie Năstase a nemzetköi tenisz élvonalába.

Nyilván Ion Țiriac oldalán, akitől saját bevallása szerint is sokat tanult. Elmesélik egy adott ponton, hogy elmentek valahova Franciaországba, egy turnéra. És eldöntötték, inkább a parkban alusznak, a megspórolt pénzből pedig vesznek jó pár cipőt, azokat aztán itthon jó pénzért eladják és a család egy hónapig él belőle. Nem hiába lett Țiriac úrból később üzletember és bankár, ő volt az, aki az ilyen gyakorlati dolgokhoz értett.

Năstase inkább egy nagyra nőtt gyerekre emlékeztetett mindenkit, aki csak találkozott vele. És nem melleseg irtó tehetséges volt. A filmben megszólaló teniszcsillagok egybehangzóan állítják, hogy egészen rendkívüli labdaérzéke volt. Amikor erről kérdezték, Năstase maga azt mondta, hogy tulajdonképpen fogalma sincs, mit fog csinálni, amikor látja, hogy jön a labda. Csak reagál, ahogy az érzéke súgja.

Amit viszont szintén minden szakmabeli elmond a filmben: a nagy tehetség megvolt Năstaséban, viszont hiányzott valami, ami nélkül hosszú távon nem maradhatott az élvonalban Ez a valami pedig a fegyelem. Figyelem! Nem a stílusra, temperamentumra gondol itt senki megszólaló. Hanem arra a fegyelemre, amely a kitartáshoz kell az igen gyakran sok órán át húzódó teniszmeccsek alatt. Ennek tudható be, hogy Năstase soha nem került vissza semmiféle világranglista 1. helyére.

A film törzsanyagát értelemszerűen Năstase rocksztársága nyújtja tálcán. Szépen, tempósan bontakozik ki

a Vasfüggöny mögül érkező kezelhetetlen sportoló alakja, aki a hetvenes évek elején gyakorlatilag új fejezetet nyitott a tenisz világtörténetében.

Ugye, korábban a teniszt afféle elitsportnak tekintették. És erre 1972-ben színre lép egy suhanc, aki alapjaiban rengeti meg a status quót: veszekszik a bírókkal, üvöltözik a nézőkkel, bemutatja a középső ujját, bohóckodik, dobálózik a labdával, ütővel, törülközővel, amivel éri. Szóval színre lépett egy rocker, egy keleti paraszt, egy lázadó, ahogy tetszik, aki ráadásul a nők bálványa.

Năstase valóban a nemzetközi figyelem központjába került... és  valóban hatalmas botrányokat kavart. Álljon itt egy sztori a sok közül, a botrány egyik szereplője, egy korabeli bíró meséli el: párizsi turné megy, Nasty épp Arthur Ashe-sel csap össze. És persze hősünk veszekedni kezd, jó szokása szerint, a bírókkal, a közönséggel, az ellenféllel. És Ashe egy adott pillanatban megunja a balhét, lesétál a pályáról, mire kizárják a turnéból. Năstase erre még jobban ordítozik… és őt is kizárják. A mesélő szerint a tenisztörténet egyetlen olyan meccse ez, ahol mindkét játékos vesztett. És mit csinált Nasty? Felment a nézőtérre, leült, elvette egy néző szörpjét és nevetgélve megitta.

Egy korabeli interjút is bevágnak a készítők a sztori mellé: Arthur Ashe elmeséli benne, hogy a meccs után dühöngve beront Năstase öltözőjébe, hogy a kur… de nem tudja befejezni, mert a másik megöleli és azt mondja: jaj, de jó, hogy jössz, Negrino, figyelj, van itt két csaj, gyere, elvisszük őket vacsorázni, én fizetek…

Apropó, Negrino:

a film szinte összes megszólaltatott élsportolója, szakembere megegyezik abban, hogy a korszak teniszsportja, hogy is… emberibb volt.

Kevesebb volt a szabály, több volt a balhé, de a játékosokat nem zárta körül egy hatalmas, személytelen menedzser- és technikustömeg, mindenki ismert mindenkit, és bizony, az ilyen dumák, hogy Negrinónak neveznek egy feketét, nem számítottak rasszista sértésnek. (Aminthogy nem is sértés, ma se lenne az, ha nem létezne a píszí- és woke-diktatúra.)

Năstasét például Cigánynak becézte az egyik sporttárs, és csak nevetett rajta mindenki, maga az érintett is. Nyilván lehet erre azt mondani, hogy igen, ez a „régen minden jobb volt” sztereotípia, viszont tény, hogy a szép új világban nem termett annyi rocksztár, mint például Connors, McEnroe vagyy éppen Năstase. De nem baj, annál gépiesebb minden, hangzik el az ítélet a filmben.

Ami előtt a film már nem tiszteleg, noha említésre kerül: Năstase úr azután sem volt hajlandó felnőni, hogy fizikailag elrúgta az ötvenet, hatvanat, majd hetvenet. Úgy gondolta, továbbra is az a menő, ha ő mindent megmond, úgy, ahogy épp eszébe jut. 2017-ben történt, hogy egy román–brit teniszmérkőzés előtti sajtótájékoztatón Nasty (a román csapat nem játékos kapitánya) váratlanul megszólalt, méghozzá Serena Williams meg nem született gyermekéről, imigyen:

Na, és akkor mondom:

a Negrino becenév ma sem sértés. Viszont az idézett beszólás 50 évvel ezelőtt és sértés lett volna.

Ki is zárták érte Nastyt egy csomó rangos helyről. Ez persze már nincs benne a filmben. Ahogy az sem, amikor Nasty Konta Johanna teniszezővel bánik minősíthetetlenül. És így csúszik át a hetvenes évek rocksztárja, lázadója, a tenisz karót nyelt világának megújítója valami egészen másba. Elnézést kérek, de egy öreg bunkó lett belőle. Aki ugyanúgy beleállt a teniszező hölgyekbe, mint a magyarokba vagy éppen Bölöni Lászlóba.

Érdekes megfigyelni egyébként, hogy a film leggyengébb szereplője a tulajdonképpeni főhős, mármint a mai, élő Nasty. Csupa közhelyet mond, a sztorijai rosszak és rosszul is mondja el őket. Nem véletlen, hogy ritkán jelenik meg a bő másfél óra alatt, akkor is inkább áll, ül, néz a messzeségbe vagy maga elé. Itt éreztem egy pici mitizálási szándékot a készítők részéről, de végül is egyetértettem vele. Az, hogy mivé lett a mioritikus tenisz hajdani állócsillaga, hadd ne befolyásolja mindazt, amit annak idején letett az asztalra. És ilyen értelemben a film nem csak jó, hanem empatikus is. Amiért a remek minősítésen kívül kiérdemli a fair play díjat is, legalábbis részemről.