Gróf Széchenyi István a ravaszt meghúzta… na de vajon ő húzta meg?

Széchenyi István grófról (a legnagyobb magyarról, ugye) a legtöbb embernek a Lánchíd, esetleg a Magyar Tudományos Akadémia jut eszébe. De vannak olyanok is, akiknek Cseh Tamás egyik dala villan be. Ez:

Nos, ez a nóta ment a fejemben, amikor elmentem a Korunk Akadémia soron következő előadására. Amely Széchenyi István halálának körülményeiről, illetve arról szólt, hogy miféle konspirációs teóriák születtek a legnagyobb magyar halála kapcsán.  (A konteós előadás-sorozat korábbi darabjairól itt meg itt írtunk.) És nem bántam meg.

Őszintén, ilyen remek előadást rég hallottam utoljára. Egy jó előadáshoz (és ez nem konspirációs teória) lényegében egyetlen dolog kell: egy jó előadó. És Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum volt, a Budapesti Történeti Múzeum jelenlegi főigazgatója (és hogy a történetben legyen erdélyi szál is, Barabás Miklós festő nagymester ükunokája), szóval Csorba László kiváló előadó. Egy pillanatra sem engedi el a nézőt, úgy magához láncolja, mint varázsló az inasát.

Persze, a téma sem volt éppen unalmas. Az állítólag „megőrült” Széchenyi István gróf 1860-ban, az április 8-ára virradó éjszakán golyót röpített saját fejébe. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, elterjedt a hír, hogy

a legnagyobb magyar nem is önkezével vetett véget életének, hanem a gaz labancok nyírták ki.

E szövevényes történet szálain vezette végig közönségét Csorba László az Erdély Múzeum Egyesület kolozsvári előadótermében.

Kezdjük azzal, hogy a magyar történelem bővelkedett ugyan kudarcokban (szokták a nagy történelmi fordulatokat csatavesztések dátumaival jelölni), ám azért voltak sikerek is, szép számmal. A magyar történelem legsikeresebb évszázada a történészek afféle konszenzusa szerint a 11. század, amikor létrejön a keresztény feudális monarchia. Ha ezt elfogadjuk, akkor a második legsikeresebb évszázad kétségtelenül a 19. számot viseli, hiszen ebben az évszázadban alakult ki magyar földön a parlamentáris állam, a piacgazdaság meg a civil társadalom, többek között. Ennek az évszázadnak volt az egyik kulcsfigurája Széchenyi István gróf.

Jó. Na de hogy jön ide a konspirációs teória? És egyáltalán, mi az, amit konteónak szoktunk rövidíteni? Apropó, a konteó szónak is van köze Nagy-Erdélyhez, közelebbről a Bánsághoz. Tóth Tibor (ismertebb nevén [tiboru]), a konteó szó megalkotója ugyanis Temesváron született. Tehát, a konspirációs teória vagy összeesküvés-elmélet vagy konteó az a helyzet (állapot), amikor

emberek egy csoportja (lehet ez akár nagyobb közösség is) azt hiszi, hogy valamilyen összeesküvés zajlik ellene.

Vagyis: valakik titkos tervet szőnek a közösség ellen, amelyet nyilván végre is akarnak hajtani, vagy akár végre is hajtanak.

Vegyük konkrétan a Széchenyi István halálára vonatkozó konteót. A korabeli magyar közösség egy része azt képzelte, hogy az osztrákok hidegre tették a legnagyobb magyart. És ez az elképzelés szép lassan hiedelemmé vált. A hiedelemmel pedig két dolog történhet, amikor jön a valóság és bekopogtat. Az egyik dolog az, hogy a valóság laposra pofozza, vagyis alakítja a hiedelmet. Ami jó, hiszen a hiedelem szépen megszelídül, kezes (kezelhető) báránnyá válik. Ha viszont a valóság nem tudja maga alá gyűrni a hiedelmet, akkor a hiedelem fogja pofozni a valóságot, olyannyira, hogy egyenesen hitté nő, a hitnek pedig az az egyik tulajdonsága, hogy nem igazán tudunk róla konkrétumokat, nem tudunk róla meggyőződni, de attól még lenyeljük, mint kacsa a nokedlit.

Csorba László professzor úr magyaráz.

