Nem, nem egy kirándulás emlékéről szól ez az írás. A (számomra bár) legnagyobb tegnapi, mai, holnapi erdélyi magyar regényíró kilépett az ajtón, akkurátusan bezárta maga mögött és elindult… fel, az Üveghegyre.
Keresgélem a szavakat. Úgy érzem magam, mint az irányt vesztett vándor: ide tappog, amoda, igyekszik visszatalálni az útra. Ilyen esetekben ezt írja elő a nagykönyv: keress valamely jól látható tereptárgyat, ahhoz viszonyítva haladj egy irányba, amíg ösvényre lelsz. De mi történik akkor, ha eltűnnek a tereptárgyak? Tulajdonképpen semmi. Az utas megy, mendegél, mint aki tudja, merre… közben szép lassan elfelejti, honnan jött, merre tart, mi az utazás oka, célja. Végül a neve is elillan koponyája ketrecéből: úgy tekint magára a tócsatükörben, mint vadidegenre. Végképp eltéved.
Biztos pontok, amihez viszonyíthatunk, ha elbódorgunk valamerre. Ilyen pont (mit pont, egy tömbből faragott sziklafárosz) volt számomra (megkockáztatom, sokunk számára) Szilágyi István. A sokszorosan díjazott író, a hatalmas vállú, hátú főszerkesztő, a magyar nyelvet újra meg újragyúró teremtő, a nehézsúlyú vitapartner, s hej, mennyi minden még. Nem fogok a novelláiról, regényeiről beszélni, sokan megtették, megteszik ezt nálam jobban. Inkább azokról a „szilágyiságokról” mesélek, amelyek beleégtek a lelkembe s mindinkább mértéket, mércét jelentenek, ahogy telik az idő.
Sohasem felejtem el: 1990 januárjában találkoztam vele először. Mármint szemtől szembe. Az Utunkból azon frissiben Helikonná vedlő irodalmi lap szerkesztőségébe mentem. Eltévedni képtelenség lett volna, akkor, ott, hiszen öt percre volt a házunktól. Pedig de szívesen elkallódtam volna.
Írást vittem, fel, az irodalmi nagy hegyre. Tudtam, hogyne tudtam volna, mekkora óriások ülnek az akkor még füstös szerkesztőségben: Király László, Lászlóffy Aladár, Mózes Attila, Sigmond István, K. Jakab Antal… mintha a sokfejű sárkány várába mentem volna, úgy éreztem akkor. Besomfordálni valahogy sikerült, de itt meg is állt a tudományom. Csak toporogtam lángvörösen. Ők meg néztek rám, mint a falka a jövevényre a gyűlés sziklájáról A dzsungel könyvében. Nézzétek meg, farkasok, nézzétek meg jól! Persze, beszélgetni is próbáltak velem, ám dadogásnál többre nem nagyon futotta, mármint részemről.
Viszont a szeme mosolygott rám, huncut szeretettel. Az a mosoly olyan kincsemmé vált, mint Kormos Istvánnak a nagymama körtéje. Ahogy a piros delfinek verslovasa minden körte ízét ahhoz az egyhez mérte a továbbiakban, így mértem, mérek azóta én is minden mosolyt a Szilágyi István ragyogó szeme világához. Szólni sokat nem szólt akkor, minek is szólt volna. Ha üti a mértéket, közöljük. Ennyi. Király László kicsit megsimogatta a lelkem, Ali bácsi mondott két viccet, Mózes röhögött, hogy milyen hülyék a poénok, aztán utamra eresztettek.
Volt Szilágyi Istvánnak egy másik, számomra roppant fontos… hogy is mondjam, dolga. Eleinte nem tűnt fel. Aztán, amikor különböző helyeken – irodalmi esteken, szerkesztőségben, filmfesztiválon – összefutottunk, felfigyeltem rá. Egy hang. Egy rövid, bariton morrantás. Olyankor engedte útjára ezt a hangot, amikor szurkolt valaminek, valakinek, és végre megérkezett a bármiféle gól. Egy-egy film, novella, könyv kapcsán hallottam tőle ezt a hangot. Na végre, ez az, így kell csinálni!
Életemben egyszer intézte hozzám ezt a morgó dicséretet. Felolvastunk páran a kolozsvári bölcsészkaron. Röviddel kezdés előtt nyílt az ajtó, bejött Szilágyi István. Persze, hogy mindenki mocorogni kezdett. Mi, ott kint a pódiumon azért, hogy édes Istenem, tessék, kellett nekünk, eddig jól elvoltunk, s akkor most besétál ez az író, aki a szakértők szerint Arany Jánossal kvaterkázik nyelvteremtés terén. Jó, a szeme mosolygott, ahogy szokta, csak hát itt konkrétan irodalomról, mi több, prózáról esik majd szó, abban meg nem ismert tréfát. Az est lezajlott, megyünk kifele, igyekszem lemaradni, ha lehet, kerüljem el a szembesülést. Látom, megáll, rám néz. Vár. Engem vár. No, a felelősséget vállalni kell. Odaérek, megköszönöm, hogy eljött, mire átölel és a fülembe morran. Ez az, elkaptad!
Egyszer üldögéltünk egy kiskocsmában, talán Marosvásárhelyen. Filmekről mesélt épp. És Tamásiról. Mondtam én is rá valamit. Rám nézett (ott volt benne a mosoly, persze, hogyne lett volna), azt mondta: Ne keresgéld a szavakat, Jánoska. Várd meg, amíg tudod, mit akarsz mondani. És akkor meglesznek.
