A diákhiteltől a sivatagi dinnyéig – Egy magyar főtiszt békefenntartó kalandjai

– a katonaélet szépségeit és árnyoldalait minden korban megénekelték. Egyik vonatkozást sem részletezték túl, helyet hagyva a képzeletnek, amelyet legtöbbször felülírt a valóság, de ez csak azok számára derült ki, akik – önkéntesen vagy sorozva – obsitoskötelékben találták magukat.

Míg a régi idők háborúira rárakódott a romantika, az aktuálisan dúló fegyveres konfliktusok ontják a realitás borzalmait. A barlanglakó ősöktől a modern nemzetekig mindig a békére vágytunk, a háború mégis végigkíséri az emberi létezést, és semmi jel mutat arra, hogy ez a jövőben megváltozna.

A háborúkat felváltják a békék, ám az új rendet először mindig fegyverek és katonák szavatolják, épp azok, akik vívták, majd kezdődik minden elölről. E törékeny, örök körforgás mentén formálódik az emberi történelem. Amikor október 7-én, szerdán beültem a Sapientia EMTE Kolozsvári Karára, az Egyetemi Esték legújabb kiadására, azt reméltem, hogy bepillanthatok ebbe a ciklikusságba.

amelyet dr. Sztankai Krisztián őrnagy, egyetemi docense tartott. Utólag bizton mondhatom, nagy mulasztás lett volna kihagyni a kulturális antropológia szemüvegén keresztül láttatott katonai békeműveletek gyakorlati tapasztalataira összpontosító telt házas előadást, ahol az is kiderült, miért nélkülözhetetlenek az alkalmazott társadalomtudományok a katonai műveletekben. Már amennyiben a művelet célja a konfliktus gyors és hatékony lezárása a legkisebb emberveszteséggel.

Többet ér, mint tíz elmélet kurzus – adta át a szót dr. Murádin János Kristóf tanszékvezető, az Egyetemi Estek házigazdája, mire a miskolci származású Sztankai őrnagy finom határozottsággal összecsapta a sarkát, és jó dramaturgiai érzékkel kijelentette:

Akit ez a mondat sem csigázott fel, rögtön jött a következő. Eszerint a miskolciak nem hajlanak meg, hanem törnek, az acélvárosiak már csak ilyenek. Reméltem, hogy lesz egy vonatkozó P. Mobil-idézet is, ha már acélváros, de azt a képzetelemre bízták, ami szárnyalt is volna, de a mondandó sokkal érdekesebb volt. Még akkor is, ha az előadó hangsúlyozta, nem katonai, hanem oktatói minőségében van jelen, ezért számos részletet jótékony homályban hagy.

Szóval ott állt egy kultúr- és vizuális antropológusként, majd társadalomismeret-tanárként végzett katonaember, aki szeptembertől ismét beült az egyetemi padsorba, hogy történelemtanári diplomát szerezzen. Idén májusig a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen dolgozott, jelenleg pedig a Magyar Honvédség Transzformációs Parancsnokság alárendeltségébe tartozó Honvéd Tudományos Kutatóhely osztályvezető-helyettese.

Mindezek mellett 2009-ben Koszovóban szolgált a NATO-vezetésű békefenntartó művelet, a KFOR–2 kötelékében, 2011-ben pedig a magas kockázatú, háborús övezetben zajló NATO-misszió afganisztáni bázisán, Pol-e Homriban teljesített szolgálatot. Öt évre rá már a véres polgárháború dúlta Közép-afrikai Köztársaságban bukkant fel, ahol az ENSZ-békefenntartó misszió katonai megfigyelője volt, és ugyancsak ebben a minőségben volt tagja 2022-ben a több évtizedes területi és erőforrás-konfliktus övezetben zajló nyugat-szaharai ENSZ békefenntartó missziónak.

A szövetségi fegyház kőbányájában követ törő, félmeztelen John Rambo hátán patakokban folyik az izzadság. Minden csupa por és kosz. A főhős gépies mozdulatokkal forgatja a kalapácsot, csapásai kíméletlenek és megállíthatatlanok, mintha minden egyes csapással a belső démonait próbálná elhallgattatni. Aztán feltűnik Sam Trautman ezredes, Rambo egykori parancsnoka és mentora, aki elmondja Rambónak, hogy van kiút a kőbányából, de az ára egy rendkívül veszélyes, szigorúan titkos küldetés.