Na de miért is tudnak ilyen erősek lenni a konteós hitek? Többek közt azért, mert egy adott történésre, jelenségre adott hivatalos (ha tetszik, valóságon alapuló) magyarázatok nem tűnnek elfogadhatónak vagy épp elégtelenek, vagy esetleg mellémennek. Tudjuk: ne higgyetek a politikusoknak, minden szavuk hazugság! Ilyenkor aztán a konteó (vagyis a felkínált válaszalternatíva) úgy tud terjedni, mint vírus pandémia idején.

Ha a hivatalos magyarázat bonyolultnak tűnik, akkor a konteó egyszerűsítve kínál kényelmes hiedelmet. Ha viszont túl egyszerű, akkor jön az, hogy á, ezek kiszúrják itt a szemünket a kétszerkettővel, a „valós” helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Ebben az esetben habként a tortán érkezik a titkos tudás hatalmának illúziója is.

Szóval, a konteók lélektani hatása megteszi a magáét:

a hívő közösség frusztrációja enyhül, a biztonságérzet nő, a közösség bizonyos értelemben megvigasztalódik.

Ez történt 1849-ben is. Képzeljük el azt a sokkos állapotot, amelybe a magyarok akkor kerültek, amikor nem egy, de két megahadsereg (az osztrák és az orosz) masírozott végig az országon. Ilyen körülmények közt csak egy szikra kellett ahhoz, hogy rengeteg ember azt képzelje, Bécsben sötét terveket szőnek a magyarok ellen. Mondjuk, szőttek is, de nem úgy és nem olyan mértékben, ahogy a vereség kiváltotta összeomlás-érzés sugallta.

Ebben a hosszan kitartott, hamu alatt parázsként izzó frusztrációs, gyanakvásos közegben jött el 1860. április 7., Széchenyi halálának napja. A halálhír eleve közvetett információként zuhant Magyarországra, ugyanis Széchenyi a bécsi Görgen Elmegyógyintézetben halt meg, és csak másnap reggel, azaz április 8-án állapították meg a halál tényét. Magát az elmegyógyintézetet egyébként nem úgy kell elképzelni, mint valami sötét helyet, ahol brutálisan bánnak a betegekkel. Az intézményalapító Bruno Görgen a modern pszichiátria egyik úttörője volt, aki azt vallotta, hogy nem erőszakkal kell kezelni az elmebetegeket, hanem ellenkezőleg, nyugodt körülmények között (például a zeneterápiát is bevezette).

Na de hogy is állunk Széchenyi István „őrületével”?

Kétségtelen, hogy a gróf, ha tetszik, „nem volt komplett”, viszont nem mindegy, milyen elmebeli elváltozásokról beszélünk. Széchenyi valóban azt gondolta magáról, hogy ő „Magyarország ébresztője”, ami annak ellenére túlzás, hogy valóban programadó zseniként működött. A forradalom bukását követően folyamatos önváddal illette magát. Ami érthető is lenne, csakhogy az önvád oly nagy méreteket öltött nála, hogy az már nem tekinthető normálisnak. (Minden honvéd haláláért nem lehetett felelős a gróf, ugye.)

Teljesen elzárkózott a külvilágtól (aki találkozik vele, meghal, ezt képzelte), sőt, éveken át egyetlen sort sem vetett papírra, ő, a korábbi grafomán (nehogy valami újabb rettenetbe sodorja a nemzetet, feltehetőleg). Na de aztán fokozatosan javult az állapota: elkezdett olvasni, sakkozni, vendégeket fogadni, és persze írni.

Deák Ferenc (is) meglátogatta, és azt írta róla, hogy mintha mi sem történt volna, olyan a gróf. Jött a sajtó, érdeklődött egyre-másra, könyörögtek neki, küldjön magáról fotót. Na de erre nem volt hajlandó. Utálta a fotográfiát, pont ő, aki minden kütyüért lelkesedett.

Erre vonatkozóan is van egy hipotézis: Széchenyinek testképzavara lehetett.