Na és akkor: most keresgélem a szavakat, Pista bátyám, de cefetül. Mert
És persze, mondhatja erre akárki, hogy ez az élet rendje. De ahogy te írtad valahol: ez a sok bajjal boldoguló emberi közösség, na, ez most biztos pontod híján ténfereg a térben. Mert fogtad magad, kiléptél az ajtón, akkurátusan bezártad magad mögött, és elindultál, fel, az Üveghegyre.
Mostantól csak a hol szikár, hol loncként természetes fegyelemmel szerteburjánzó mondataidra, teremtett nyelvedre figyelhetünk, ha elveszünk az agancsbozótban. Ami engem illet, alázattal lépek, s türelemmel várok. Hogy mire? Hogy végül, egy szép napon majd bekopogjak az Üveghegyen túli szerkesztőségbe, ahol pont olyan lángvörösen fogok állni előtted, mint annak idején. És utána majd a fülembe morogd, hogy jól van, ezt is elkaptad, ülj le.
Addig viszont őrizem a szemmosolyod, azt a szeretettel dugig tömött morgó hangot… no és igyekszem figyelni: tudjam, mit akarok mondani. Akkor talán nem tévedek el ebben lassan biztos pontjait vesztő erdélyi kopároson. Amit mintha szintén Te írtál volna meg.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
A tünetek átalakítják az ember mindennapjait, kikezdik az életkedvét, főleg, ha nincs válasz a bajaira – mondja a 42 éves interjúalanyunk, aki 13 hónap után kapott végső diagnózist.
Kizárólag román nyelvűre cserélték két Temes megyei település, Magyarszentmárton és Szerbszentmárton eddig kétnyelvű helységnévtábláját.
Van ez a tervezett második deficitcsökkentő csomag, amiben a különleges nyugdíjak problémáját is megoldják állítólag. Na ja. Hogyne. Persze. Naná…
Egy 15 éves fiú életét vesztette abban a balesetben, melynek során vonat sodort el egy autót a gyimesközéploki Antalokpataka településen, szerdán délelőtt.
Országszerte egyre több kiskorú szenved balesetet elektromos rollerrel. Szatmár megyében az elmúlt hétvégén három 10 és 12 év közötti gyereket kellett sérülésekkel kórházba szállítani.
Vonatbaleset történt Gyimesközéplokon, Antalokpataka településen szerdán dél körül. Hárman sérültek meg, egyikük súlyosan, ezért mentőhelikopter is a helyszínre érkezett.
Az influenszerkedésnek akkora hatása van, hogy társadalmi léptékben is mérhető párhuzamos, informális hatalom-kiépülésnek lehetünk szemtanúi.
Az influenszerkedésnek akkora hatása van, hogy társadalmi léptékben is mérhető párhuzamos, informális hatalom-kiépülésnek lehetünk szemtanúi.
Van ez a tervezett második deficitcsökkentő csomag, amiben a különleges nyugdíjak problémáját is megoldják állítólag. Na ja. Hogyne. Persze. Naná…
Van ez a tervezett második deficitcsökkentő csomag, amiben a különleges nyugdíjak problémáját is megoldják állítólag. Na ja. Hogyne. Persze. Naná…
Befejezhetetlen írás a Pénzpazarlásra Harminc Éve Rácsodálkozó Döntéshozók Országára rácsodálkozásról.
Befejezhetetlen írás a Pénzpazarlásra Harminc Éve Rácsodálkozó Döntéshozók Országára rácsodálkozásról.
A birminghami műfajteremtő metállegendák hagyatéka az egyetemes kultúra része marad. Azoknak is, akik a vasfüggöny mögül lesték őket, és azoknak is, akik az angol vasöntödékből.
A birminghami műfajteremtő metállegendák hagyatéka az egyetemes kultúra része marad. Azoknak is, akik a vasfüggöny mögül lesték őket, és azoknak is, akik az angol vasöntödékből.
Az ember igyekszik érteni, hogy a természetet óvni kell. És azt is, hogy az állatokat szeretni kell. De azt is meg kellene érteni, hogy jelen pillanatban nem az embernek kell mennie, hanem a medvének. Pont.
Az ember igyekszik érteni, hogy a természetet óvni kell. És azt is, hogy az állatokat szeretni kell. De azt is meg kellene érteni, hogy jelen pillanatban nem az embernek kell mennie, hanem a medvének. Pont.
„Az MI-nek, legyen bármilyen fejlett, nem minden porcikája tökéletes. Néha véletlenül nyilvánossá tesz szigorúan titkos adatokat a 3-as kormányzati rétegből. Csakhogy ezek az adatbázisok szintén holografikusan védettek, ráadásul a kódolásuk is dinamikus.”
„Az MI-nek, legyen bármilyen fejlett, nem minden porcikája tökéletes. Néha véletlenül nyilvánossá tesz szigorúan titkos adatokat a 3-as kormányzati rétegből. Csakhogy ezek az adatbázisok szintén holografikusan védettek, ráadásul a kódolásuk is dinamikus.”
Esszük a vízízű, papírízű zöldségeket és közben álmodozunk letűnt korok finomságairól. De mi ennek az oka?
Esszük a vízízű, papírízű zöldségeket és közben álmodozunk letűnt korok finomságairól. De mi ennek az oka?
Az embernek kedve lenne, nem emigrálni, dehogy, máshol se kolbászabb a kerítés, csak a reklámokban… inkább elbújni szégyenében, hogy ez a román(iai) rendszer ennyire képes.
Az embernek kedve lenne, nem emigrálni, dehogy, máshol se kolbászabb a kerítés, csak a reklámokban… inkább elbújni szégyenében, hogy ez a román(iai) rendszer ennyire képes.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.