Ötnyelvű (köztük magyar is, hűha!) feliratok „lepték el” Kolozsvár történelmi központját

Tudják, hogy van ez. Fő a multikulturalizmus! Romániában, közelebbről Erdélyben minden bojár (értsd, román polgármester, megyei tanácselnök, pártvezér stb.) imádja a kulturális sokszínűséget… ha kizárólag románul folyik róla a szó. Na jó, angolul, franciául, esetleg németül is lehet beszélni. (Már aki tud.) Magyarul azonban nem. És hát miért is ne lehetne ennek a furcsán torz sokszínűségnek felhőtlenül örülni, kérdezi nem is olyan ritkán egy-egy ártatlan tekintetű ember. Hát azért nem, mert még mindig él ezen a földön jó pár százezer (nem a teljes népességre gondolok) adófizető polgár, akik bizony nem csak kulturálisan járulnak hozzá Erdély, vagyis tágabb értelemben Románia sokszínű gazdagságához. Igazán megérdemelnék ők is (mi is), hogy ahol indokolt, magyar nyelven is lehessen kommunikálni. Akár minden szinten. No de amíg a valódi multikulti kánaán beköszönt, maradjunk azoknál a területeknél, ahol erre vonatkozó szabályok is vannak, papíron legalábbis. Például a műemlék épületek feliratozásánál. Erre vonatkozóan van hatályos miniszteri rendelet, ha jól emlékszem, még Kelemen Hunor úr írta alá annak idején, művelődési miniszterként. Viszont az ilyen jellegű, abszolút pozitív szabályokkal is az a baj, mint bármely törvénnyel általában: akkor igazán jók, ha be is tartják őket. Nos, Kolozsváron erősen akadozott a többnyelvű feliratozás alkalmazása. Több mint tíz éve folyik a huzavona az RMDSZ és a román városvezetés között. És ne tessék haragudni, hosszú ideig semmi okunk nem volt arra, hogy azt gondoljuk, bármi is változna e tekintetben (tetszik érteni, a román multikulti a jó multikulti, a halott indián pedig a jó indián, az áthallásokat tessék jól érteni). Főleg akkor, amikor 2023-ban a kolozsvári bíró (Emil Boc úr, hát persze) informálisan ugyan, de bezárathatja a kolozsvári történelmi múzeumban éppen megnyitott középkori és kora újkori kőtárat, mert, úgymond, nem elég római. Értsd, magyar és szász műtárgyakat tartalmaz. (Az erre vonatkozó írást lásd itt.)

A Báthory-Apor szeminárium, azaz a mindenki által csak kis Báthorynak becézett iskola falán levő ötnyelvű táblát csak azért fotóztam le, mert szép volt a fény-árnyék játék a falon.

Na és akkor jöjjön a nagy pozitívum! Az RMDSZ hosszú-hosszú kezdeményezése (de mondhatnám azt is, hogy a román illetékesekkel vívott szinte-állóháborúja) folytán megtörtént a csoda. Tavaly decemberben elkezdték kirakosgatni az ötnyelvű (!) feliratokat hordozó táblákat Kolozsvár történelmi központjának műemlék épületeire. Ízlelgessük: ötnyelvű feliratok. Vagyis: román, magyar, angol, német, francia. Na, ez már valóban multikulturalitás. És egyben – tessék megfogózni – azt is jelenti, hogy lényegében nem szakadt rá a sokak által vizionált trianoni ég Cluj-Napocára. Nem lepték el a lovak nyelvén rikoltozó revizionista hordák a kincses város főterét. Nem történt semmi. Sőt! Tényleg gazdagodott, gazdagodik a város ezekkel a feliratokkal. És gazdagodik bárki városlakó, idelátogató ismeretcsomagja. Mert az utcán sétálva beszerezheti az alapismereteket arról az épületről, amely előtt éppen elsétál. És ez remek dolog. Ahogy a román mondja: vrem o țară ca afară! (Olyan országot akarunk, mint ott kint.) Na tessék, megvan, legalábbis részben. A közel tíz éves terv szerint több mint 300 ilyen felirat kerül Erdély fővárosának történelmi központjába. Hogy most mennyi van, nem tudom pontosan, de a kevéshez képest elég sok. És ha ez így megy, nagyon jó irányban haladunk. Mert ez azt is jelenti, hogy a román polgárok is ráébredhetnek: attól, hogy valamely műemlék épületet magyarok, szászok, esetleg más népek építettek annak idején, ezek az épületek nem csak a magyarok, szászok, esetleg más népek tulajdonát képezik, hanem mindannyiunkét, akik errefele élünk. Na és ez lenne a multikulturalitás egyik alapvető tulajdonsága. A magam részéről szeretnék gratulálni a kezdeményezőknek, a célért küzdőknek és igen, a normalitást elfogadóknak is. (Akkor is, ha ez az eredmény korántsem jelenti azt, hogy a multikulti kánaán megérkezett volna az erdélyi végekre. Az azért túl szép lenne.)