A hipotézistől függetlenül azonban tény, hogy nem volt hajlandó magát lefotóztatni, sőt, arra is nehezen lehetett rávenni, hogy egy Anton Gasser nevű szobrász megmintázza. Az egyébként jól sikerült szoborról másolatokat készítettek, mert hát a legnagyobb magyar mellszobrát jó pénzért remélték eladni. Igen ám, de az emberek nemigen vásárolták a szuvenírt, mert hát né, ki ez a vénember, biztos nem is Széchenyi. Ekkor a kor „marketingesei” azt találták ki, hogy a szobrocskákat egy festmény kártyára nyomtatott másolata kíséretében kezdték árulni, amely festményen a szobrász látható, amint éppen mintázza a grófot.

Szóval, Széchenyi elkezdett újra írni. Érthető módon (és egyszerűen szólva) utálta a Habsburg rezsimet, közelebbről Alexander Bach kormányzati rendszerét. És persze, hogy kezébe került egy névtelen szerző műve, a Rückblick (Visszpillantás), amely épp erről a Bach-rendszerről hozsannázott. Na, több se kellett Széchenyinek, tollat ragadott és megírta a Rückblicket (Visszapillantás), amely vitriolosan (helyenként vaskosan az) szatirikus válasz a Visszapillantásra.

A kéziratot fiával, Széchenyi Bélával csempésztette ki Londonba, ahol a könyv meg is jelent és hatalmas sikert aratott.

A monarchián röhögött „az egész világ”.

Persze, jó tudni, hogy azért nem Széchenyi maró szatírája buktatta meg a Bach-rendszert, hanem a katasztrofális solferinói katonai bukta. Viszont azt nyugodtan kijelenthetjük, egy szöget azért Széchenyi uram is belevert a koporsóba.

Ha szabad ezt mondani, Széchenyi köre ekkoriban vérszemet kapott. Állandó munkatársaival (Kecskeméthy Aurél újságíró, Falk Miksa újságíró, Hollán Ernő hadmérnök) egyre-másra gyártották a monarchiát szapuló röpiratokat (névtelenül, nyilván), amelyeket aztán eljuttattak az európai újságokhoz. Érthető tehát, hogy az osztrák rendőrségnek egyszer csak tele lett a kalucsnija ezzel a felforgató tevékenységgel. 1860. március 3-án házkutatást tartottak Széchenyi István lakosztályában, minden iratot elvittek, átrágtak és kijelentették, hogy gut, akkor itt egy kiterjedt összeesküvés (!) zajlik. Minek utána tudatták a gróffal, hogy kirúgják a kényelmes Görgen-féle intézetből. Rá bő egy hónapra pedig eldördült a végzetes lövés.

A másnap (április 8.) lábra kapott halálhírt pedig azonnal követte az elképzelések, pletykák burjánzó tömege.

(Zárójelben jelezzük, hogy a gyászjelentő még arról szól, hogy Széchenyi szélhűdés folytán hunyt el).

Gaál Ferdinánd ominózus rajza, amely arról szól, hogy Széchenyi talán nem is követett el öngyilkosságot.

Ebből a zavarosból bukkan elő egy rajz is, amely konkrétan kétségbe vonja Széchenyi öngyilkosságát. Az egyébként eléggé amatőr rajz szerzője egy bizonyos Gaál Ferdinánd, a kép pedig az öreg grófot ábrázolja, amint székében ül, előre nyújtott bal karja egy kékesfehér felhőbe vész, amelyből ráirányul egy épp elsülő pisztoly. Az üzenet: A történet kétes a legnagyobb magyar felett? Értsd: egyáltalán nem biztos, hogy Széchenyi öngyilkosságot követett el.

A konteó tehát kész volt, ott hevert az asztalon és mindenki azt gondolhatta róla, amit hinni akart. Nem is kellene külön hangsúlyozni, hogy a korszakban uralkodó magyar közfelfogás (hiedelem) szerint Bécs bármi rosszra képes, ha Magyarországról van szó.

Ilyenkor mit tehetnek a történészek? Nyomozni kezdenek, mint az igazi detektívek. Az első klasszikus kérdés, amire választ kell keresni: kinek állhatott érdekében Széchenyi meggyilkoltatása? Hát Bécsnek, micsoda hülye kérdés! Széchenyi valóban veszélyes ellenfele volt a monarchiának.

Na de miért csinált volna a monarchia mártírt a legnagyobb magyarból?

A korabeli források is alátámasztják, hogy Bécs „jó nagyot káromkodott” a halálhírre, hiszen ez neki rosszul jött. A bécsi gonoszok inkább törvényszék elé akarták állítani, az belefért a logikájukba. De megöletni? Ez őrültség lett volna.

