Pálfy Zoltán: A feladatvállaló erdélyi magyar értelmiség rákfenéje a kényszeres küldetéstudat

Senkinek sincs kőbe vésett szerződése a sorstól arra, hogy képes megbirkózni a szabadsággal – zárta az interjú első részét Pálfy Zoltán történész, a BBTE adjunktusa, akivel a második körben talán még szerteágazóbb témákat érintettünk.

Az erdélyi magyar értelmiség szerepfelfogásától, a kisebbségi lét velejétől a mesterséges intelligenciának a társadalomtudományokra gyakorolt hatásán, pipán és bicskán át jutottunk a hétköznapi élet történéseiig, a fekete, üres semmiig, József Attiláig és a harangöntés titkáig.

Hiányzik valami számodra az 1989 előtti rendszerből?

’89 előtt voltak bizonyos megkérdőjelezhetetlen létbizonyosságok, amikben úgy lehetett bízni, mint a Szentírásban, ha nem még jobban. Na, ezek most nincsenek. Ez egyfajta addikció, és generációk éltek ebben a függőségben. Abban, hogy rátámaszkodhattak azokra az egyébként negatív létbizonyosságokra, amik az életet meghatározták, hétköznapokon s ünnepeken egyaránt. És azt hihették, hogy a valós vagy képzeletbeli falakon kívül nincs is semmi más... hogy ez az élet.

Nem kellett sok lehetőség közül választani, mert nem volt sok lehetőség. Ha bementél délután ötkor a kenyérboltba, és volt még három darab kemény kenyér, mindig azt mondták, hogy potrivită, tehát hogy megfelelő. A megfelelőség kényelmes állapot. Egyébként börtönállapot, de mi van akkor, ha abban a börtönben ott ül Pillangó, aki, amíg a sötétzárkában van, addig is a következő szökéshez vezető lépéseket teszi meg, ahányat lehet? Ő ugyan meglépi azokat a lépéseket, de amikor kiengedik, akkor plusz két lépés után összeesik. Az Omega együttes tízezer lépésről énekel? Sokan az első százat nem tudták volna meglépni, mert a cipőfűzőjük össze volt kötve. De azzal nem nagyon törődtek, mert a valamiféle magunkra szabott mozgáskorlátozottság volt a természetes.

Az egyetlen kihívás az volt, hogy húzd meg magad, hogy fölöslegesen ne keveredj bajba. De Csíkszeredából jövök, ahol a fajtám egyike-másika úgy tartotta, ha egyszer legalább a Szekun meg nem pofoztak, akkor nem is vagy rendes magyar ember. Nesze neked szenvedéstörténet! Nesze neked, Gyöngy és homok, Makkai Sándor vagy Gyimesi Éva! Ezeknek az embereknek nem lehetett erről mit beszélni! A feladatvállaló erdélyi magyar értelmiségünk egyik nagy problémája az, hogy úgy gondolja, kisebbségi helyzetben, talán még inkább kötelező példát mutatnia, és kötelező pásztorként vezetni a nyáját. És számtalanszor – lásd a transzilvanizmust vagy a rendszerváltás utáni éveket – olyasmiket állítottunk zsinórmértékként az emberek elé, amiket ők nem tudhattak megélni vagy éppenséggel meg is valósítani.

Ez ma már hatványozottan igaz, nem?

Hadd mondjak erre egy nagybaconi történetet, ha már értelmiségi szerepeknél tartunk. Volt ott egy afféle falubolondja, amolyan szolgálatos székely, nagy dumás kocsmatöltelék, javíthatatlan alkoholista. Történt egyszer, hogy a falu szerencsétlen, nagyon félresiklott pályájú fiatal agrármérnöke ott feküdt az árokban, nem messze a kocsmától. Gecse Józsi – maga is jól bepiálva – megállt fölötte az éjszakában, nézte egy darabig, majd odavetette: »Mérnök úr, én azt a sáncot magánál diploma nélkül es jobban megfekszem!«

Vannak bizonyos luxushelyzetek, amikkel nem henceg az ember. Még a katonaságnál is olyan bajtársaim akadtak, akik csak annyit mondtak: »Zoli, nem baj, ha nem tudsz még rendesen románul, majd megtanulsz. Segítünk.« Rengeteg ilyenszerű szerencsém volt az életben. Toleráns maradhattam, és a családból hozott liberális alapállásom többé-kevésbé karcolások nélkül vészelte át a '89 előtti rendszert. Nem érzem magam sem sértettnek, sem sarokba szorítottnak.

Ha úgy tetszik, én is csak időnként vagyok kisebbségi. Ismered a régi filmjelenetet: a rendőr nem túl nagy meggyőződéssel gumibotozza az öreg fejét, záporoznak a szitkok, mire a Pestről jött apparatcsik zsidó srác, az állítólagos unokaöcs döbbenten felkiált: »Gyuszi bácsi, te zsidó vagy?!« Mire az öreg csak legyint: »Időnként igen, fiam.«

Na, ez az időnként hiányzik a mi elintézetlen dolgainkból. Léteznek olyan emberi minőségek, amelyek messze túlmutatnak azon, hogy valaki magyar, román, vagy éppen ausztrál-néger őslakos. És kizárólag ezeknek a minőségeknek a megléte teremthetne valódi esélyt egy működő civil társadalomra.

Ha az egyik hiányzik, a másik sem létezhet. Meggyőződésem, hogy krónikus civiltársadalmi-deficitben élünk. De említhetném Magyarországot is, ahol másfél évtizeden át a civil szférának valutája sem volt, egyszerűen nem számított érvényes fizetőeszköznek a civilség. Nálunk meg rögzült a civil társadalom kontra politikai osztály hamis törésvonala. Melyikben vagyunk valójában benne? Az elitek esetében ugyanez a kérdés.

Nemrég volt a harmincéves egyetemi találkozónk. Annak idején Gyimesi Éva vezetésével alapítottuk meg a Láthatatlan Kollégiumot, az akkori budapesti mintára. Mi voltunk az elit, Szilágyi N. Sándor meglepetésemre csendesen azt mondta, hogy ő ezt az öntelt elitkedést nem jó szívvel támogatja. Harminc év kellett hozzá – és remélem, a biológiai órám szerint még nem késő –, hogy belássam, mekkora igaza volt. Azokra az értelmiségi mintákra ugyanis, amiket mi mindent beleadva megforgalmazunk – a Kiáltó szótól kezdve a legfrissebb pártnyilatkozatokig –, nemigen van kereslet azok körében, akiknek szánjuk, vagy szánni látszunk ezeket.

Őszintén el kellene végre gondolkodnunk azon, hogy tudunk-e egyáltalán segíteni, kell-e segíteni, és valóban segítség-e, az, amit csinálunk. Az a közösség, amelynek a nevében a külső fórumokon olyan fennhangon beszélünk, nem nyomorék, nem beteg, és legfőképp nem egy szanatóriumi beutalt, akit nekünk kell pátyolgatnunk. Hagyjunk nekik békét, ha csak ilyen tisztátalan, felsőbbrendű kézzel tudunk feléjük nyúlni! Mert amikor megváltani indulunk őket, kimondatlanul is azt dörgöljük az orruk alá: nagy bajban vannak, és csak is mi vagyunk azok, akik segíteni tudunk rajtuk. Az nem kérdés, hogy mi lennénk a szanatórium orvosi gárdája...

A vezető pozíciókban elengedhetetlen volna az önkorlátozás. Miért van az, hogy a NASA az űrkutatásban a leginkább bejáratott, nem első-vonalbeli szoftvereket használja, és nem a legfrissebb technológiai bravúrokat? Azért, mert ha odafent valami elromlik, legalább pontosan tudják, hogyan kell megjavítani. Mi viszont az értelmiségi pulpitusról gyakran olyasmiket ajánlunk fel az embereknek, amiről magunk sem tudjuk, valójában miért működik – ha működik egyáltalán, tehát nem tudnánk kijavítani a menet közben becsúszó hibát…

Pontosan olyan ez, mint a csempekályhám – Aurel mester felrakta, látszólag tétován és kicsit bizonytalankodva. Aztán meghalt. Én meg azóta is egyszerre nézem rettegve és csodálattal azt a kályhát, hisz nagyszerűen ontotta a meleget, de ha elromlana, fogalmam sincs, miért volt annyira nagyszerű. Nem tudnám megjavítani, mert nem tudnám, mitől volt olyan jó. Ilyen a nyilvános megszólalás kényszere és felelőssége is, senkinek nem tudnám tiszta szívvel azt mondani, hogy gyere utánam, tudom az utat. Legfeljebb csak annyit állíthatok hitelesen, hogy keresem.