Az Egyetem utcában levő Esterházy-palota falára helyezett tábla azt illusztrálja, ahogy a város vicces kedvű lakói birtokba vették az új tereptárgyat. Azonnal megjelent a táblán levő QR-kódot félig-meddig eltakaró matrica. Ez már csak ilyen a mai mindent leragasztó világban.

Egy napsütötte délelőttön nekivágtam, hogy megnézzem magamnak az ötnyelvű feliratos táblákkal ellátott épületeket. A táblák valóban csinosak, meg kell adni. Igaz, helyenként zavaró elütések találhatók a szövegekben. Ilyenkor érdemes korrektorokat alkalmazni, mert hát egy ilyen tábla szövegének javítása nem pár kattintásba kerül, mint egy internetes oldalon, ugye. Viszont többnyire szépen, tömören leírják az adott épületre vonatkozó alapadatokat. Sőt, igazi 21. századi elemet is tartalmaz mindegyik tábla. QR-kód Bevallom őszintén, nem vagyok a QR-kódok nagy barátja, különösen az éttermekben, kocsmákban újabban terjedő QR-étlapok és itallapok divatja idegesít, de a kíváncsiság erősebbnek bizonyult. Vettem a telefonom, letöltöttem egy QR-kódos alkalmazást, ráirányítottam a táblán az ötnyelvű felirat alatt elhelyezett kódra és huss, azonnal meg is jelent a link, amely a VisitCluj internetes oldalra vitt, amely (mert magyar verziója is van ám) Kolozsvár Város Önkormányzatának hivatalos oldala a világ minden tájáról érkező utazók számára. (Hogy ezt milyen romantikus lelkületű ember fordította magyarra, nem tudom, de olyan trottőrcipősen-kamáslisan romantikus, na.) Na és itt jön a meglepetés. Mert ha az ember ránéz a telefon képernyőjére, nem részletesebb leírást talál az adott épületről, hanem maximum ugyanazt, ami a táblán van az orra előtt, vagy sok esetben még kevesebbet. Mégpedig alapbeállításban csak és kizárólag románul. Szóval, egyelőre legalábbis, ez a QR-kódosdi kimeríti a nesze semmi, fogd meg jól fogalmát. No de az ilyen (remélhetőleg ideiglenes) fogyatékosságoktól eltekintve igazán szép kezdeményezés ez! Körbejártam a kincses város történelmi központját, lefotóztam a „táblázott” épületek nagy részét, különös tekintettel azokra, amelyeket az átlag kolozsvári polgár (mint amilyen én is vagyok) nem ismer. Mert a Szent Mihály-templomot, a Mátyás-házat vagy a Rhédey-palotát sokan ismerik. De ki ismeri például a Szabó-házat? Rövid sétára hívom hát Önöket is, nyájas Olvasók. Nézzünk kolozsvári műemlék épületeket, ötnyelvű táblákat… és örüljünk a valódi multikulturalitásnak! Sétámat a még mindig felújítás alatt álló Farkas utcában (a multikulti kedvéért, Mihail Kogălniceanu utca) kezdtem. A képen a Karacsay-házak láthatók. Azért házak (és nem ház), mert egy Bánffy- és egy Kornis-ház összeépítéséből származik az épület, amely ma a BBTE színház és film karának ad otthont. Arra is felfigyelhet az arra járó, hogy a korábbi termopán ablakokat kicserélték hagyományos kinézetűekre. Hogy a műemlékvédelmi szigor vagy az épületben zajló felújítás a csere oka, nem tudom, de mindenképp az összhatás javára válik. Ez a Farkas és az Egyetem (Universității) utca sarka. Előtérben a frissen a régi helyére visszatelepített Mária-oszlop, a háttérben pedig a Pázmány Péter-féle nemesi konviktus, majd piarista rendház, ma a BBTE egyik épülete. Fel nem foghatom, miért került a táblára a latin Convictus nobilium elnevezés a némileg magyarabb nemesi konviktus helyett. Persze helyes így is, csak sokak számára fejtörést okozhat. Ami direkt és célratörő kommunikáció esetén nem épp hasznos. A Menza-palota (más néven Egyetemi Diákasztal, esetleg a Kolozsvári M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Gábor Áron Otthona) az Egyetem és Petőfi (Avram Iancu) utca sarkán magasodik. A táblán viszont enyhén szólva zavart okozó szöveg áll: Posztóverők tornya. Na de hol a torony, kérdezheti egy messzi tájakról ideutazó utazó. És hiába QR-kódol, nem leli, se a választ, se a tornyot. Persze, mert a torony már nem létezik. Csak létezett. Szóval, ez a tábla nem ismeretet terjeszt (legalábbis ebben a formában), hanem zavart. No és ez az a bizonyos Szabó-ház a már rég nem csendes Petőfi utcában. Igazán csinos, meg kell adni. A képen balra vendéglő működik, vagy