Vissza kell térnie a vietnámi dzsungelbe, hogy felkutasson egy tábort, ahol a gyanú szerint még mindig amerikai hadifoglyokat tartanak fogva. Rambo elvállalja a küldetést, ami nemcsak egy új kaland kezdetét jelenti, hanem az igazi feloldozás lehetőséget is kínálja, azt, hogy a számkivetett veterán végre a saját feltételei szerint fejezhesse be a háborút.

2008-ban csatlakozott a Magyar Honvédséghez mindenféle előzetes karrierterv nélkül. Előtte civil oktatóként tartott kulturális, történelmi felkészítőket a külföldi missziókba készülő katonáknak. A Koszovóba készülő legénység teljes felkészülési időszakát végigkísérte oktatóként. Zárás után azzal kopogott be hozzá a parancsnokság, hogy neki is ki kellene mennie Koszovóba.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

Az nehéz lesz – válaszolta, mivel nem is volt katona, és műveleti területre csak katonák mehettek. Semmi probléma, addig beöltöztetik – jött a felelet, majd közölték, öt perce van dönteni. Az akkori feleségével átbeszélték a dolgot, engedélyt kapott a féléves eltávozásra. A vállalásban a diákhitel törlesztése is fontos szempont volt – mindenkinek megvannak a maga démonjai.

– summázott az őrnagy, akit lélektani műveleti tervező főtisztként egyedüli magyarként az olasz törzshöz osztottak be. A tervezői és koordinációs feladatok végrehajtásához egy hét fős – négy nő és három férfi – olasz egységet kapott, amelynek ő volt a parancsnoka. A festői Peja térségében az volt a fő feladatuk, hogy a helyi lakosokkal – mind a koszovói albánokkal, mind a szerbekkel – közvetlen kapcsolatot építsenek ki, és a KFOR parancsnoka által megfogalmazott békefenntartói üzeneteket közvetítsék a helyi civilek felé.

Komoly kihívást jelentett az elején, hogy az olasz csapattagok nem beszéltek angolul, az őrnagy pedig nem tudott olaszul, de aztán kézzel-lábbal kommunikálva kiválóan tudtak együtt dolgozni, és rendkívül pozitív kulturális tapasztalataik voltak a koszovói albánokkal és szerbekkel is. A mesés hegyvidéki környezet, a rendszeres sportolási lehetőségek, a kiváló olasz ételek, italok, és a bázison szervezett sűrű nemzetközi összejövetelek még szebb emlékeket hagytak.

amit élete nagy töréspontjaként emlegetett. A zöld, hegyvidéki Koszovó után Afganisztán olyan volt, mintha a Marsra érkezett volna. Amikor kinyílt a repülőgép ajtaja, a helyi jellegzetes illatok és szagok azonnal tudatosították benne, hogy már nincs otthon. A „hihetetlen katonai” és emberi tapasztalattal járó misszióban négy magyar bajtársat is elveszítettek.

A helyszínen tökélte el, hogy megírja a doktori disszertációját, ugyanis ott szembesült azzal, hogy a magyar katonai kultúrából hiányzik az a fajta tolerancia, amely elengedhetetlen lett volna a hely afgán lakossággal való jó együttműködéshez. Abban az időben a magyar katonákat még nem képezték ki megfelelő szinten az idegen műveleti környezetben való együttműködésre.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

A misszió során közösen járőröztek az amerikai és afgán katonákkal. Sztankai Krisztiánnak sikerült együttműködést kiépítenie az amerikai Human Terrain System (HTS) nevű szociokulturális adatgyűjtő csoporttal, amihez komoly levelezésre és telefonálásra volt szüksége az amerikai parancsnokkal. Akkoriban ez egyedülálló lehetőségnek számított, mert magyar katonának korábban még nem volt alkalma ilyen közös amerikai projektben dolgozni.