Miért akarnám én magamat bárkire is bármilyen módon rákényszeríteni? Engedj meg még egy viccet: a japán koldus mindennap ott kuncsorog a parton a betevőért. Egyszer aztán a halász megunja: »Ide figyelj, úszni tudsz?« »Tengerparti ember vagyok, hogyne tudnék!« »Akkor holnap hajnalban beszállsz a csónakba, és jössz velem.« Heteken át viszi magával a tengerre, és a munka végeztével mindig a kezébe nyom egy halat. Aztán eljön a nap, amikor kikötnek, a koldus tartja a markát, a halász meg csak biccent: »Na, szervusz, holnap találkozunk!« »De mester, hát a mára járó halam hol marad?« »Ugyan már, hisz megtanítottalak halászni! Holnap bérelsz magadnak egy ladikot, és jössz ki velem a vízre.«

A kérdés persze az, sikerül-e valaha valóban halászni tanítani, úgymond, azokat, akikhez a katedráról beszélünk? Mert a katedra szerintem nem a fejek felett magasodik, hanem közvetlenül mellettük áll. Mellérendelő viszonynak kellene ennek lennie. Ha nincs meg a szellemi egyenrangúság tanár és diák között, akkor megette a fene az egész tanítást. Csakhogy van ezzel egy súlyos bökkenőm, a hallgatók jelentős része hallani sem akar erről az egyenrangúságról, mert az felelősséget róna rájuk, ami, ugye, kényelmetlen. És az a helyzet, hogy nem is tudnám kárhoztatni őket ezért. Az én felelősségem, hogy mennyi felelősséget bízok rájuk. Emlékezzünk Max Weberre, aki a vonatkozó előadásban azt mondja, a tanár ne legyen vezér…

Sokat foglalkoztál a kolozsvári egyetem 20. század első felében betöltött intézményi és társadalmi szerepével. Angol nyelvű monográfiádban azt a folyamatot tártad fel, amelynek során a felsőoktatás az általános társadalmi modernizáció helyett a nemzeti dominanciáért folytatott küzdelem elsődleges terepévé vált, az intézményt a mindenkori államhatalom a nemzetépítés és az etnikai arányok mesterséges módosításának eszközeként használta fel. Hiánypótló vizsgálódás, de miért nem olvasható magyarul és románul is?

Véletlen egybeesés, hogy egykori mesteremnek, Karády Viktornak nemrég adta ki egy könyvét az Iskola Alapítvány, és én kaptam a kötet lektorálási munkáját. Az idei Kolozsvári Könyvhéten én beszélgettem a szerzővel a könyvről. Azután, már nem a nyilvánosság előtt, szóba került az, amiről kérdezel. Karády már két nappal korábban rám pirított, hogy miért nem jelent meg még az anyagom, igencsak ideje volna kiadni magyarul és akár románul is. Nagyon pontosan látta, mekkora belső adósság ez magammal szemben, ami elől évek óta több-kevesebb sikerrel elhúzódom. Zavarba ejtően tisztán látja a helyzetet, és hát távolról sem csak azt, ami szerény személyemet illeti.

Mert addig nincs baj, ugye, amíg az ember szabadon improvizálhat, kedvére pengetheti a gitárt. A baj ott kezdődik, hogy ez egy szigorú kotta, amit újra kellene írni, kicsit más hangjegyekkel, magyarul. És hogy miért nincs kész mindmáig? Mert nagy úr a renyheség, az embert mindig félresodorja valami, és folyton halogat. Egykori mesterem átlátott tetszetősnek tűnhető érveim szitáján. Az ő könyve most régi adósság törlesztéseként is látott napvilágot, ami, ugye, nem csak igen megtisztelő párhuzam-lehetőség, hanem váratlanul megteremtődött számomra a konkrétabb nyilvános közeg, kaptam egy egyértelmű ígéretet az Iskola Alapítványtól, hogy ha leteszem az asztalra a magyar szöveget, ők kiadják.

Csakhogy van itt egy komoly dilemma. Nem az angol–magyar fordítás, mert az pusztán technikai kérdés, áthidalható. Ami nem technicizálható, az a kutatás időbeli határa. A vizsgált időszak az 1900 és 1950 közötti fél évszázadot fedi le. Azért éppen ezt, mert ebbe az ötven évbe precedens nélkülien sok váltás és változás sűrűsödik bele. A történet az ötvenes évek végével zárul, a Bolyai Egyetem megszüntetésével, a vég kezdetével. Adná magát a kérdés: folytatni kellene a vizsgálódást akár egészen napjainkig?

Az angol változat rendben van, mert azok, akikre román és magyar olvasóként számot tarthatok, tudnak angolul. De ha valóban ütős munkát szeretnénk, akkor ebből egy igazi tükörkiadást kellene csinálni, egyik oldalon magyarul, s átellenben románul. Hiszen erről a két közösségről szól az egész, ez a két nemzet érintett abban a húsba vágó kérdésben, hogy kié az egyetem. Ki a felsőoktatás valódi gazdája, és vajon jó-e, ha a mindenkori állam a kizárólagos tulajdonos?

A kéziratból jelenleg két kinyomtatott példányom van: az egyik sűrűn össze van firkálva, mert az elmúlt időkben afféle szellemi konzervként éltem belőle, mindig kiemelve egy-egy alkalmasnak látszó darabot. Mára lassacskán teljesen kiettem a dobozból a lényeget, csak az olaj maradt az alján. De azt a megmaradt olajat még mindig a tűzre lehet önteni. Merthogy a tűz, amin sokan a saját pecsenyéjüket sütögetik, mint ahogy az már lenni szokott, még megvan…

Mit gondolsz a 21. századi BBTE-ről a fenti vonatkozásban?

Itt van a lényeg, ezek a kérdések ma is ugyanígy feltehetők. Megengedtem magamnak nemegyszer, hogy kerek perec megmondjam a katedráról: »Hölgyeim és uraim, az egyetem nem azért van, hogy nekem állásom legyen, hanem azért, hogy maguknak egyszer majd jobb állása legyen egyetemet végzettekként. Önökért van. Önök az egyetem! Ha maguk nincsenek, az intézmény sincs.«

Csakhogy létezni ebben a partneri értelemben nem annyit tesz, mint pusztán statisztikai fejkvótaként ott ülni a teremben, mint egy fej káposzta a sorban. A valódi jelenlét cselekvést feltételez. Bár néha úgy érzem, jobb volna csendben maradnom, mert amint ezt kimondom, azonnal mázsás terhet akasztok azok nyakába, akik megértik – csináljatok végre valamit magatokkal az egyetem ürügyén! Az egyetemista lét ugyanis nem merülhet ki abban, hogy beballagunk-e az órára, vagy sem. Van egy szellemi dimenzió, amibe legalább időnként benne vagyunk.

Közben meg nem látom, hogy jaj, de mekkora küzdelem folyna az oktatás tényleges minőségéért. A kilencvenes évek pontosan ilyenek voltak, az erdélyi magyar oktatás intézményi keretrendszerét hangosan visszaköveteltük, de hogy azon belül milyen a szakmai színvonal, azért tudomásom szerint soha senki nem tüntetett. Elhittük, ha magyar, már automatikusan kiváló is. Hát, maradjunk annyiban, hogy ez távolról sem biztos, főleg nem egyszer s mindenkorra.

Nekem persze könnyű beszélni. Csíkszeredában úgy nőttem fel, hogy mindössze két helyről hallottam román szót. Éjszaka a rendőrjárőrtől, ha éppen balhé támadt – nappal még tőlük sem –, és a televízióból. Máshonnan román szót akkoriban mifelénk nemigen lehetett hallani, hiszen az ottani románok is tudtak magyarul. Ma már hallani mindkét nyelvet, de nincs ezzel semmi baj.