működött. Az ablakok a legolcsóbb és legocsmányabb termopán fajták. Hátha őket is kicserélik egyszer. Na de miért is Szabó-ház? Hát mert itt lakott annak idején Szabó Károly uram, országos hírű történész, könyvtárnok, a kolozsvári egyetem egyik rektora. Ez már a Majális (Republicii) utca alja. Amit látunk: a Szentkereszthy-ház, Kolozsvár központjának egyik impozáns szecessziós palotája. A ház előtti kerítés is az eredeti. A vakolat viszont nem az. És jó pár helyen hullik is. Ráférne az épületre egy rendes tatarozás. És talán valami más szín, mint az a sápadtkék. Bár ez ízlés kérdése, nyilván. Már a Jókai (Napoca) utcában járunk. Ez a csirisárga épület a Nemzeti Történeti Intézet. Mármint manapság. Az épületre helyezett táblán ott a szöveg, de mintha picit megbicsaklott volna az író keze. Ugyanis csak annyi áll a táblán, hogy izé, 1929-ben megvette az I. Ferdinánd Király Egyetem. Na de hogy előtte mi volt? Arról nem szól a fáma. Mert nem Ferdinánd király építtette, az hóttbiztos. Azért tartom érdemesnek ezt megjegyezni, mert a táblák általában megemlítik az épület eredeti rendeltetését, nevét. A BBTE központi épületén is, például. Itt viszont szemérmesen megfeledkeznek róla. Na igen, a történelemmel nem illik viccelni. Maximum elhallgatja az ember, hogy korábban Keresztesi-házként ismerték. De szerencsére ez a tábla kivétel. A Szent Mihály plébánia falára szerelt tábla az egyik példája annak, hogy aki ember, az téved. Még akkor is, ha szorgalmasan körmöl és utána ellenőrzi is a szöveget. Én csak a magyart néztem meg figyelmesen: A jelenlegi épület négy középkori lakóházból tevődik össze, melyek közük... tessék? Mi közük? Ja, hogy közül. Persze, spongyát rá, apró hiba ez, bár azért egy szép nap csak ki kellene javítani. Még egy remekbe szabott szecessziós épület, a Fő tér északi oldalán: a Püspöky-palota. Püspöky Miklós uram a hírek szerint igencsak ügyes kereskedő volt, ha ilyen pompás kis házat tudott építtetni magának. Az egyik személyes kedvencem a főtéri épületek közül. A Kossuth Lajos (21 Decembrie) utcában is megjelentek a táblák. Egyébként nem egészen értem az elhelyezők logikáját. Van, ahol minden műemlék épületen ott vannak, máshol viszont van egy tábla, pár épületen nincs, aztán megint van. Lehet, hogy még nem készültek el. Az is lehet, hogy az adott épületek nincsenek rajta a műemléki lajstromon. Amit itt látunk: a Simó-ház. Nem különösebben impozáns, viszont arról híres, hogy a két világháború között ebben a házban működött a Korunk folyóirat szerkesztősége. És itt lakott Gaál Gábor főszerkesztő úr is. A ház falán egy régebbi tábla is áll. Nevetni kell, mert e másik tábla szövegezői úgy gondolták, szükséges hangsúlyozni, hogy a Korunk folyóirat marxista volt. Na, ma már biztos nem marxista. A Deák Ferenc (Eroilor) és Minorita (Hermann Oberth) utca sarkán áll a tábla szerint a Pataki ház. Ma elég gyatrán néz ki a sok falfirkával meg azokkal a... nos, természethű díszítményekkel. A végére hagytam gyermekkorom egyik kedvenc épületét, a híres-hírhedt kolozsvári bíró házát, akit Mátyás király a legendárium szerint ellazsnakolt, amikor Kolozsvárott járt álruhában, hogy megnézze, hogyan is tartják be a helyi potentátok a játékszabályokat. (Újhelyi Gábor ötvös háza volt valamikor, ez az épület Kolozsvár legépebben fennmaradt késő reneszánsz lakóháza, a táblafelirat szerint.) Most így néz ki. Vagyis romos. És eladó. Sok millió euróért. Ilyenkor az ember eszébe jut, hej, de jó lenne valaki (nem feltétlenül király, bár lenne erre is igény), aki néha a körmére nézne a mindenkori kolozsvári bírónak. Mert szép ez a város, tényleg szép, csak városgazda kellene az élére, nem egy sima mosolyú álmultikulti politikus. De ettől függetlenül: mindenkinek csak ajánlani tudom a sétát a történelmi központban. A QR-kódokat (egyelőre) nem érdemes használni, teljesen fölösleges. A táblák alapján viszont szinte mindennek utána tud nézni az ember. Alaposan. És akkor máris tudja, hol jár, hol lakik, hol él. A várossal pedig jó dolog barátkozni, ha valaki jó polgára akar lenni, jelen esetben Kolozsvárnak.