Az amerikai haderő 2007-es HTS-programja antropológusok, társadalomtudósok bevonásával igyekezett feltérképezni az iraki és afganisztáni hadszínterek szociokulturális viszonyait, ezzel is támogatva a katonai műveleteket, ám a kezdeményezést 2014-re csendben leállították. A háttérben együttműködési nehézségek húzódtak.

Az Amerikai Antropológiai Társaság ráadásul keményen bírálta a katonákkal dolgozó antropológusokat, mivel az etikai kódexük tiltja az olyan érzékeny adatok átadását harmadik félnek, amelyeket a kutatott közösség ellen használhatnak fel, vagy amelyekkel árthatnak nekik. Ráadásul a katonai projektekben részt vevő antropológusokat a külföldi műveleti területeken gyakran kémként kezelték.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

Mivel Afganisztánban háború zajlott, a küldetésre való felkészülést is a háborús követelményeknek megfelelően végezték el. A felkészülési időszak hosszú hónapokig húzódott, azonban a misszióra készülők egy mindössze 40 perces kulturális felkészítőt kaptak. Az sem egy szofisztikált bemutató volt, hanem egy korábban ott szolgálatot teljesítő katona szubjektív élménybeszámolója, ami a tények helyett fals képet festett az afgánokról.

hisz a környező magaslatokról a felkelők közvetlenül belátták a bázist, és naponta többször indítottak ellene rakétatámadásokat. A helyi valóság és a szövetséges jelenlét kulturális súrlódásait érzékletesen szemléltette a korábbi holland kontingens medencéjének esete. Az akut vízhiánnyal küzdő lakosság körében az önfeledt pancsolás akkora ellenállást és lázadást váltott ki, hogy végül lebetonozták a medencét és focipályává alakították át. Az afgánok különben is rajonganak a fociért.

A sérülésveszély miatt az amerikaiak egy Role–1 szintű előretolt egészségügyi központot telepítettek a bázisra, ami lényegében taktikai harctéri sebesült-ellátást jelent, azt a sürgősségi stabilizációt és elsősegélyt, amit a szanitéc vagy a tábori orvos a helyszínen el tud végezni. Az amerikai erőkkel is együttműködő előadó közvetlenül szembesült a hadműveleti valóság minden oldalával, amikor rendszeresen találkozott olyan kihallgatásra váró foglyokkal, akiket vizeskannákkal kísértek le a föld alatti odúkba.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

A civil-katonai együttműködés (CIMIC) tisztjeként Sztankai őrnagy feladatának gerincét a közvetlen kapcsolattartás és a helyiek mindennapi életét nehezítő problémák szűkös költségvetési keretekből történő kezelése volt. A NATO stratégiai célként tűzte ki a lakosság védelmét a felkelőkkel szemben, a bázisról rendszeres konvojjárőrök indultak a környező falvakba, hogy a látható, folyamatos katonai jelenléttel építsék ki a törékeny bizalmat a helyiekben.

A beavatkozások legérzékenyebb pontját az oktatási infrastruktúra modernizálása jelentette, amely plasztikusan tükrözte a mélyen gyökerező társadalmi különbségeket. Míg a helyi körülményekhez képest a fiúiskolák viszonylag rendezett körülmények között működtek, a lányiskolákban a legalapvetőbb feltételek is hiányoztak – nem voltak székek, padok vagy felszerelések. A magyar forrásokból éppen ezért célzottan a lányok tantermeit szerelték fel: padokat, bútorokat és tanszereket vásároltak számukra, megteremtve a tanulás legelemibb feltételeit.

A CIMIC a NATO és a modern haderők hivatalos terminológiájában a civil-katonai együttműködés (Civil-Military Co-operation) rövidítése. Nem pusztán egy feladatkört, hanem egy önálló katonai szakágat jelöl: az intézményes kapcsot a hadműveleti erők és a műveleti területen lévő polgári környezet (helyi lakosság, hatóságok, nemzetközi szervezetek, civil segélyszervezetek) között.