A kisebbségi lét veleje a mássággal való mindennapi szembesülés, az azzal való együttélni-tudás. A mássággal együtt élni viszont nem olyan lecke, amit egyik hétről vagy évről a másikra be lehet magolni. Nagyon lassú, szerves folyamat ez, amibe újra és újra beleártja magát a szélsőjobb, a bolsevizmus, vagy éppen az akármilyen aktuálpolitikai érdekek. Pedig végső soron pontosan úgy áll a dolog, ahogyan Karácsony Sándor fogalmazott – csak az lehet valódi demokrata, akinek van miből adnia. És nem az anyagi természetű dolgokra értette.

Nem sűrűn emlegetik ma Karácsonyt …

Ő egyébiránt a legjobb példa az örökös mellétettségre. A kommunistáknak túl református volt, a reformátusoknak túl katolikus, és fordítva. Egyszerűen nem fért be a skatulyákba. Szilágyi Sanyi bácsi annak idején végigolvasta a szövegeimet, amiket pályázatokra és egyéb helyekre írogattam, és az én kézirataimon tesztelte az általa kifejlesztett magyar helyesírás-ellenőrző és elválasztó programját. Azokon a régi gépeken futott, fekete képernyőn a zöld betűkkel. HXY, ha valaki még emlékszik rá. Egyébként ő, a nyelvészprofesszor olyan szinten elmélyült szoftveres-számítógépes dolgokban, hogy amikor az RMDSZ kolozsvári székhelyén megadta magát a rendszer, a három informatikus egy idő után tehetetlenül tárta szét a karját »Na, inkább hívjátok Sanyi bát!« Dicséretükre váljék, nem akartak úgy tenni, mint aki korlátlan ura a helyzetnek. És jött Sanyi bácsi, leült a gép elé, és helyre tette a szoftvert.

Szóval, Szilágy Sanyi bácsi szorgalmasan átolvasta az irományaimat. Egyszer aztán rám nézett: »Zoli, én adok magának egy könyvet. Olvassa el, aztán beszélgessünk!« Karácsony Sándor műve volt, A csucsai front. Két napig nem ettem, nem aludtam, valósággal lebegtem az élménytől. Éjszaka felköltöttem a szobatársamat, hogy meséljek róla.

Másnap lobogva mentem Sanyi bácsihoz – az ő folyosóvégből leválasztott kicsi irodájában volt az akkori két tanszéki gépből az egyik, a mindenkor hozzáférhető –, és kérdeztem tőle, miért nem adta korábban a kezembe ezt a könyvet. »Azért, Zoli, mert ha ezt korábban odaadom magának, akkor nem a saját oktatási helyzetről való gondolatait fogalmazza bele nálam a gépbe, hanem Karácsony nyomán írt volna valami értelmező szöveget. Így viszont megírta a magáét, ha pedig Karácsony Sándor tényleg felkeltette az érdeklődését, abból nyugodtan csinálhat államvizsga-dolgozatot.«

Meg is írtam, de persze az is mellétett dolgozat lett, mert se nyelvészet nem volt, sem irodalom, márpedig akkoriban a Filón ez a két bevett kategória volt, kész. Szilágyi N. Sándor kieszközölte, hogy ne csak Karácsony Sándor iskolaszociológiája, de a Márton Áron püspöké is államvizsgatéma lehessen. A Filológián. Az sem véletlen, hogy a szakszerű konfliktusmegoldással is a tanár úrnál találkoztunk először. Igen, ha már a szerencséimet emlegettem…   

Már nem is a posztmodernben, hanem az annak romjain épülő metamodernitásban élünk. Hol a helye a társadalomtudományoknak, a bölcsészetnek ebben a korban?

Az, hogy ez a kérdés ilyen gyakorisággal bukkan fel az utóbbi időben, már önmagában intő jel. A bölcsész jellegű tudásformák a valamikori vélt vagy valós vezérszerepüket szinte teljesen elveszítették, és a helyükre benyomult a technokrata mindentudás, a mesterséges intelligencia. Csak tudjunk majd mit kezdeni vele, ha végleg kiszabadul a palackból.

Bár pillanatnyilag deficitesnek tűnik, meggyőződésem, hogy eljön még a pillanat, amikor a klasszikus – egyébként posztmodern – bölcsész reflexióra és társadalmi tudásra égető szükség lesz. Ma még a legtöbben úgy tekintenek a tehnicizált tudásformákra, ezekre az egyébként igencsak hatékony eszközökre, mint a csodagyógyszerekre és reklámokra: beveszed és rögtön megoldja minden nyűgödet. Azaz tüneti kezelést kapsz mindössze, mintha az a tünetek kiváltó okát, az igazi problémát is megoldaná.

Aztán ott állunk a katedrán, és nézzük a hallgatót, aki a ChatGPT-vel íratja a dolgozatát. De vajon valóban lopja? Hiszen az algoritmus nem jogi személy. A plágium, a szellemi tulajdon hagyományos fogalmai egyszerűen ott lebegnek a semmiben. Mit tanítsunk a diáknak a tisztességről, amikor a régi szabályrendszer már nem érvényes? Pillanatnyilag a háttérbe szorultunk. Ahogy a székely mondja a viccben, miközben faragja a rönköt: »Ha el nem rontom, fogpiszkáló lesz belőle.« Most a mi kezünkbe nyomták ezt a fadarabot, és farigcsálhatjuk, mert nem belőlünk épül, nem lesz ebből ácsolat. Ha el nem rontjuk egészen, a végeredményben kapott hozzáállás legalább itt-ott helyet hagy az erkölcsi kérdésfelvetéseknek is a technikai megoldások maguktól-értetődésein túl.

Ezen rágódhatunk persze sértett mellőzöttséggel is, de felfoghatjuk úgy is, hogy ajándékba kaptuk ezt a problémás időt. Tartalékosként csendben építkezhetünk, és végiggondolhatjuk, mi jön ezután. A rohanó, vezető technológia retteg attól, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás, ezért nincs ideje a következményeken töprengeni, vakon menekül előre. Nekünk viszont van időnk elgondolkozni.

Nem az általam ismert világ végét jelenti az MI, csupán egy párhuzamos valóságot, aminek létét nem lehet többé letagadni. Tudományos írást tanítok, el tudod képzelni, mit jelent ez a gyakorlatban?! Verset talán még nem költ az MI, de egy szaktanulmányt úgy összerittyent a semmiből, hogy leesik az ember álla. Néhány kollégám vallja: ezt a monstrumot be kell engednünk a saját istállónkba. Meg kell mosdatni, meg kell etetni, meg kell szelídíteni, és be kell fogni a szekér elé. Nem fogja megkerülni a szekér a lovat. Bizony, hányszor temettük már az emberiséget… A periodikus világvége-hangulat a kultúra természetes velejárója, ezek a határhelyzetek kényszerítik ki az új irányokat. Bízom benne, hogy ez a sokk áttételesen most is egyfajta pozitív kényszerítő erőként működik majd. Optimista vagyok, a krízis végül csak katarzist hoz. Persze meglehet, csupán tájékozatlanságom mondatja velem mindezt.

Azt mondtad egyszer, hogy a kelet-közép-európai történelemről nem lehet a farzsebünkben hordott adrenalin nélkül beszélni, mert a múlt vizsgálata, a kényes témák adta érzelmi feszültség óhatatlanul áthatja a jelen politikai diskurzusait. A nyugat-európai történészeknek könnyebb távolságot tartaniuk a történelemtől?

Ha az ember becsületesen űzi a mesterséget – ezt most mezei történészként mondom –, a kötelező kételyadagja bőven meglesz. Lépten-nyomon szembesül azzal, hogy amit megírt vagy feltárt a forrásokból, az csupán egyetlen lehetséges változat. Hogy aztán ebből a változatból mit formálunk, az már más lapra tartozik.

Ezen a ponton lép be a kelet-európaiság: nálunk a történelem és a politika olyan ideológiai kényszerházasságban él, amit szétválasztani csak hosszas pereskedéssel, kirendelt ügyvédekkel és esküdtszékkel lehetne. Amikor az MCC-nél végigvittük a román–magyar közös történelemről szóló sorozatot, voltaképpen egy ilyen esküdtszékként működtünk. Azzal a különbséggel persze, hogy sem bíróra, sem vádlottra nem volt szükség – már ha létezik egyáltalán vádlott ebben a történetben. Nálunk ugyanis az a megszokott reflex, hogy pillanatok alatt úgy rendezzük át az ok-okozati összefüggéseket, hogy a vélt igazság mindig a mi oldalunkra essék. Ha megvan a bűnbak, már nem is igazán kell a problémákra valós megoldást keresni.

