Tündérország, etnopolitika és a robbanó magyar puliszka

" target="_blank" rel="noopener">mondani, hogy a csorbába csöppent Tündérországban az etnikai politizálásnak nincs alternatívája. Na, erre robbant a felvilágosult és haladó puliszka.

Szót emelt az ügyben mindenki, aki az erdélyi magyar közéletben és kultúrában számít (vagy öten):

vannak köztük forradalmár osztályharcosok, tiszteletre méltó professzorok, de profi tollnokok is, akik akár a napi szívritmusukat is hajlandók veretes szövegek formájában szétszórni a szélrózsa minden irányába, ha valaki nyom rájuk egy lájkot. Közös tulajdonságuk, hogy ők is jól vannak (hiszen soha ilyen jól nem élt még a magyar ember, mióta légyként becsöppentünk a csorbába), na és az is, hogy minden olyan alkalommal, amikor az RMDSZ kampányba kezd és a világ sok más pártjához hasonlóan politikai kommunikációt folytat (tehát gyakorlatilag nincs itt semmi különösebb látnivaló), kiütköznek rajtuk a poszttraumás stressz szindróma tünetei.

Ja, még van valami: nem igazán kedvelik a környező valóságot.

És itt arra gondolok, hogy egyáltalán nem kell elmenni addig, amiről Csoma Botond (is) beszél: hogy a Legfelsőbb Védelmi Tanácsnak nemzetbiztonsági okokból nem lehet magyar tagja, mivel a romániai magyar közösség nemzetbiztonsági kockázatot jelent. És a bántalmazott, megkínzott és megalázott lugosi tornászfiú esetét sem kell felidézni, annak ellenére, hogy a politikai kampánykommunikációban az ilyen kiemelkedően durva esetek működnek, nem azok a mindennapos apró nyomásgyakorlások, amelyek lassú vízként az asszimiláció tengerébe hordják a romániai magyar közösséget (értsd, szevasztok, kikerül a légy a levesből).

Nem állítom, hogy az RMDSZ hibátlan. Miért lenne? Azt sem állítom, hogy az RMDSZ-t nem kell kritizálni. Persze, hogy kell! Azt sem állítom, hogy az RMDSZ az angyalok földre szállt kara. A fenét! Azt viszont állítom, hogy a párt az úgynevezett magyarkérdést valóságként kezeli, ha nem is mindig tud (vagy akar) a kritikusoknak tetsző választ adni. Hirtelen eszembe jut, vajon

Bethlen Gábort mennyien kritizálhatták annak idején, amikor épp a fényességes Portának vagy a fényességes Bécsnek csókolta a kezét.

Na és itt térnék rá az Idióták című 1998-as filmre (Lars von Trier dán filmrendező alkotása). A filmben az történik, hogy van egy maroknyi dán (rendes, jó állással rendelkező jóemberek), akik valamiféle elképzelt forradalmi alapállásból kiindulva hülyének tettetik magukat. Ők így akarják megváltoztatni a világot. Ez egészen jól megy is nekik (kábé annyira, emennyire hülyék), amíg egy szép napon meglátogatják őket az igazi fogyatékosok. Vagyis a valóság. Na, és itt elszakad a nagy világmegváltási film. Az álsikersztorinak az a vége, hogy

az álhülye forradalmárok visszasunnyognak a polgári élet valóságába.

Én igazán nem kívánom senkinek, hogy nap mint nap szembesüljön a romániai magyar közösséget szép csendben (tiszta igaz, nem tűzzel-vassal-falurombolással stb., milyen jó dolgunk is van nekünk) erodáló többségi (román) asszimilációval. Azt viszont kívánom, hogy vegyék már észre a valóságot, hiszen valóban nap mint nap meglátogat minket. (Értsd, a mi soha-jobb Tündérországunkban valóban van magyarkérdés, valóban van létjogosultsága az etnikai politizálásnak, valóban nincs sok értelme az osztályharcnak és egyéb ideológiáknak.) És ne csináljanak úgy, mint a filmbeli idióták.