A katonai járműveken elhelyezett piros-fehér-zöld jelzések túlmutattak a szimbolikus nemzeti jelenléten, mivel közvetlen védelmi funkciót töltöttek be a hadszíntéren. A tálib felkelők fejpénzt tűztek ki a NATO katonáira, ám a célkeresztben elsősorban az amerikai katonák álltak. Éles helyzetben esélytelen lett volna tisztázni a koalíciós csapatok közötti különbségeket. A látványos magyar felségjelzések így tudatosan tették felismerhetővé a konvojokat a lakosság és a lázadók számára, bízva abban, hogy a támadók célpontválasztásánál ez a megkülönböztetés életet menthet.

amelyek a herointermelés révén az Al-Kaida finanszírozásának fő forrását képezték, egyben a helyi családok egyetlen megélhetését is jelentették. Érthető módon a fellépés nem fokozta az amerikai és brit katonákkal szembeni szimpátiát. A magyar kontingens következetesen elkerülte az ilyen jellegű rajtaütéseket, a nyílt területeken való járőrözést. A segítségnyújtásra és újjáépítésre fókuszáló stratégia hatékonyságát a hírszerzés adatai is visszaigazolták. A jelentések több alkalommal rögzítették, hogy a felkelők elhalasztották vagy lefújták a tervezett támadásokat, amint felismerték, hogy a célterületre magyar egység érkezett.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

A kulturális sokk lassú, felőrlő folyamat, hetek alatt emészti fel a energiatartalékokat, míg a psziché el nem jut a türelmetlenség és az intolerancia határáig. A pol-e khomri-i bázis mindennapjait a fizikai és mentális bezártság uralta. Míg a német alakulat legénységét négyhavonta rotálták, a magyar katonák teljes fél évet húztak le megszakítás és szabadság nélkül. A külvilággal való kapcsolat szinte teljesen megszakadt, hisz internetkapcsolat nem volt, az egyetlen köldökzsinórt az otthoniakkal a Honvédelmi Minisztériumon keresztül kapcsolt vonalas telefon jelentette, ahol bediktált hívószámokon, szűkre szabott percekben lehetett próbálkozni a család elérésével.

Például a rendszeres sivatagi homokviharok nem csupán finom port hordtak, hanem emberi szemetet, köztük száraz emberi ürüléket is. A helyi afgán lakosság nem használ nyilvános vécéket, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek. A fertőző finom por belégzése agresszív légúti és gyomor-bélrendszeri megbetegedéseket okozott, amelyek hetekre ledöntötték a lábukról a katonákat. A legsúlyosabb esetekben a hadvezetés kénytelen volt orvosi repatriálással azonnal hazaszállítani az érintetteket. Homokvihar közeledtekor a katonák nem tehettek egyebet, mint igyekeztek védett helyre begubózni.

A bázis életkörülményei tehát finoman szólva sem idézték a koszovói időket. Két-három ember osztozott a szűk fémkonténereken, kényelmetlen kempingágyakon. A Pakisztán felől érkező utánpótlási vonalakat a tálib fegyveresek folyamatosan támadták, ami gyakran vezetett ellátási nehézségekhez és krónikus élelmiszerhiányhoz. A tejbe áztatott száraz kenyér és mazsola jelentette a megoldást, ami sokak esetében a tábori fogyókúra kérdését is eldöntötte.

Bár a CIMIC és a PSYOPS (lélektani műveleti csoport) futóversenyekkel, sporttal és közösségi programokkal igyekezett életben tartani a csapatszellemet és az állomány morálját, a bezártság, az otthoni hírek hiánya és az emberveszteségek miatti fojtogató feszültség időnkén belső konfliktusokban, verekedésekben is megnyilvánult.

Ha valakinek Rejtő Jenő Csontbrigádja sejlett fel az afganisztáni kalandok hallatán, akkor a Közép-afrikai Köztársaságban eltöltött egy év tapasztalatai ráerősíthettek erre a benyomásra.

– vágott bele a harmadik történetbe Sztankai Krisztián. Az afrikai polgárháborús övezetben semmi értéke nem volt az emberi életnek. Gyerekkatonák, drogos fegyveresek és gátlástalan erőszak jellemezte a mindennapokat. A muszlim és a keresztény fegyveres csoportok mészárolták egymást, míg a háborút a rendkívül gazdag nyersanyagkészletekből – véres gyémánt, arany – finanszírozták, amellyel a dzsungelből rendre kibukkanó helyiek rendszeresen üzleteltek.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

Míg Koszovó és Afganisztán szigorú katonai szabályok mentén működő NATO-missziók voltak, ez egy polgári felügyeletű ENSZ-művelet volt, amelyben az őrnagy katonai megfigyelőként teljesített szolgálatot. Mivel egy teljesen új műveleti területről volt szó, a kiutazókat teljes információs vákuum fogadta. Sem a hírszerzés, sem az ENSZ nem tudott érdemi eligazítást vagy helyzetértékelést adni a terepről.