Visszakanyarodok a kisebbségi léthez. Meggyőződésem, hogy a román többség nem azon akad fenn, hogy rajtuk kívül más anyanyelvűek is élnek az országban. A román társadalom is sokszínű. Valójában éppen a saját belső törésvonalain akad fenn elsődlegesen. Nézd meg a vitát, ami a fejlesztési régiók kialakítása körül lezajlott. Amint egy közigazgatási térkép akár csak nyomokban vagy netán kísértetiesen emlékeztetett a három történelmi fejedelemség – Erdély, Havasalföld és Moldva – határaira, a nyilvánosságban uralkodó többségi hang nagyon magasra csapott: bármi jöhet, csak a regionalizmus ne!

Amikor történészként leülünk egy asztal köré, és rágyújtunk a pipára, hamar kiderül, hogy az az asztal valójában egy talpára állított puskaporos hordó. Olyan kockázat ez, ami már rég nem szakmai, hanem valami egyéb. Ildomos lenne nem tagadni ezt a kockázati tényezőt, inkább próbáljuk meg szétszálazni. A depressziót is az jellemzi leginkább, hogy különösebben nem jellemzi semmi. Nem tudsz ok-okozati viszonyrendszer felállítani. Ha pánikrohamodban tudnád, mi az oka, már nem is volna az pánikroham. Ha az ember képes szálanként kibogozni, hogy pontosan mitől kapott ilyen-olyan rohamot, egy ideig mentes a nyomástól. Egy ideig. Merthogy ezt a szellemi-lelki gyakorlatot újra és újra végig kellene csinálni. És ez bizony fárasztó.

Kölcsönösen tabusítjuk a közös román–magyar dolgainkat?

Az, hogy puskaporos hordónak neveztem, nem túl szerencsés, mert eleve olyan aurát kölcsönöz a kérdésnek, mintha megközelíthetetlen, érinthetetlen tabu volna. Pedig a téma önmagában nem kényes, csupán évszázados kibeszéletlenség és reflexszerű tabusítás nehezedik rá. Ez a gátlás jórészt hiányzik a nyugat-európai valóságból – bár ne legyenek illúzióink, akad belőle ott is.

Hadd mondjak egy kézzelfogható példát a nyolcvanas évekből. Akkoriban a buszok és a tehertaxik mind hatalmas gázpalackokkal szaladgáltak. Egy barátunk költözködött, pakoltuk fel a holmijait a tehertaxira, a sofőr meg úgy beszélt velünk, mintha a kapcái lennénk. Mocskosul ordítva oktatott ki mindenkit. Aztán hirtelen egy kuss nem volt.

Én voltam a legkisebb, így én szedtem fel a kocsira a dolgokat, végül ott maradtam mögöttük, ott, ahol a rakodóhelynek egyharmadát a gáztartály foglalta el. Amikor végeztünk a pakolással, én békésen felültem a palackra, és rágyújtottam a pipámra. A taxis épp kiment a lépcsőházig, s mikor visszaért, rám nézett, és ekkor a torkán akadt a szó. Elfehéredett, és egy szempillantás alatt kezesbáránnyá változott. Rendkívül csendesen, úriember módjára, szinte könyörögve szólt fel nekem: »Kedves uram, nagyon szépen kérem, másszon le onnan!«

Ezzel annyi a baj, hogy konkrét, egyénileg megélt helyzet ugyan, de közben metafora is. Amikor valami kísértetiesen hasonló történik tudományos közéletünkben, minden bolhám táncra perdül. Akkor érzem igazán, hogy ezért csinálom az egészet, és talán ezért csinálják mások is – a megszólalásmód nem-offenzív jellegéért.

Azért volt érdekes az MCC-sorozat is, amelynek ugyan kialakult egy törzsközönsége, de a létszám nem nőtt, nem is csökkent. Akkor is elmondtam, hogy a mítosztalanított történelem, egyelőre legalábbis, nem tömegfogyasztásra alkalmas termék. Aki nem a szó jó értelmében vett szakember, annak az a mítoszokkal fűszerezett történelem a fogyasztható, ami ambivalenciáktól mentes önigazolást kínál.

Mondok egy példát. Nem a mítoszteremtésre, hanem a félreinformálásra, a hibás kérdésre. A hibás kérdések általában hibás előfeltevések következményei. Magyarországról érkezett egy szociológiai kérdőív, a moldvai csángók voltak a felmérés homlokterében, és szerepelt benne a kérdés: hány tévékészülék van a háztartásban? Először is, az nem lakás volt, hanem porta. Egy elég rozogácska ház. A megkérdezett csángó meg csak elnevette magát: »Nem látták? Három tévém is van: az egyik épp a szekrény tetején, ott, ahol maguk hálnak. Csak éppen a villany nincs bevezetve a házba!« Nesze neked kérdőív! Nesze neked statisztikai megalapozottságú tudás! Mit lát egy ilyen kérdőív alapján abból a világból a kutató?

Már nem csóválom a fejem ilyesmiken, hisz kérdőívekről is lehetne szakdolgozatot írni. Lehet, hogy már van is ilyen, csak én nem tudok róla. Persze, bevallom, nem egyszer ajánlok fel olyan témákat a diákjaimnak, amiket magam még-már nem írok meg. De leginkább mégis azt várom el a hallgatóktól, hogy olyan kérdéseket tegyenek fel, amelyekre érdemes válaszolni.

Mondtam nekik nem egyszer: ha elhangzik egy valóban lényegbe vágó, releváns kérdés, az felér egy megelőlegezett tízessel. Akárhogy álljon az a leendő dolgozat, egyetlen igazi kérdés mindent felülír. Nyilván, ilyet nem szabad csinálni, igaz? Miféle meritokrácia az, amely arra tanítja a diákot, hogy a vizsgán majd úgyis átmegy?

Csak a csődbe jutott nemzetek foglalkoznak folyton a múltjukkal – idézted Mihail Kogălniceanut, arra utalva, hogy a történelem győztesei, ebben az esetben a többségi nemzetállamot építő román elit természetes módon nem kényszerül rá a múlt állandó újraértelmezésére, mert a jelenlegi keretek és a status quo számukra magától értetődőek. A győztesek jól megvannak a helyükön, és nem gondolnak a történelemre. Mekkora szerepe volt a kisebbségi létnek abban, hogy ezen a pályán kötöttél ki?

Nem hiszem, hogy erre az eleve adott kiindulópontra kellene visszavezetnem mindent. A filológia felől egyre inkább a társadalomtudományok felé mozdultam el. Egyszerűen eljött az a pillanat, mikor éreztem, az irodalomelmélet szép és jó dolog, de – bocsánat, hogy ezt mondom – egy idő után unalmassá vált számomra. Különben is a második egyetemre a magyar főszakra jórészt a társított néprajz mellékszak miatt mentem. Pedig lehetett volna ott még ez utóbbin túl is, mást is csinálni. Akadt olyan tanárom, aki a szemembe mondta: »Milyen kár, Zoli, hogy maga nem ebbe az irányba fordítja az energiáit, pedig tudna érvényes dolgokat mondani!«

Aztán a felvilágosodás kori magyar irodalomból, amiből szentül meg voltam győződve, hogy megbukom, végül csont nélkül tízest kaptam. Olyan dicséret volt, amit harminc év után sem felejtettem el. Volt olyan is, az egykori román folklór-tanárom, akivel hosszan tanakodtunk arról, hogyan lehetne egy közös román–magyar kulturális antropológia tanszéket létrehozni. Csak hát a folyosó két vége elég messze esett egymástól akkor is, ebben is.

Mégis, talán túlságosan összenőttem azokkal a helyzetekkel, amikkel kiskorom óta Csíkszeredában szembesültem. Ritka kegyelmi pillanat az, amikor az ember ebből a saját történetsorból képes bármit is eltávolítani magától, és hideg fejjel megvizsgálni, mint bogarat az üveg alatt. Mire észrevennéd, már el is pattant – akár az üveg, akár a bogár.