A következő kérdés értelemszerűen az, hogy mi történt. Véletlen baleset? Öngyilkosság? Vagy gyilkosság (esetleg merénylet)? Az öngyilkosság ellen négy fő érvet hoztak fel a kutatók az idők során. Az első az, hogy Széchenyi nem volt őrült, hanem idegösszeomlást szenvedett. A második: a gróf hithű katolikus volt, és egy hithű katolikus nem követ el öngyilkosságot. A harmadik: az egyház nem temette volna el, ha öngyilkosságot követ el. A negyedik: a halott testhelyzete, amikor rátaláltak, eleve kizárta az öngyilkosság lehetőségét.

Nézzük sorra: Széchenyi István nyilván nem volt őrült, olyan értelemben, hogy például Iulius Caesarnak képzelte magát. A ma uralkodó hipotézis szerint bipoláris zavarban szenvedett. Ez magyarázatot ad arra, amit például Deák Ferenc írt, amikor Széchenyit meglátogatta. Vagyis látszólag nem volt semmi baja. Persze, ez nem volt igaz, csak éppen akkor jó volt a kedélyállapota. 1860 márciusában viszont a Széchenyi-napló szövege, ha tetszik, eltorzult, ami arra utal, hogy a gróf ismét depresszív fázisban volt. És ami a legfontosabb: a bipoláris zavar depressziós mélypontja körül a beteg igenis hajlamos az öngyilkosságra.

Ami a katolikus hitet illeti, a források szerint Széchenyi nem vakbuzgó volt, hanem istenkereső.

Ami azt jelenti, hogy megvoltak a maga kételyei a vallással, egyházzal kapcsolatosan. És azt is, hogy az öngyilkosság ellen felhozott második érv nem betonkemény.

Az egyházi temetésre hivatkozó érv pedig egyszerűen felületes tudásra alapoz. A kor magyar törvényei igenis megengedték az egyházi temetést, ha valaki öngyilkosságot követett el. A törvény betűje konkrétan a temetést elvégző pap lelkiismeretére bízta a döntést: ha a pap úgy értékelte, hogy az illető pillanatnyi elmezavarában követett el öngyilkosságot, nyugodt lélekkel eltemettethette.

A negyedik érv talán a legsúlyosabb: a haláleset objektívnek nevezhető körülményeire vonatkozik. Sokan és sokat kutatták azt, hogy milyen következtetések vonhatók le a halott testhelyzetéből. Kacziány Géza (aradi származású) író, tanár, publicista és politikus írt is egy könyvet, melyben arra a következtetésre jut, hogy Széchenyi holttestének helyzete preparált volt, vagyis valakik úgy állították be, mintha öngyilkos lett volna, pedig nem. Idézünk:

Oké, amit Kacziány Géza ír, az korrekt. Csakhogy mi van, ha Széchenyi nem úgy járt el, ahogy azt Kócziány úr leírta. És itt jön a képbe a grófot eltemető nagycenki plébános, Tolnay Antal. Aki a maga részéről szintén készített feljegyzéseket, amelyek később előkerültek. És amelyekben kulcsfontosságú információk vannak arra vonatkozóan, hogyan is lőtte magát főbe a legnagyobb magyar. Idézünk:

Na és volt még egy, ha tetszik, perdöntő adat: a boncolási jegyzőkönyv szerint Széchenyi István bal keze fekete volt a rárakódott puskaportól. Kérjük tisztelettel:

hogy lehetett puskapor a gróf bal kezén, ha egyszer a jobb kezében tartotta a pisztolyt?

Nos, csakis úgy, ha bal kezét a szemöldöke alá szorította. És innen nincs tovább: a gyilkosság hipotézise nem igazán áll meg a lábán.

A tisztességes következtetés tehát a következő: nem lehet igazolni, hogy Széchenyi István grófot meggyilkolták. Továbbá azt sem, hogy politikai összeesküvés áldozata lett. Ez van. Persze, ettől még a konteó vígan létezik tovább. Mivel ilyen a természete. Nincs szüksége tényekre. És ezen azért eltöprenghet bárki, akinek hasonló elképzelései (hiedelmei) vannak a világról.