A felkészülés egy mindössze hétnapos gyorstalpalóra korlátozódott, amelyet a kiérkezéskor azonnal helyi vezetéstechnikai és nyelvi tesztek követtek. A legnagyobb adminisztratív és operatív pofon azonban a helyszínen érte a kontingenst. Bár a mandátum szerint angol nyelvű misszióról volt szó, a valóságban a magyarokon kívül szinte senki nem beszélt angolul. A terepet az Afrikai Unió által delegált franciául beszélő tisztek és döntéshozók uralták, így az eligazításoktól a műveleti egyeztetésekig minden megbeszélés és hivatalos kommunikáció kizárólag franciául zajlott. Nesze neked, hatékony együttműködés!

Az ENSZ kéthetes bejelentkezési és felkészülési időszaka a fővárosban, Banguiban zajlott. Már az első napok a túlélésről szóltak. A magyarokat egy helyi szállodában helyezték el, ahol a védelmet mindössze egyetlen fegyveres őr jelentette. Az éjszakák állandó félelemben teltek, a városban állandó volt a robbantás és a fegyverropogás. A hotelekbe pedig rendszeresen betörtek a fegyveres rablóbandák némi zsákmány fejében. A mindössze négyfős magyar alakulat ráadásul szinte azonnal megfogyatkozott. Alig két hét elteltével már csak hárman maradtak a terepen, miután egyik társuk egy súlyos, gyógyíthatatlannak mondott vírusfertőzésre hivatkozva feladta a küldetést, és hazautazott.

ahol a helybéliek – különösen a gyerekek – addig soha életükben nem láttak még fehér embert. Csodabogárként vették körül az őrnagyot, valósággal megrohamozták és kíváncsian tapogatták a bőrét. A kulturális sokkot a teljes technikai és nyelvi elszigeteltség mélyítette el. Mivel francia nyelvtudás nélkül érkezett a frankofón közegbe, az egyetlen kapaszkodót az angolul beszélő mauritániai tiszt jelentette.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

Villanyáram, internet és számítógép híján hermetikusan el voltak zárva a külvilágtól. Miután a helikopter leszállt velük a hevenyészett leszállópályán, a személyzet egyetlen kurta mondattal búcsúzott:

– majd felemelkedett a gép, és sorsukra hagyta őket a vadonban. Olyannyira, hogy még szállást sem biztosítottak. Végül a kameruni és kongói kollégáival, ötödmagukkal sikerült találni egy hajlékot, azaz öt különböző kis ablak nélküli fémajtóval zárható kis lyukat, amely a trópusi hőségben leginkább egy élhetetlen szaunára emlékeztetett. A fülledt szobán pókokkal, skorpiókkal, kígyókkal és patkányokkal osztoztak, miközben az ENSZ a legalapvetőbb logisztikai hátteret – élelem, tiszta ivóvíz, életbiztosítás – sem garantálta a szolgálatvégzéshez.

A Magyar Honvédség 365 napos antibiotikum-kúrára fogta a katonákat, de Sztankai őrnagy a családi kupaktanáccsal is konzultált, és a jóval gyomorkímélőbb házi módszerhez folyamodott. Annyi fokhagymát evett, amennyi csak belefért, abban bízva, hogy a pórusokból párolgó tömény szagfelhőt még a helyi szúnyogok sem bírják majd elviselni. Így is történt, Sztankai Krisztiánt pedig elkerülték a szúnyogok.