Ha pedig a történet legelejére megyünk vissza… három hét telt el a születésem után, mire a védőnő észrevette otthon, nálunk, hogy anyám nem a saját gyerekét szoptatja. A védőnő vette észre! És azt is tudta, hol vagyok, és hogy ki az anyja annak, akiről azt hitték, hogy én vagyok, Zoltika. Később osztálytársam és jó barátom lett az a srác, akit helyettem hazavittek a kórházból, engem meg az ő családjához. Ragozhatjuk. Én mindjárt azzal kezdtem az életet, hogy össze vagyok cserélve. Ezzel a fundamentális felcserélhetőséggel nőttem fel.

Ennél kifejezőbb szimbolikus alapállást nehéz volna elképzelni. Nem dohányzom, de most szükségem van egy szivarra. Elvehetek egyet, ugye?

Gyújts rá nyugodtan. Szerintem ez a kiindulópont, a dolgok zsigeri viszonylagossága társadalomtudósként kifejezetten termékeny, jól kiaknázható. Ha semmi mást nem mondanék el magamról, már ez az egyetlen tény, hogy elcseréltek, megmagyarázna mindent. A legjobb az benne, hogy nem metafora. Ez történés. Az egyik olyan személyes történés, amit történet nem tud eltakarni.

A relativitás, mint abszolútum. Történészként persze megvan a szakmai csapda: vagy teljesen elmegyek mikrohistóriába, belefulladva a relativitásba, vagy az ellenkező végletbe megyek át, a determinizmusba, hogy minden eleve elrendelt, és minden egy merev ok-okozati összefüggésrendszer eredménye. Alkatilag a relativitáshoz vagyok sokkal közelebb. Mondjam úgy, ez számomra egy majdnem sejtszintű meghatározottság…

Szóba hoztad a pipát. Nagyot néztem, hogy már nem pipát szívsz, holott korábban elválaszthatatlan voltál a pipádtól. Mi történt?

Annak idején a pipázás legfőbb elvi támasztéka az volt számomra, hogy amíg pipázom, addig nem tudok annyit beszélni, kialszik a parázs. Évek kellettek hozzá, hogy rájöjjek, a francokat, továbbra is sokat beszélek a pipa mögül is, legfeljebb sokszor gyújtom újra. Most meg egyszerűen az van, hogy a cigarettázás könnyebben kivitelezhető logisztikailag. A pipa ugyanis ízig-vérig 19. századi dolog, idő kell hozzá, állapot, a pipával muszáj leülni, nincs rohanás.

Nézd csak meg a néprajzi lexikont! Van benne egy rajz ezzel a képaláírással: pipázó paraszt. Áll egy muksó mezítláb, kezében egy hosszú szárú pipával. Annak idején megkérdezte tőlem a tanárom: »Na Zoli, mit látsz ezen a képen?« Mondom: »Egy pipázó parasztot hosszú szárú pipával.« Mire ő: »Azt, fiam, hogy van ideje! Nem kell a trolibusz után rohannia. De nem látod a lényeget: a parasztnak nem szabad leülnie, amikor rágyújt. Azt kizárólag csak a nemesembernek szabad.«

Az egy olyan világ volt, amit ma már egyszerűen nem engedhetnénk meg magunknak. A hagyományos paraszti gazdaság nulla százalék hulladékot termelt, az égvilágon mindent visszaforgatott, újrahasznált. Nem a nagy ökotudatosság okán, arra akkor még egyszerűen nem volt szükség, hanem a puszta kényszer és a nyomorúság miatt. Még mi is előbb gondosan lehúztuk a disznó szőrét Udvarhelyen, mert abból ecset és kefe készült, és csak azután perzseltünk. Nem ám csak úgy mindenestől, hogy büdösítsünk a szomszédoknak. A néprajzi lexikon pipázó parasztja más szempontból is érdekes. Miért a mondás, valami egy pipabagót sem ér? Mert a kapadohány olcsó volt, nem terhelte állami monopólium, szinte bárki megtermelhette magának a kert végében. A pipázás társadalmi rangját a testhelyzet jelölte ki, nem a dohány ára.

A pipaszárak hossza egyenes arányban csökkent a modernizáció ritmusának növekedésével. Eljutunk a kurta angol pipáig, a klasszikus matrózpipáig, amit már nem kell kézben tartani. Munka közben is pipázhatsz. Ahogy haladunk a tehetős, úri osztályok felé, a pipák szára megnyúlik. Pipásnak lenni egyébként vállalt identitás számomra, afféle kisebbség vagyok a hagyományos módon dohányzók kisebbségén belül. Csakhogy ebben a rohanó világban a fene nagy akceleráció mindent felzabál. A cigaretta, azaz szivarka ennek a felgyorsulásnak köszönheti általános elterjedését. Egyébként öt teljes évig nem gyújtottam rá, aztán szépen visszaszoktam a dohányzásra. Talán túl könnyen ment a leszokás, néha elgondolkozom azon, hogy mennyi az indirekt reklám a leszokás nehézségét hangoztató szövegekben.

Itt ugrik be, hogy kihagytam egy fontos dolgot a nyolcvanas évek kapcsán. Akkoriban azoknak a tudásformáknak, amelyek egyáltalán hozzáférhetők voltak, vagy éppen tiltólistára kerültek, volt értékük, működtek, tájékozódási pontot és belső tartást adtak az embernek. A kilencvenes évekkel aztán nemcsak a demokrácia köszöntött be – már amennyire beköszöntött –, hanem világszerte megváltozott a tudás természete, és radikálisan átrendeződött a tudásformák egymáshoz való viszonyának dinamikája. Egy csapásra a piac diktálta a mércét: mi a pillanatnyilag fontos, mi az igazán ütős, és legfőképpen, mi fizet jobban. A nagykamasz fiam például mára a világon semmiféle értéket nem lát a hagyományos tudásformákban, s ezen ugyan hiába ütközöm meg.

Mit értesz hagyományos tudásformákon?

Nem a társadalomnak az önmagáról való tudásáról beszélek, hanem arról, ahogy a mindenkori társadalom erre a tudásra tekint – elismeri, vagy éppen nem ismeri el. De hagyjuk már ezt a mantrát, hogy például a 24. órában meg kell menteni a népi kultúrát! Legfeljebb az tűnik el, amire mi, értelmiségiek és néprajzosok népi kultúraként tekintünk. De az az ember, aki falun él – és miért ne lehetne paraszt? –, köszöni szépen, megvan annyi hagyománnyal, ami neki elég. Nincs olyan ember a földön, aki kultúrán kívül élne. Népi kultúra mindig is lesz, csak legfeljebb nem az a skanzenszerű változat, amiről mi azt képzeljük, hogy most van a 24. órája.

Úgy néz ki, megszűnt az a fajta hegemónia, amit bizonyos tudásformák korábban magukénak vallhattak más tudásformákkal szemben. Ott volt régen egy viszonylag tiszta rangsor, csak éppen a viszonyítási alap kontraproduktív volt. Mert ha abból indulsz ki, hogy nem vagy jó magyar ember, ha legalább egyszer meg nem pofoztak a Szekun, akkor már valami nagyon mellé van téve. De ugyanígy melléteszünk valamit akkor is, amikor valakiről tudvalévő, hogy anyaszomorító, gazember, tolvaj, megrontotta a lányát, veri a feleségét, iszik, mint az állat, talán még gyilkosság is szárad a lelkén – aztán a sörpecsétes asztalnál mégis megszólal valaki: »Hagyjatok neki békét, te, azért mégiscsak jó magyar ember!«

Ilyenkor nekem eszembe jut Montesquieu és A törvények szelleme. Montesquieu egyfelől főúr volt, másfelől az a fajta ember, aki, ha kellett, feltűrte az ingét, gatyáját, lement kutyába, és megmutatta a parasztnak, hogyan kell kapálni azt a szőlőt, hogy jobban teremjen. Anyagilag teljesen független volt azoktól a törvényektől, amelyeknek a szelleméről értekezett. És Montesquieu leír egy olyan mondatot, amit ha ma Csíkban kimondasz, örülhetsz, ha kórházi kezelés nélkül fel tudsz szállni a vonatra: »Előbb vagyok ember, és csak azután francia.«

Ott legelőször magyarnak, sőt, székelynek kell lenni. Azoknak az embereknek, akikről a nyolcvanas évek kapcsán beszélünk, adva volt egy szűk, jól berendezett, biztonságos világ. Kényelmesen viktimizálhatták magukat, és ebből kifolyólag nem is kellett csinálniuk az égvilágon semmit a börtönállapotokat megszüntetendő. Amikor ez a burok hirtelen kipukkanni látszott, elkezdődött a vakaródzás – mi van akkor, ha már édeskevés az, hogy én jó magyar, vagy székely, vagy éppenséggel jó román vagyok? És amúgy is: mi volna a jó-ság meghatározása?

Hidd el nekem, rengeteg kérdést eleve úgy teszünk fel, mintha kizárólag kisebbségi problémaként létezne. Engedtessék meg időnként legalább egy zárójel arról, hogy a többségnek is vannak problémái. Súlyos gondjai vannak neki is, de az, hogy ő beszél-e ezekről, vagy sem, már nem a mi asztalunk. A mi asztalunk mindössze annyi, hogy tisztában legyünk vele – nem mi vagyunk a legszebb nyúl a halpiacon.

Figyelemre méltó bicskagyűjteményed van. Székelyföldön székely buletinnek is nevezik a bicskát, de jóval több ennél, egy egész világ – mondtad nemrég. Amint egy tárgy egy gyűjtemény részévé válik, elveszítheti eredeti használati funkcióját, és tiszta jelentéshordozóvá válhat, a gyűjtő személyiségének egy darabkájává. A bicskagyűjteményed valahol a saját világmindenséged?

A világomnak egy része, mindenségnek azért nem nevezném. Már csak azért sem, mert dehogy van meg nekem minden bicskám, ami tetszene. Másfelől megfigyeltem magamon egy érdekes dolgot – az ember hajlamos újra meg újra megvenni ugyanazt a bicskát, amit még gyerekkorában veszített el. Megesik gyakran, hogy egy darabot nagy nehezen felhajtok, tisztességgel megfizetem az árát, aztán mikor kirakom az asztalra, ott fekszik előttem – a többi négy szinte teljesen egyforma darab mellett.

Léteznek olyan formák, amik az embernek valahol bent, a kisagyában vagy az agykérgében vannak megrajzolva: ezek a személyes archetípusok. Mindenkinél más, és a késkészítőknek is megvan a sajátjuk. Ha van rá módod, figyeld csak meg egyszer a késkészítő kezét. Minden mester a maga kezére, a saját fogására formálja a kést. Nekem a nagy kezű késkészítő bicskája eleve nem jó, mert kicsi a kezem.

A bicska vagy a kés valamiféle meghosszabbítása a személyiségnek, vagy éppen a személyiségzavarnak, ráadásul bennem többféle ilyen őskategória létezik. Nem azért, mert a piacon annyiféle holmi kapható, hanem mert magamban hordozom ezeket a kategóriákat. Az egyik ilyen, a másik olyan, időnként homlokegyenest szembemennek egymással. Bár ez nem feltétlenül a bicskagyűjteményemen látszik. A pipák kapcsán kérdezett korábban Rostás-Péter István, és a pipa a bicskával könnyedén összekapcsolható. Ott is vagyunk József Attilánál: »Pipám is, bicskám is elhagytam, nincs senki, akire rámondjam, örömét lelte nyomoromban.«

Pipa és bicska, két feltétlenül szükséges, mindennapi használati tárgy. Aztán jön az amerikai, a Leatherman és a többi neves márka, és kitalálják a becsukható vágószerszámra vagy a multifunkcionálisra az új divatszót: Everyday Carry, azaz EDC. Hát ezt mifelénk réges-rég kitalálták már! Egy nem városi kultúrában a szerszám – a mindenre jó, kézre álló univerzális eszköz – a hétköznapok legtermészetesebb része. Vagyis az, hogy a székely ember zsebében ott lapul a bicska, nem a folklorisztikus bicskás székely virtuskodásból adódik, hanem az életmódból. Mert azzal szalonnázik az ember, de ha a gereblyének kitörik a foga, egykettőre megfaragja az újat.

De a bicska nem annak a népi kultúrának a része, amiről a fentiekben beszéltél? Ami állítólag a 24. óráját üti?

Ma már egy egyszerű konzervet is úgy adnak a kezedbe, hogy van rajta egy fül, meghúzod, és már nyitva is van. Ezzel szemben az összes svájci bicskán ott díszeleg egy teljesen redundáns konzervnyitó. Ha egy ilyen szerszám úgymond hatlövetű, a hatból az egyik garantáltan a konzervnyitó, amivel az égvilágon semmit nem lehet kezdeni, jobb esetben a hegyével csavart húz az ember. És persze mellette ott a külön sörnyitó is.

A székely bicskája ezzel szemben egyetlen pengével is mindenre jó, míg a svájci a szakosított multifunkciókra épül. Volt nekem egy csúcskategóriás, huszonhat funkciós, dögnehéz herkentyűm. Egy érettségi találkozó utáni kerti partin Horváth István, a szociológus rám nézett: »Na, Zoli, látom, nálad van a hatlövetű, bontsd már ki ezt a láda sört!«

Én meg büszkén előkaptam a svájcit, és elkezdtem lázasan keresgélni a sörnyitót. De persze sehol nem került elő. Dühömben felkaptam egy közönséges evőkanalat, ráfogtam a sörösüveg nyakára, a bütykömre támasztottam, és a hagyományos módszerrel sorra lepattintottam mind a huszonnégy dugót. Fájt is utána a bütyköm rendesen, hisz az evőkanál nem erre való, csak alkalmilag. De magamban jót röhögtem: a fene egye meg, nálunk még az evőkanál is multifunkciós!

Minden azon múlik, hogyan használod, mit látsz bele a tárgyba. Aztán el is adtam a svájcit – de a gyűjtő már csak olyan – pár év múlva visszavásároltam. Nem veszem elő a fiókból évente egyszer sem, de ott kell lennie. Szükséges tartozék. Aki megvette a második bicskáját, gyűjtővé vált, csak még nem tud róla. Gyűjtő vagyok, nem feltétlenül felhasználó.

Arra pedig, hogy mit mire lehet használni, van egy régi tanári emlékem 1989 novemberéből, Bélborból. A színromán faluban rajtam kívül egyetlen szakállas ember akadt, az ortodox pópa. Úgy néztek rám, mint egy semmiből odapottyant figurára. A kölykök persze azonnal tesztelni akartak, és az ajtó elé keresztbe tettek egy parketta-szegőlécet, hogy belépéskor botoljak meg benne.

Csakhogy a folyosó betonján minden ajtó előtt állt a jég a bakancsokról levert hótól, úgyhogy eleve a lábam elé néztem. Felvettem a lécet a földről, és bementem a terembe. Elkezdtem a tenyeremhez ütögetni, mint az amerikai filmekben a baseball-ütőt. Egyszer csak a leghangosabb kölyök elvigyorodik: »Hiába, tanár elvtárs, úgyis többen vagyunk, megverjük!«

Erre én egyetlen szó nélkül, úgy, ahogy voltam – nagykabátban, kalapban –, hátat fordítottam nekik, és letettem a lécet a katedrára. Ekkor akadt meg a szemem a tábla melletti üres virágtartókon. Két betonvas gyűrű – felül a nagyobb, alul a kisebb –, amiket három függőleges betonvas fogott össze. Leakasztottam a falról, és szó nélkül felhúztam a jobb alkaromra. A felső karika ráfeszült a karomra, az alsó, szűkebb gyűrűt megmarkoltam, és a három vastag, hatos betonvas vagy tíz centis tüskeként meredt előre az öklömből.

Leültem a katedra szélére, a vassal koppantottam egyet az asztalon, és annyit mondtam: »Jól van, fiúk, jöhettek. De csak szépen sorjában, mert én szeretem a rendet.« Amikor a kölykök ráébredtek, hogy tíz éve egy kész fegyver mellett ülnek a tanteremben, és addig észre sem vették, attól a perctől kezdve szentírásnak vették minden szavamat. Nem kellett fenyegessek senkit ezután, azt hitték, mindenre képes vagyok…

Mindig hordasz magadnál bicskát. Mi szükség rá a városban?

Bicskám mindig volt. Gyerekkoromban még külön tokot is fabrikáltam a késnek, és az oldalamra kötve hordtam, mikor mentem halászni. Ritkán vettem elő, de maga a tudat számított: hogy én késsel járok. Ötven évvel később került hozzám egy profi gyűrűs kés, aminek a tokját úgy alakították ki, hogy a mellény belső felére akasztva egyetlen mozdulattal, lefelé lehetett kirántani.