Az őrnagy tehát kér-három naponta, kézzel mosta a mundért, amiből három rendet vitt magával. A misszió végén szakadt volt mindegyik. Zuhanyozásra nem volt lehetőség, olajas kannákból, zsinóros módszerrel rögtönzött zuhanyzóberendezést Sztankai. Igen ám, de az első pár napban leszakították a kollégák, mert nem értették a mechanizmusát, úgyhogy meg kellett tanítani nekik, hogy óvatosan húzzák és jön a víz. A szappanadagolóval sem boldogultak, jó pár tubust széttörtek, míg ráéreztek a módszerre.

Az ENSZ-vezetés sem volt a helyzet magaslatán. Sikerült ugyanabba a táborba beosztania egy kongói és egy ruandai katonát, akik korábban a frontvonal ellentétes oldalán harcoltak, és ebből fakadóan engesztelhetetlenül gyűlölték egymást. A ruandai bajtárs csonka kézfeje ráadásul egy kongói lövedék maradandó mementója volt. A keresztneve Innocent (Ártatlan) volt, ám az őrnagy szerint a valóságban egyáltalán nem ártatlan fickót takart a név.

A katonai fegyelem és a rendfokozati különbségek náluk puszta fikciónak bizonyultak, az eligazításokon vagy megjelentek a megbeszélt időben, vagy nem. A szolgálati fegyvereket rutinszerűen adták el a helyi felkelőknek, míg a világszervezet pénzéből felhúzott bázisukat páratlan üzleti érzékkel alakították át belépődíjas diszkóvá, ahol örömlányokat futtattak.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

A helyi lakosság körében tombolt a 75–80 százalékosra becsült HIV-fertőzöttség. Ezt sok külföldi katona fatalistán elbagatellizálta – olyan, mint a szénanátha, kivédhetetlen helyi adottság, vagy elkapja az ember, vagy nem. Egy indiai kollégája heti rendszerességgel látogatta a helyi bordélyokat, aki kapcsán Sztankai őrnagy fejcsóválva csak annyit mondott:

A féléves szolgálat végén a megváltást jelentő hazatérés előtt ismét két hétig kellett vesztegelni Banguiban, ahol a fojtogató hőséget sörözéssel igyekezett elviselhetővé tenni. Ott legalább voltak utak, nem úgy, mint a dzsungelben, ahol a közlekedés csúcsát a motortaxik jelentették, amelyeken nemritkán nyolc ember préselődött össze egyszerre. Ott, ahol az időjárás mindössze két évszakra szűkült le: pokoli meleg nyárra, valamint monszunesőkkel kísért, pokoli meleg nyárra. Sztankai Krisztián végül sok egészségügyi problémával, de hazaérkezett. Bár alapvetően türelmes, nyitott embernek tartja magát, a kulturális különbözőségek miatt sok konfliktusa volt, egy ponton túl ő is elfáradt.

A minden eddiginél kíméletlenebb hőségben zajló küldetést leginkább a katonai bürokrácia és az adminisztratív daráló előli menekülés motiválta. A végtelennek ható homoktenger mélyén évtizedek óta kőkemény reálpolitikai és gazdasági érdekek feszülnek egymásnak. Nyugat-Szahara, hivatalos nevén Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság nagyrészt marokkói megszállás alatt álló ország.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

A szahravik önrendelkezési küzdelme a fokozatos marokkói térnyeréssel szemben nem romantikus sivatagi szabadságharc, a tét a világ egyik legértékesebb nyersanyagkészlete. A marokkói jelenlét és annektálás hátterében az atlanti-óceáni halászati jogok, valamint a térség óriás foszfátlelőhelyei állnak, hisz Nyugat-Szahara a globális mezőgazdaság szempontjából kritikus foszfátkitermelés egyik legnagyobb központja. A háttérben pedig ott magasodik a Marokkói Királyság legfőbb gazdasági és szoros katonai-biztonsági partnere, az Egyesült Államok.

Ha Afganisztán volt a Mars, Nyugat-Szahara maga volt a Vénusz, vagy a Merkúr, ahol a homokon kívül csak sivatagi állatok fogadták. A Közép-afrikai Köztársaság mostoha viszonyaihoz képest az évtizedek óta kiépített ENSZ-bázis infrastruktúrája szinte sterilnek hatott: a konténertáborban garantálták a folyamatos élelmezést, a tiszta ivóvizet, a stabil internetkapcsolatot és a terepjárókat.