Lakásvásárláskor, egyszer a bankból kijövet, volt vagy kétezer euró a zsebemben, felette meg ott lapult a bizonyos önvédelmi szerszám. Mutattam is a feleségemnek: nézd, megvan a személyi védelem! Ő persze csak legyintett: »Ugyan, mit érsz te azzal, mire előhúzod?« Mondom neki: ez nem arról szól, hogy valaha is elő kelljen rántanom. De a tudat, hogy nálam van, biztonságérzetet ad, és a legtöbbször ez már elég is.

Az agresszív fajtának van egy igen népes kategóriája, amelyik nem azt lesi, mi lapul nálad, hanem azt nézi, hogyan állsz a lábadon. Nekem az a puszta tudat, hogy nálam van a kés, olyan belső tartást és aurát kölcsönöz, amitől a támadók legalább fele lepattanna rólam. Eszükbe sem jut nekem jönni, mert megérzik a magabiztosságot. A nálad lévő bicska is jelenthet hasonlót, bár az önvédelem annak legfeljebb a harmadlagos funkciója. A hagyományos bicskát ráadásul ki is kell nyitni, két kézzel. Lemegy a zsebed mélyére, még keresztbe is fordul: mire előszeded, rég megkaptad a pofont.

És persze a bicskának is megvan a maga sajátos nyelvi vetülete. A székely bicska kifejezés vegytiszta Made in Hungary. Onnan jön, ahol a kés már rég nem a mindennapi élet természetes kelléke. Aki ezt így kiejti a száján, az biztosan nem székely. A székely ember soha az életben nem fogja a saját zsebkésére azt mondani, hogy székely bicska. Egyszerűen kiteszi elé a határozott névelőt, és úgy hívja: a bicskám.

Igen ám, de van magyar bicska is.

A magyar bicska nem politikai határok, hanem tájegység és életforma kérdése. A magyar bicskák java része – ahogy én tudom – az állattartással összefüggő hagyományos mesterségek szerszámkészletéből nőtt ki, és a különböző típusok szigorúan más-más feladatra valók. Messziről látszik rajta, hogy alföldi vagy erdélyi az a bicska. Olyan formai, esztétikai eltérések vannak köztük, amikre az ember elsőre nem is gondolna. Ez persze csak akkor válik nyilvánvalóvá, mikor a kettőt egymás mellé teszed az asztalra. Két meglehetősen eltérő késkultúra. És hát vannak a más nemzeti pengekultúrák…

Az alföldieké közvetlenebben kapcsolódik a pásztorkodáshoz, a rideg állattartáshoz. A miénk talán mindenesebb, a földművelő ember univerzális szerszáma, akinek mindenhez kéznél kell lennie a pengének.

Sokszor elmondtam, hogy a „csíki bicskás, a bicskás székely” kifejezés, ha csak egy kicsit másképp forgatom, lekicsinylő formula. Ezeregy olyan eszköz akad, amivel sokkal eredményesebben lehet verekedni, mint egy bicskával. Ott a szék a kocsmában, a vizeskancsó, a tányér, a sörösüveg, akármi! Aki bicskával áll ki verekedni, az nem a virtuskodás csúcsa, hanem éppen ellenkezőleg, a tehetetlenség jele. Az nem már, hanem csak bicskás.

Apám, az udvarhelyi ember átkerül Csíkba, és hallgatja a történetet, hogy a faluban valakit „megüttek”. Csak vonogatja a vállát, mire rászólnak: »Azért ne vonogasd a vállad, hiszen megölték!« Neki, az udvarhelyinek az, hogy „megütték” még távolról sem azt jelentette, hogy agyonverték. Ötven kilométer a két tájegység között, de mekkora különbség egy szó értelmébe sűrítve.

A kaszáló robotok korát éljük, és te még mindig fűkéssel, azaz kézi kaszával kaszálsz, kalapáccsal vered az élét. Nem nézem ki belőled a ludditát.

A nagybaconi nagyapámtól tanultam meg kaszálni úgy, hogy észre sem vettem, amint belém rögzült a mozdulatsor. Negyven év után egyszer csak ott álltam a vistai udvaron kaszával a kezemben. Le kellett vágni a füvet, mert másnap jött az építőanyag. A száraz fűben egy veretlen kaszával rettenetesen megizzadtam, és rám jött a rémület: te jó ég, elfelejtettem volna kaszálni?! De aztán kiderült, mégiscsak tudok. Olyan ez, mint a korcsolyázás vagy a sízés. Csakhogy a rossz beidegződések éppúgy beégnek az emberbe, azokat sem vetkőzöd le egykönnyen.

Apám, aki mindössze kétszer járt a vistai házban, – hogy miért, az is külön történet – egyszer kiment a tornácra, és megjegyezte, hogy milyen szépen le van kaszálva a kert. Másnap reggel még egy darabot le kellett húznom. Kijön, néz a tornácról, aztán odaszól: »Fiam, te rosszul kaszálsz.« Nézek rá: tegnap még dicsérted, most meg mi a baj? »Jaj, fiam, te leizzadtál! Te erőből kaszálsz. Próbálj meg két hektárt erőből levágni! Nem szabad erőből kaszálni.« Nagy fának hosszú az árnyéka és sokáig maradsz benne.

Na, gondoltam magamban, így az apám árnyékában, akkor most tudok kaszálni, vagy nem tudok? És abban az értelemben, ahogy ő értette, nem tudok, és nem is fogok tudni soha. A motoros herkentyűkkel akkora a lárma, hogy gondolkodni sincs időd. A kézi kaszálásnak viszont szigorú ritmusa van. Meghatározza a lélegzetvételedet, vagy a légzésed szabja meg a suhintást. Együtt táncolás ez a környezettel, egy rendkívül összetett mozgásforma, totális sport, ami tetőtől talpig átmozgat – és közben csend van s jár az agyam. Megengedhetetlen módon elkezdek filozofálgatni.

Nézem, ahogy nő, csak egyre nő a föld gyapja, és arra gondolok, hogy én most ugyan ki nem állhatom ezt a gazt, de ez újra meg újra ki fog nőni – akkor is sarjadni fog a fű, amikor én már rég a föld alatt leszek. Eszembe jut valamelyik magyar író: az egyetlen „halhatatlan fűkaszás” valójában maga a Jóisten. Babitsnál is ott van az Esti kérdésben: »miért sarjad a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, ha újra nő?«

A kaszálás számomra az Anyaggal való elemi kapcsolat egyik formája. Édesapámnak fantasztikus anyagismerete volt, én ennek már csak a szerény töredékét tologatom magam körül. De társadalomtudósként kővel és fával dolgozni, az az igazi munkaterápia! Az anyag nem csap be, nem hazudik. Ha tiszteled a természetét, jó vele együtt lenni, megteszi, amit elvársz tőle. Az emberek változékonyak, sunyik, becsapnak, gyávák vagy meggondolatlanul bátrak, és folyton úgy viselkednek, ahogy nem számítasz rá – éppen ez bennük a szép, csak időnként nagyon belefárad az ember. Amikor viszont csak az anyaggal van dolgom, az számomra sejtszintű belső felszabadulás alkalma.

Meg is kérdezték tőlem: »Három diplomával rakod a kőfalat? Hahó, mondom, három diplomával még a kőfalat is jobban rakom!« Nem azért, mintha jobb kőműves volnék – amatőr vagyok, ebben is –, hanem mert beleviszem magam a munkába, felszívódom benne. Megesett az is, hogy arra gondoltam, a feleségem már nem az üvegre féltékeny, mint valamikor régen, hanem a kaszálásra vagy éppen a fahasogatásra. Mert az engem teljesen elvisz, és oda nem tud utánam jönni, mert ő nem az az ember.

Persze azon a szinten is amatőr vagyok, hogy a nagyapáink ezekről a dolgokról egyetlen percet sem filozofáltak, csak csinálták. De abban a három tőmondatban, amit kimondtak, minden benne volt. A „megütötték” vagy „megütték” között egy betűnyi a nyelvtani különbség, de közben szó szerint élet-halál kérdése szorul bele.

Nemcsak bicskákat, a hétköznapi élet történeteit is gyűjtöd. Jól sejtem, hogy a tudományos érdeklődés csupán ráépült és rendszerezi a mélyebbről fakadó személyes indíttatást?

Igazad van, és rögtön egy történettel kezdem. Egyszer beszélgettünk Madaras Péterrel, a kolozsvári állatorvossal, és szóba került egy közéleti személyiség, akit teljesen maga alá gyűrt az alkohol, a botrányok. »Zoli, én azt nem értem, te hogyan jössz vissza? Se gyógyszer, se istenhit, se semmi – és egyszer csak mégis visszajössz.«

Mondom neki: »Péter, ez úgy van, hogy odabent akkora iszonyú, üres, fekete semmi tátong, hogy amikor azzal a mélységgel szembesülök, tíz körömmel kaparom vissza magam a valóság felszínére – akármilyen is legyen az.«

A hétköznapi élet történetei voltaképpen hordozóeszközök, amik megtartanak a szakadék felett.

A depressziódra utalsz?

Pontosan, arra a belső, üres, fekete semmire. Azt, ami belőlem végül megmarad, ha mindent lehámozunk. Ott már még az a belső szöveg sincs meg, amiről korábban azt hittem, az én kényszerképzetem, hogy van ilyen, és még akkor is pörög, mikor én magam már nem.

De kiderült, hogy egy jól megfogalmazott mondaton túl is van valami. Később beszéltem erről szakemberekkel, és kérdezték: »Honnan tudja ezt ilyen pontosan?« Hát a saját tapasztalatomból, megszenvedtem érte. Bár a valódi szenvedés nem maga az űr. A szenvedés ott kezdődik, mikor szembesülsz vele, és tehetetlen vagy. És a kín pontosan addig tart, amíg görcsösen akarsz valamit tenni ellene. Nem. Ilyenkor semmit sem szabad akarni – mert ha akarsz, menthetetlenül elbuksz. Ahogy a költő mondja, hajtsd le szépen a fejedet. Hogy visszanyerd magad, el kel hagyni veszíteni magad.

Te találtál rá József Attilára, vagy ő szólt hozzád?

A vezetett kéz esete vagyok. Adott volt egy kontextus, amiben felhívták a figyelmemet bizonyos dolgokra, értékekre, és én elkezdtem József Attila-verseket olvasni azzal a konkrét szándékkal, hogy választanom kell egyet, amit majd elmondok. Amit megtanulok kívülről, és elszavalok.

És ezzel a háttérgondolattal megcsináltam azt, amit azóta sem más szerzővel: az elejétől oda tova felé, be egészen a közepéig olvastam egymás után a József Attila-szövegeket. Nem úgy, mint verseket – nem véletlenül mondom így –, hanem mint szövegeket. Úgy olvastam azokat a sorokat, mint Mózes öt könyvét. Nem mint Bibliát, hanem mint szöveget. És az lett belőle, hogy fantasztikus megfeleléseket véltem ott felfedezni. Hogy ez... ez én vagyok. Pontosan én vagyok! Nem olyan értelemben persze, mintha ezt én is megírhattam volna, hanem abban az értelemben, hogy döbbenetes megfelelések voltak, majdnem személyre szólóak. De hát ezekkel nem vagyok egyedül.

Nem emlékezhetsz olyasmire, amit azelőtt nem tudtál, és nem felejthetsz el olyasmit, amit előbb nem ismertél. Ezek a József Attila-versek számomra pontosan ilyenek voltak. Azelőtt nem tudtam róluk, tehát elfelejteni sem tudtam volna őket, de mikor olvastam vagy éppen mondtam, az olyan volt, mintha mindig is együtt éltem volna velük. Nem mindegyikkel persze, és akad néhány kiemelt darab is.

Voltak versműsorok, egyebek, de a verssel kapcsolatban mindig élt bennem egyfajta korlátozó reflex – úgy vagyok vele, mint a középkor embere, hogy a vers valójában énekelt műfaj. Leírva nem sokat mond nekem, hangzás kell. A verset hallanom kell, nekem József Attila zenél. Hallani vélem. Amikor elmondom, a kottáját követem. Másvalaki meg unalmasan felmondja a kottából, minden hangjegy pontosan a helyén van, na és akkor mi van? Nem mondott semmit, vagy elmondott valamit, amit bármi más módon is elmondhatott volna.

Számomra vers igazi mivolta az élő szó lebegő univerzumában van. A szó, igen, elszáll, mondják. De száll, és ez a lényeg. A József Attila-versek közül sokat könnyű mondanom. Van egy olyan belső sodrásuk és ritmusuk, amit kár is sorokra vagy mesterkélt csattanókra tördelni. Az meg megint külön történet, hogyan mondták a nagyok, Latinovits Zoltán, Berek Kati és a többiek... Számomra a vers szól, leírva csak azért van, hogy a megszólalás megismételhető legyen. Az csupán leírt hangjegysor, nem maga a zenemű! A kotta rögzítés, míg a valódi vers maga a valódi történés. Mikor hangosan kimondod, történetté válik, és hirtelen három dimenzióban kezd el létezni. Na, itt sem takarja el a történet a történést.

Ha valami formátlan, az számomra megbocsáthatatlan. Lehet a világ legjobb, legdrágább bicskája, ha egyszer nincs eltalálva a formája... Apám szobrász volt, az unokabátyám meg festő, úgyhogy a forma nálunk családi ügy. Emlékszem, 1987-ben lapozgattuk a becsempészett Playboyt, és a festő felkiáltott: »Juj, nézd meg, Árpi, te, micsoda nő!« Erre apám ránéz megdöbbenve: »Laci... hát téged teljesen elvakít a meztelenség látványa! Nézd már meg azt a formát, hát az csúnya! Neked pusztán azért szép, mert meztelen? Nézd a formát, legyél már művész egy kicsit!« Leesett az állam. Nézni mindenki tud, de nem mindenki lát is …

Apámmal úgy vagyok, mint Tarkovszkij harangöntőjének a fia az Andrej Rubljovban. A még majdnem gyermek az egyetlen, aki a harangöntésre vállalkozik, s amikor sikerül, zokogni kezd, szidja az apját, mint a bokrot. Kérdik tőle: »Most meg mi a baj? Hát az, hogy apám úgy halt meg, hogy soha nem árulta el nekem a harangöntés titkát.«

Nekem sem árulta el apám a mestersége titkát, 93 évesen világokat vitt el magával. Szerencsém volt a mestereimmel, kész receptekkel nem korlátoztak. Apámról beszélünk, ami valójában felszabadító rúgás, mert említettem is meg nem is a mestereim között, de hát az apák valamilyen szinten mind mestereink. Teljesen mást csináltam, amit ő elképzelt nekem, nem az lettem és nem úgy, ha lettem valami, ahhoz ez a szembeszállás kellett, most már tudom.

Mi az, amit nagyon nem írtál meg? Mi az, amit halogatsz?

Képzelj el egy lavinát, csak éppen megfordítva, ezt görgetem magam előtt. A hógolyó egyre csak fogy, de közben egyre kisebb leszek magam is. Egyszerűen elfogy az ember a történetek mögül. Mindaddig, amíg nem kell azon töprengenem, hogy a történetek fogynak-e el előbb, vagy én magam, addig vígan és felelőtlenül eldumálgatok itt mindenről mindenkinek. De hát persze ezzel sem vagyok egyedül. Nagy írókat lehetne felhozni példának. Vagy gondoljunk csak Hemingway-re – a nagyság felé vezető úton ott magasodnak a belső gátlások.

És amit igazából el kellene végre kezdenem csinálni, az nem is annyira ez az egyetemtörténeti kötet magyarul, meg a többi tudományos penzum. Az elmúlt két-három hónapban már magam előtt sem tudom letagadni: mikor éppen jobb dolgom nincs, vagy éppen elég rossz passzban vagyok, mikor nem vagyok jóban sem magammal, sem a világgal, újra meg újra eszembe jut, azért is meg fogom írni azt a könyvet! Az lesz a címe: A könyv, amit sohasem írtak meg. Egyszer azt mondta egy grafikus barátom, hogy nem a vonal a kifejező, hanem ami a vonalak közé esik. Ilyen történetekben vagyok érdekelt. Amelyekben éppen az a lényeges, ami nincs szavakban kimondva bennük.

Milyen kérdést tennél fel magadnak?

Hogy milyen mester lennék…