Az ENSZ megpróbálta kiebrudalni az oroszokat bizonyos missziókból, de mindenki tőlük függött, senki nem tudta lecserélni az orosz légiflottát. Az oroszok bejelentették, hogy egyik helikopterük sem működik, erre megállt az élet. Az ENSZ végül ráébredt, hogy az oroszok nélkül nincs buli, nem helyettesíthetők, így mégsem pöckölték ki őket a missziókból.

A marokkói hadsereg sivatag felett köröző harci drónjai halálos fenyegetést jelentettek minden mozgó járműre, amelyen nem virított egyértelműen és messziről a fehér ENSZ-felirat. Megesett, hogy a drónok éppen az ENSZ-bázis ellátására szerződött helyi üzemanyag-szállító kamiont robbantották fel pusztán azért, mert hiányzott róla a békefenntartói jelzés. A high-tech égiháború és a földi realitások között szakadékot jól illusztrálja, hogy működő bankrendszer híján az ENSZ a járművek működéséhez szükséges üzemanyagot beszállító helyi vállalkozókat szatyorban átadott készpénzzel fizette ki.

A sivatagi állomások belső dinamikáját az ENSZ szigorú szervezeti doktrínája, az egy nemzet – egy katona elve szabályozta. A mindössze hat-hét fős, elszigetelt táborokba szándékosan úgy osztották be a megfigyelőket, hogy véletlenül se szolgálhasson két azonos nemzetiségű tiszt egy fedél alatt. A szabályzat célja a nemzeti dominancia és az informális klikkek kialakulásának megelőzése volt, ezért senki sem kerülhetett számbeli vagy kulturális erőfölénybe, ami elejét vette a hatalmi visszaéléseknek, és eleve kizárta a részrehajlást.

A konténerbázisok zárt mikrovilágában hamar felszínre törtek a különböző katonai kultúrák közötti törésvonalak. Míg a nyugati, a latin-amerikai vagy éppen a pragmatikus nepáli tisztekkel – és brazilokkal, mexikóiakkal, horvátokkal, németekkel vagy románokkal – szinte azonnal kialakult a szakmai szinkron és a gördülékeny munkakapcsolat, addig a keleti és arab hátterű kollégákkal való szolgálatot állandó súrlódások kísérték.

Az egyiptomi, pakisztáni, kínai vagy bangladesi tisztekkel való együttműködés nem csupán a szakmai kérdéseken bicsaklott meg. Mély szakadék tátongott a felelősségvállalás kultúrájában, hisz merőben mást jelentett számukra a feladatokhoz való alázat, a precizitás és a munka elvárt minősége. Mindezt csak tovább élezte a nők társadalmi szerepéhez és megítéléséhez fűződő, gyökeresen eltérő civilizációs viszonyulás, ami a sivatagi mindennapokban hosszútávon is megnehezítette z együttműködést.

Fotó: Sztankai Krisztián archívuma

A dűnék közötti kietlenségben felbukkanó úgynevezett sivatagi dinnyékről köztudott volt, hogy míg a tevék kedvükre lakmározhattak belőlük, az emberi emésztőrendszer jóval kevésbé tolerálta a mérgező növényt. Hiába figyelmeztették az orosz kollégát, hogy ne egyen belőle, az a határozott tiltakozások ellenére nekiesett a sivatagi gyümölcsnek.

– jött a reakció, majd a falatozás után két hétig hűlt helye volt az orosznak, annyira kiütötte a dinnye.

A hallgatók egyike megkérdezte Sztankai Krisztiánt, vállalna-e újabb missziót a jövőben. Az őrnagy nem titkolta, hogy a piszkos anyagiak is sokat nyomtak a latban, amikor egy-egy kiküldetésről döntött, de a pénz nem minden. Az évek előrehaladtával türelmetlenebbé vált, megváltozott a komfortigénye, már nem akar szakadt helyszíneken élni és rossz ételeket enni, és a korábbi missziók során szerzett betegségek után leginkább az egészségére és az új házasságára kíván koncentrálni, élvezni akarja az életet, így nem tervez újabb kalandokat.

Katonadallal kezdtük, azzal is fejezzük be:

Őrnagy úr! Erőt, egészséget!